lassú Párizs

pikareszk vers

Párizsban én

szerelmes lettem

minden férfiba.

már a vasútállomáson

remegni kezdtem, félóránként

újraszámoltam a csomagjainkat.

utaztunk, ketten az építésszel,

az ősz végi didergésben,

mint akik ráérnek megfázni,

otthagyni az életüket

egy-egy íróasztalon,

hogy heteken át csak sétáljanak.

párizsi lassú

utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,

körbekötöttük az életünket,

a ruhák közé hajtogattuk anyáink helyett

az emlékeinket.

az építész

meg csak nevetett, s a vagonban

szuszogva dobálta fel

a csomagokat.

a fekete ülésbe süppedtem,

belecsúszott szemembe az álom,

akkor ébredtem föl, mikor

olyan gyorsan szelte kettőbe

a vonat az utat, hogy a felhőknek

egyszerre láttam mindkét oldalát.

a hegyekre épített templomok

tornyai lyukakat fúrtak az égbe,

amire mintha olaj csöpögött volna,

könnyen csúszott rá az este.

a Gare de l’Est-en[1] az emberek

halkan vonultak a vonatok mellett,

alig volt fény és csak a

cipőtalpak tompa csapódását hallottam.

kigyalogoltak mind az állomásról,

mint egy csendben megállapodott

tüntetés, mert Párizsban

tüntet magában minden.

esténként felkelnek a fények,

kihúzza magát minden lámpaoszlop,

a Szajna megpróbál visszafelé folyni,

vészjóslóan

ropognak az autók alatt a hidak,

a napnyugtával együtt

meggörbülnek a tornyok

s az aszfaltra karcolt minden

árnyéka a napnak.

az építésszel a bejárat íve

alatt csodálkoztunk, féltem is kicsit,

mert a hírhedt fények pont

az autókból szűrődtek ki,

túl nagy volt a csönd

ehhez a városhoz.

aztán a Rue de Lafayette-en

beleömlöttünk

Párizs gázolaj szagú vérkeringésébe.

ismeretlen kezek

ritmusra pumpálták a várost,

zuhogott benne minden,

robogtak a motorok,

a föld alján a metrók,

fújta a hajunkat a szél,

csurgott a csatornákban a víz,

az utcák szélét mosta,

mosta magával a rongyokat,

az újságokat, a csikkeket

s a csikkek végéről a rúzsnyomokat.

első este elmetróztunk a

torony alá,

s az építész elmesélte,

mikor először járt Párizsban,

húszas évei elején, eljött

az Eiffel-torony

alá, lépésekben lemérte a területét,

kiszámította a súlyát,

már akkor szerette a statikát,

hogy mekkora súly nehezedik

a torony alatt a földre.

s meg is állapította:

a párizsi talaj a Szajna mellett

pont annyit bír el,

mint a sima föld Topolyán.

néztük az ívelő torony-lábakat,

számoltuk reménytelenül – mint

csillagokat –, hogy

hány szögecset vertek bele,

s bántam, hogy sosem volt türelmem

az építészethez.

azután esni kezdett ránk az eső,

próbált lemosdatni rólunk és

a fehér városról mindent,

de semmit sem sikerült lemosnia,

csak szívtuk magunkba

– Párizs és mi ketten –

az útközben lefelé kihűlő esőt.

nyárillata volt az ősznek,

és csak a festők beszéltek

több nyelven, mondta mindegyik:

gulás-paprika-jó napot,

az arcunkra pályáztak és a zsebünkre,

euróra váltott frankokra.

itt az örmények mind méterhosszú, mintás

ruhaanyagot árulnak, fekete,

széles-kendős asszonyoknak,

az arabok minden utcán széles szájjal nevetnek,

szőrös az arcuk,

szép az arcuk,

lapul a tekintetükben egy villanásnyi fény.

mindennap esett az eső,

futottunk egy kölcsön-esernyő alatt

végig a St. Michel boulevard-on,

csattogtak a tócsák a talpunk alatt,

nadrágunk magába szívta Párizs mosdatásának

minden küzdelmét.

vártam a szélben,

hátha kifújja belőlem a lelkemet is,

hogy szabaduljak már végre magamtól.

reszkettem a hidegtől,

csattogtak a fogak a számban,

vitte hajamat a szél,

az arcomon

lassan, finom rétegben

fagyott meg a mosoly,

és nem mozdult a lelkem,

mintha belém lett volna

szögezve valahogy.

a blúzom alá

folytak a könnyeim,

bántam, hogy a mellemre tapadt

a sírás,

fázott a bőröm, koptak a lehetőségeim,

és nem akart kiszakadni belőlem

semmi.

aztán harmadnap,

Párizsban, én

szerelmes lettem minden férfiba.

a válluk kitakarta tekintetem elől

a várost,

a cigarettámból tüzet kértek,

mosolygott mindegyik,

hunyorogtak, tombolt léptükben

valami maszatos férfiasság.

gyümölcsös íze volt a napnak,

babakocsiban tolták fiatal anyák a délutánt.

zene szűrődött ki az ablakok mélyéből,

Párizs minden utcáján ott állt

Jacques Prévert,

hol egy kirakat párkányára könyökölve,

hol egy ház falának dőlve,

nővel a mellén dúdolta, hogy vége az ősznek,

nővel a mellén nézett föl az égre,

amiben istent remélt, lehet,

egyszerre nem is egyet,

az égre, amiben valószínűleg

csak egy isten lakik,

s néz vissza Prévert-re

és a nőre az oldalán, akivel

az Hôtel de Villes[2]-ben szálltak meg,

s ha az ember végigvárt egy

kacskaringózó embersort,

bejuthatott Jacques és a nő

kiállított titkaiba,

hogy végignézze a költő szerint

mi a SZÉP PÁRISban.

sárgult leveleket és maroknyi

gesztenyét szedtem egy

teletemetett temetőben,

csörögtek lépéskor a zsebemben,

azután a felét a szerecsen szállójában

felejtettem. az eső mindennap esett,

fázott a pucér aranyangyal a Bastille helyén,

egészen lúdbőrös lehetett,

mint a szökőkutak és a pocsolyák vize.

egyedül csak a Szajna nem didergett,

megitta a kihűlt párizsi esőt.

lehúnyt szemmel szívtam a levegőt,

hittem, hogy

a Szahara felől jött szelet szívom le a

tüdőmbe. ettől mosolyognom kellett, és

többé nem akartam hazamenni.

aztán otthon

kimostam a ruháimból Párizst.

sírva csomagoltam ki,

s minden tárgyat, amit az utazásról

hoztam, szorosan egymás mellé tettem

az ágyra. ültem a félig kipakolt bőrönd mellett,

a zsebemben még két

elhasználatlan metrójegy volt.

néztem az emlékeket,

néztem, hogyan párolog ki belőlük Párizs,

a frissen mosott ruháimból,

s belőlem, ahogy a

tükör előtt sírtam Pesten.