A sehova valósiság kristálytiszta lecsapódása^[1]
Juhász Erzsébet (1947–1998) életművének feltérképezése

A topolyai születésű Juhász Erzsébet író, kritikus, irodalomtörténész, könyvtáros és pedagógus volt, tizenkét önálló kötet szerzője. Életművét egyrészt szépirodalmi, másrészt esszé-, kritika- és tanulmánykötetek alkotják. Juhász Erzsébet 1971-ben, az úgynevezett „második generáció” tagjaként kapcsolódott be az Új Symposion körül zajló szellemi életbe. Szépirodalmi műveire – ahogyan az Új Symposionra is – általánosan jellemző az újítás szándéka, a hagyományokkal való szakítás gesztusa. Írásai többnyire az említett Új Symposion és a Képes Ifjúság hasábjain jelentek
meg, később a Magyar Szóban, a Hídban, az Üzenetben, a Literatúrában, a Hungarológiai Közleményekben, a Szerb Matica Letopis című folyóiratában, továbbá a Naplóban, a Forrásban, az EX Symposionban, a Bárkában, a Tiszatájban, az Alföldben. A folyóiratokban megjelent prózák, esszék, tanulmányok egy része valamely kötetébe is bekerült. Néhány szövegét Vickó Árpád és Sava Babić lefordította szerb nyelvre, Pató Márta csehre, Dušica Drev Spasojević és Vladimir Popin fordításában pedig 2016-ban jelent meg a Határregény teljes szövege (szerb–magyar kétnyelvű kiadványban). Emellett az első kötet Honvágy című szövegét Papp Zsolt színpadra alkalmazta.

Juhász Erzsébet – az 1970-es évek elején kezdődő és az ezredfordulóig tartó – munkássága meghatározta a vajdasági magyar irodalmi és kulturális színteret, valamint értekező írásai az összehasonlító és kisebbségi irodalomkutatásokhoz kapcsolódóan szintén megkerülhetetlen jelentőséggel bírnak. Műveinek befogadása napjainkban reneszánszát éli – különös tekintettel az idei, jubiláris évre –,  egyre többen olvasnak, értelmeznek Juhász Erzsébetet.

Publikációiban feltűnő az aktualitások, a vajdasági társadalmi és kulturális jelenségek iránti érzékenység. A korabeli kulturális élet valamennyi területével foglalkozott, színházzal, televíziózással, film- és képzőművészettel, és ami a legnagyobb mértékben jellemző, az irodalommal. Nemcsak író volt, hanem olvasó is, néző is, kritikus is, kutató is.

A hetvenes évek elejétől tíz éven át tévéjegyzeteket írt a Képes Ifjúság, majd a Magyar Szó hasábjain. 1972 májusában megjelent egy tévéjegyzet, amelyben az Újvidéki Tévé képernyőjén látható kultúráról és művészetekről értekezik, a Kultúra és művészet című műsor nehézkes indulásáról és alacsony színvonaláról ír igen szigorúan, ám reálisan. Az igazi kezdet azonban 1973-ra tehető, amikor Tévéhorizont rovatcím alatt rendszeressé válnak a korabeli televíziózásról írt feljegyzések. A rovatcím később változott: 1975–76-ban Rádió- és tévészemle, 1977-ben RTV Szemle, 1981–82-ben Tévénapló és 1983-ban Tévéjegyzet cím alatt tölti meg tartalommal a lapokat.

Elbeszélőtechnika és szövegvilág

A szépirodalmi opus majd harminc évet átölelő termése egy sajátosan rétegzett prózavilágot és irodalmi világnézetet tükröz. A regények és a rövidprózák alapvető problémája az örök idegen identitás megformálódása, a szövegszubjektumok önmeghatározás-kísérlete, a válság általi determináltság, illetve a szövegvilágok alapérzékeléseként definiálható gyökértelenség kérdésköre. A szépirodalmi művek kapcsán a fikció és a valóságelemek
folytonos összeszövődése figyelhető meg. Felsejlik széles körű műveltsége, olvasottsága is, aminek következtében a kulturális kódok, valamint az intertextusok mentén való olvashatóság elemi rétegévé válik a Juhász-recepciónak.

