Aaron Blumm

Улица Џака бб
(oda vissza)

Részlet

бб 1.

Azon a huszonöt évvel ezelőtti hajnalon sok-sok apró lábacska egyenletes topogására riadtam, a következő percekben pedig parányi, kopasz, nagy szakállú zsándárok lepték el a putrinkat. Nem csak a kulcslyukon és az ajtó alatti réseken özönlöttek befelé, jöttek mindenhonnan: a kéménynyílásból, a szekrényekből, az egyetlen nagykabátom ujjából, de a konnektorokból, a sarokban felhalmozódott sörösüvegek szájából, az asztalfiókból és az orrlikamból is áramlottak megállíthatatlanul. Akkor még nem sejtettem, hogy miközben én jóízűeket hortyogtam a langyos kandalló tövében, a nagymamám éjjelente az összes zsebem átkutatta, minden kis zacskóból mintát vett szakszerűen, hogy a későbbiekben bizonyítani tudja az állításait. Az előző kedd reggelen, miközben a gyógyteám készítette, azt hazudta, csak kiugrik a piacra gyökereket venni, de valójában akkorra már összecsomagolt mindent a retiküljébe, amit addig összegyűjtött, s egyenesen a csendőrkapitányságra indult, hogy feljelentést tegyen ellenem. Akkor láttam élve utoljára, s csak később tudtam meg, soha nem ért oda a központban újonnan fölhúzott, de soha be nem fejezett szürkéskék épülethez, mert már előtte letartóztatta és magáévá tette az egyik sarkon strázsáló titkosrendőr. Évekkel később az a pletyka is eljutott hozzám, hogy a közszolga a közeli Brazíliába szöktette, ahol a nagymamám hálából három gyönyörű lánycsemetét szült neki, s aztán a telepesektől kis lövöldözés és pár hulla kíséretében kisajátított panellakás egyik kerékpártárolójában boldogan éltek, mint királylányok a mesékben.

бб 4.

Uhh!, bassza meg. Azok a furcsa álmok. A hosszú évek alatt volt mindenféle, igyekeztem is minél kevesebbet aludni, elég volt nekem akkorra már a valóság, amely egészen másmilyen lett, mint amilyenre emlékeztem, de a visszatérésem óta már semmin nem csodálkoztam. Most hirtelen nem is tudom eldönteni, szerencsémre vagy vesztemre, de még aznap éjjel halálosan szerelmes lettem a fekete francia lányba, akivel a gunarasi kocsmában rúgtam be kegyetlenül. Azonnal meg is kértem a kezét, de nevetve kikosarazott. Egyszerre tudott két hangnemben skálázni, amitől nemcsak a poharak kezdtek valamiféle kozmikus frekvenciákon vibrálni, de a fülemben lázas ütemben növekvő szőrszálak is malacfarok-szerűen összekunkorodtak.

(Híd, 2024. évi évkönyv, 86.)