Juhász Erzsébet első kötete Fényben fénybe, sötétben sötétbe címmel 1975-ben jelent meg. A kötetet a rövidtörténet (úgynevezett short story) és a novella határán álló, valamint a hosszabb szövegek esetében a novellához közelebb álló prózák alkotják. Jelentéstömörítő hajlam mutatkozik a szövegekben, részletes leírás helyett sűrített helyzetképek, történettöredékek, gondolatszituációk kerülnek fókuszpontba. A kötet elemzői közül a legtöbben rátapintottak eme első kötet műfaji újítására. E leírás-gyakorlatoknak is nevezett szövegek terjedelmi, cselekménybeli, eseménybeli, nyelvi redukáltságuk, minimálisra csökkentett színterük, valamint tartalmi sűrítettségük okán valóban újként hatottak a hetvenes évek vajdasági magyar prózahagyományában. A magány, a lét- és az örök idegenség képei kerültek felszínre a sajátos juhászi elbeszélőtechnikával, asszociációkon alapuló metaforikus szerkezetekkel.

Az ígéretes kezdést egy regény követte Homorítás (1980) címmel. A Homorítás korábban Emigránsok cím alatt folytatásokban látott napvilágot az Új Symposionban. Szereplői a belső emigráció útjait járják, amely valahol az emlékezés és képzelet határán határozható meg. A regény váza –
amely mentén feltárulnak a tudatmonológok – egyszerű szerkezet. Középpontjában Kálmán áll, akinek leánya, Éva, szülés közben meghal. Az elviselhetetlenségig fokozódó gyász mellett felesége, Jolán felszínes és korlátolt életszemléletével, a letűnő kispolgári osztály nosztalgiájával is meg kell birkóznia, ami azonban sohasem sikerül. A Homorításra jellemző – az első kötethez hasonlóan – a töredezett, szaggatott ritmusú narratíva. Maga a szövegépítkezés a regény vázának említett szimpla szerkezetét felülírja, szétírja, teljesen felszámolja a lineáris olvashatóság lehetőségét.

Juhász Erzsébet 1984-ben ismét novellákkal, illetve elbeszélésekkel jelentkezett a Gyöngyhalászokban. A Fényben fénybe, sötétben sötétbe rövidprózáinak világa után némileg módosult a juhászi elbeszélőtechnika. A Gyöngyhalászok szövegei terjedelmesebb, bővebb narrációt mutatnak. A terjedelmesség alatt nemcsak a kifejezés szó szerinti jelentése értendő, hanem az is, hogy a megfeszített intenzitás valamelyest csökkenő tendenciát mutat, a pillanat megjelenítését elidőző, szélesebben felvázolt elbeszélésmozzanatok váltják fel. Nyelvezete kevésbé tömör, gondolatai nagyobb ívet kapnak.

Emlékvilágok jelennek meg a Gyöngyhalászokban, amelyek egyúttal az emlékezés hagyományos módjával helyezkednek szembe. Nem az emlékezés gesztusa kerül hangsúlyos pozícióba, hanem az elbeszélésben történő kitalálás, az emlékek utólagos megírtsága. Ezt Juhász Erzsébet nosztalgiának nevezi. „A nosztalgiát ugyanis – írja Juhász – nem pusztán az emlékezet teremti, hanem sokkal inkább az ihletett képzelet” (Úttalan utaim, 97).

A szerzőnek 1985-ben ismét egy regénye jelent meg Műkedvelők cím alatt, amely 1995-ben megérte második kiadását is. A vajdasági irodalom indulásának a regénye ez, amelynek főhőse Szenteleky Kornél alteregója, Sztantits Aurél. A narrátor egyetemesen „nagyapánkként” emlegeti az irodalomalapítót, amely közösségi szintű gondolkodást előlegez az olvasó számára, ugyanakkor – mint később kiderül – a szellemi vidékiség fojtogató „gödrét” tematizálja.

1992-ben látott napvilágot Juhász Erzsébet újabb novelláskötete, amely a Senki sehol soha címet viseli. Részletei korábban megjelentek a Hídban Átlók címmel. A közösségi szintű elidegenedés kifejezése e kötet, ahol a szubjektumok „mi”-t mondanak az „én” helyett, és a vágyak világában élnek. „Bármilyen ütődötten fensőbbségesnek tetszik is, ez a mi nem királyi többes. […] Az egyetemes kitaszítottság okán képződött ki bennünk ez a többes szám. Mindennemű esély összesűrűsödött hiánya miatt. Számkivetettségünk immár biztos tudatából” (Senki sehol soha, 32–33). A juhászi szubjektumoknak nem marad más, mint a vágy, az elvágyódás, a beteljesedést azonban senki sehol soha nem érheti el. Az említett kötetben e vágy alakot is ölt a folyton suhanó, megérinthetetlen, ám minduntalan a másik számára bosszantóan jelen lévő Énekes Krisztina személyében.

Juhász Erzsébet tragikus hirtelenségű halála előtt éppen íródó regénye
egyes részletei olvashatók voltak a Tiszatájban, az Alföldben és a Hídban,
de a kötet megjelenésére életében már nem került sor. E regény posztumusz Határregény címmel került az olvasók elé 2001-ben. Az idegenségérzés e regényben a legkifejezettebb, a legkidolgozottabb. Olyan individuumokat vonultat fel, akik kisebbségi helyzetükből adódóan és ideszületettségük okán önnön határaik és a politikai helyzetből eredő valódi határok közé szorulnak. Az állandó háborúk, a „helyváltoztatás nélküli országváltások” következtében pedig válságba kerülnek. Anélkül, hogy
elmozdulnának, idegenné válnak. A tényleges téren a tudati tér, az emlékezés, a felejtés és a kitalálás általi világ kerekedik felül. A családregény elbeszélői pozíciói fejezetenként/családtagonként változnak, mégis valamennyi eltérő perspektíva „határjátékká”, az önnön és országhatárokon való átjárhatatlanság narratívájává áll össze.

A szépirodalmi kötetek között kell említést tenni A régi ház című mesekönyvről. Szintén a szerző halála után jelent meg, 2004-ben. A két mesében az igazságszolgáltatás a fontos. A szerző meséi gyakorlatilag azt a világot jelenítik meg, mint az összes műve, azzal a különbséggel, hogy itt felsejlik a remény, hogy a világ, ha fejtetőre áll is olykor, mégis a helyére kerülnek benne a dolgok. Eme vékonyka könyv „főhőse”,  a régi ház azért is fontos, mert feltehetőleg Juhász Erzsébet gyermekkorának, tehát Topolyának az egyik házát idézi. A műveiben – nem csak a mesekötetben –
gyakran felsejlő Topolya, a gyermekkori terep több ízben is a nagyváros, Újvidék hideg urbánus terei, utcái, házai és hangulatai ellenében körvonalazódik.

Életében utolsó megjelent kötete az Úttalan utaim (1998) volt. E kötet azért került a szépirodalmi kötetek végére és az esszékötetek elé, mert annak ellenére, hogy prózákról van szó a kötet alcímében, nem egyértelműen szépirodalmi kötet. Mivel a kötet prózái már eltávolodtak a juhászi „sajátos történetszervezés” közvetlen formáitól, az intellektualizáltság, a reflektív mozzanatok megjelenítésének foka megnövekedett, így az írások az esszéhez kerültek közelebb. Az Úttalan utaim esszéizáló prózáit olvasva elsőként az tűnik fel, hogy központi helyet foglal el a kisebbségi lét problematikája. A folyamatos balkáni háborúk a többség és a kisebbség közösségi, kulturális értékeinek egyaránt a szétzilálásához vezettek. A kisebbség legitimitása is megkérdőjeleződött a bomladozóban levő többségi struktúrában. A kisebbség geneziséből eredő, eleve örökös idegenségérzet és a folyamatosan dúló háborúk okozta ideiglenesség, a remény és reménytelenség mérlegmozgása, a menni vagy maradni égető kérdése foglalkoztatja a kötet esszéisztikus és esszészövegeinek narrátorát.

A művek műfajiságát figyelembe véve az opus másik részét, a juhászi irodalomszemléletet tükröző esszé-, tanulmány- és kritikaírást elsősorban a szerzőt foglalkoztató témakörök mentén kell és lehet megragadni, vagyis elsősorban az idegenségérzés, a kisebbségi pozíció alakította irodalmi és közgondolkodás, a művészetértelmezés általában, az irodalomról való értekezés a közép-európaiság és Monarchia-modell irányvonalán.

Az 1993-as évben egyszerre két esszékötete is megjelent, az Esti följegyzések – Egy évad a balkáni pokolból alcímmel – Újvidéken, és az Állomáskeresésben a pécsi Jelenkor kiadásában. 1996-ban tanulmánykötettel, a Tükörképek labirintusa (Tanulmányok a közép-európai irodalmak köréből) cíművel jelentkezett, amely a szerző doktori disszertációját tartalmazza.

A juhászi életműre jellemző, hogy mind a szépirodalmi alkotásokban, mind az esszékben, sőt még a tanulmányokban is, kirajzolódik néhány nagyobb gócpont, amely mentén a szerző gondolkodásmódja vázolható.

Harc a szellemi vidékiség ellen

A vidékiség, amely a szépirodalmi kötetek közül a Műkedvelőkben hangsúlyos, ám esszéinek is állandó témája, szellemi értelemben értendő. A Műkedvelőkben a vajdasági magyar irodalom indulásának nehézségei és bizonytalanságai, a jövőkép nélküli élet, a „politikai egyensúlytalanság”, a biztos halálra utaltság árnyéka a maga nemében egy sajátos vidéki atmoszférát teremt. Vidéki a szó szoros értelmében, hiszen a regény helyszíne Bácsgödrös (!), egy poros kis falu, ahol mindenféle „művészetkezdeményezés” eleve kudarcra van ítélve. De vidéki e regényvilág átvitt értelemben is. Nemcsak földrajzi vidékiség jelenik meg, hanem szellemi is.

E vidékiséget nemcsak az 1920-as évek Vajdaságára, hanem esszéiben a nyolcvanas–kilencvenes évekbeli állapotokra is vonatkoztatja: „Néha úgy tűnik, ha ez a háború egyszer véget ér [gondol itt a kilencvenes évek balkáni háborúira], megfogyatkozott, megrendült kisebbségünk végképp elsüllyed a vidékies önelégültségbe. Nem látom ugyanis a nyilvánvaló kulturális elszegényedésünkkel szembeni tiltakozás intenzív, szellemileg is lereagált nyomait” (Úttalan utaim, 103).

Juhász Erzsébet a „szellemi és kulturális vidékiség” jelensége, az önsajnálat és a peremlét ellen ragad tollat. A balkáni háborúkat annyiban teszi felelőssé a válság folyamatában, hogy „elüldözte a fiatalok sokaságát, közöttük szép számmal olyanokat is, akik a volt Jugoszlávia jobb életkörülményei közepette nemcsak anyagi javaik, de műveltségük gyarapítására is törekedtek” (Úttalan utaim, 108). Az identitásválság mellett tehát a kultúra válsága is kirajzolódik, amely csakis szenvedélyes akarással, a múlt és jövő közötti ingázással vészelhető át. És főként írással és olvasással! „Még mindig nem tudom elképzelni a menekülést. Hogy itt hagyok csapot-papot, s neki a vakvilágnak. […] Még mindig nem tudom elképzelni, hogy menekülésre kényszerülhetek. Pedig valójában menekülési kísérletekben telnek napjaim. Menekülök könyvtől könyvig” (Esti följegyzések, 61). A „balkáni gödörként” vagy „pannon fateknőként” definiált helyzeti és szellemi dekadenciában az írás és az olvasás folyamata jelenik meg egyedül járható útként, lehetséges túlélésként a Juhász által megrajzolt világban.

A szellemi vidékiség ellen harcolva a vajdasági magyar írókat érintő problémákkal is foglalkozik. Azokkal a polémiákkal igyekszik leszámolni, amelyek kategorizálják az írókat kisebbségi és többségi írókra. A kisebbségi írót a következőképp határozza meg: „A kisebbségi írót egyedül az különbözteti meg az anyaországi írótól, hogy nemzeti hovatartozása szempontjából kisebbségben él. Hogy ez meghatározza élményeit és tapasztalatait, mint műveinek alapanyagát, az kétségtelen, de íróról lévén szó, lehet remélni részéről akkora szellemi tágasságot, hogy ne csupán ez határozza meg életének és napjainak minden egyes szakaszában, hanem ennél több és egyetemesebb érvényű is” (Úttalan utaim, 165).

Közép-európaiság és Monarchia-modell

A kisebbségi, még pontosabban a vajdasági sorssal van szoros összefüggésben a közép-európaiságról való gondolkodás, amely a szerző művei­ben valamiféle válságmodellként definiálódik. Vajdaságot a területileg behatárolhatatlan Közép-Európához hasonlítja: „Meggyőződésem ugyanis, hogy a Vajdaság egyetlen lehetséges orientációja csak Közép-Európa lehet. Elsősorban azért, mert történelmi gyökerei e térséghez kötik. Igaz, hogy századunk folyamán e tartomány etnikai összetételén többször is erőszakosan változtattak […], soknemzetiségű voltát azonban […] a mai napig sem sikerült egyetlen hatalomnak sem felszámolnia. Vajdaság a mai napig is: Közép-Európa – kicsiben” (Esti följegyzések, 113).

Juhász Erzsébet szövegeiben a széthullott többnemzetiségű Jugoszlávia élhetetlensége kerül előtérbe. A felbomlott országban rekedt egyének, annak ellenére, hogy szülőföldjükön maradtak, kiábrándultan konstatálják, hogy a jövőkép nélküliség okozta válság következtében otthonként sohasem tekinthetnek e földre.

A valamikori Jugoszláviát sorsa miatt olyan formációnak tekinti, mint a 20. század elején darabjaira hullott Osztrák–Magyar Monarchiát. Juhász Erzsébet prózájában – különösen a kilencvenes években – egyfajta irodalmi Monarchia-modell jelenléte fedezhető fel. E modell nem feltétlenül a Monarchia korát hivatott modellálni, hanem a válság, majd a nosztalgia hangulatát, amely az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával keletkezett a Monarchia területein, és ugyanígy a felbomlott Jugoszlávia területein is a kilencvenes évek háborúit követően.

E modell mellett a szöveghelyek konkrét monarchikus utalásaira is felfigyelhetünk. A Határregény Angeline Nenadovitsa például úgy próbálja a jelen elviselhetetlenségét enyhíteni, hogy század eleji történetekbe éli magát. Mintha mindent el szeretne felejteni, csupán egyetlen utazásáról hajlandó beszélni, amit az újvidéki „villanyos”vasúton tett meg még 1910-ben. A történethez tartozik, hogy maga a villamosvasút kiépítése is Bécs, illetve Budapest által volt irányítva, tehát birodalmi intézmény. De maga az 1910-es dátum is magáért beszél. A regénybeli emlékutazások és az utazás vágya, az úttalan utak bejárása, a gondolatok gyakran labirintusba vesző folyama, és még sorolhatnám a példákat, ezek is a Monarchia motívumvilágára utalnak. A Határregényen kívül – az első kötetet kivéve – szinte valamennyiben tematizálódik a Monarchia mint a multikulturalizmus fellegvára, majd a felbomlást követő válság és annak következményei.

Megkerülhetetlen még szólni a szerző Monarchia-kutatásairól és az Osztrák–Magyar Monarchiához fűződő viszonyáról: a Monarchia „[m]eg-
magyarázhatatlan megszállottsággal érdekelt. S ameddig egy idő után, szerény szubjektív és objektív lehetőségeim szerint eljutottam, az az a felismerés, hogy a kelet-közép-európaiság örökségét keresem a néhai Monarchia irodalmaiban […], mely máig sem, s a (közel)jövőben sem (lesz) több, mint »imaginárius régió«…” (Esti följegyzések, 22). Kutatásaiban a Monarchia-modellnek elméleti hátterét is megalapozza, majd sorra elemzi azokat a műveket, amelyekben meghatározó jelentőségű a bennük megfogalmazódó életérzés és világlátás, az érvényben lévő értékrendszerek megingása.

Szöveg és kép

Az irodalom és a képzőművészet összefonódása jellemző Juhász Erzsébet műveire. A képzőművészeti alkotások tematizálódnak is, mint például a híres Gulácsy-festmény, a Nakonxipánban hull a hó című. Megjelenik ezen alkotás a Gyöngyhalászokban mint a téma átírása, azután esszéiben is foglalkozik e kép elemzésével, valamint a képzelettel, a nosztalgiával kapcsolatos eszmefuttatásai alapjaként is említésre kerül. A Gulácsy-festmény nem az egyetlen képzőművészeti élmény az életműben, ez csupán egy kiragadott példa. A kiemelés azonban nem véletlenszerű, hiszen Nakonxipán, a valóságosan megélt, képzeletben lévő világ, a tökéletes béke, a lét zavartalan szegmense vissza-visszatér a legkülönbözőbb szöveghelyeken.

Juhász Erzsébetet a képzőművész és műve mint tárgy is érdekli, ahogyan a Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti monográfia esetében, amely 1985-ben jelent meg.

Domináns értelmezési síkot képez azonban – az irodalom és a képzőművészet kapcsán – a Juhász-szövegek és a vizualitás összefüggése, egyidejű jelenléte. A könyvek illusztrátorai egy-két kivétellel Csernik Attila és Csernik Emese voltak. Érdekes megfigyelni, hogy ezen illusztrációk és a szövegek között milyen korreláció fedezhető fel.

A Fényben fénybe, sötétben sötétbe kötetben – és Juhász Erzsébet többi szépirodalmi kötetében is – a szöveg és a képanyag nyújtotta látvány is elemzésre sarkall. A szöveg képi/látható és tipográfiai szerkezeti elemei befolyásolják az olvasást. A tipográfiailag hagyományostól való eltérés felerősíti a vizuális értelmezhetőséget. Legyen szó akár csupa kisbetűs szövegekről, akár a teljesen váratlan helyeken felbukkanó betűismétlésekről, vagy a központozást nélkülöző szövegekről, esetleg a prózában nem szokványos helyen létrejövő sortörésről, az írás/a szöveg vizualitását hozza működésbe, lényegében megfosztja a szöveget a jelentéstől, és ezáltal bővíti is: a szöveghelyek ezekben a pillanatokban nem olvashatók, hanem láthatóvá válnak.

A kötet fedőlapját és képanyagát – ahogyan a Homorítás és a Műkedvelők című regényekét, valamint a Senki sehol soha prózakötetét is – Csernik Attila készítette. A kötetek kapcsán nem beszélhetünk arról, hogy a Csernik Attila-alkotások csupán a novellák illusztrációs anyagaként funkcionálnának, hanem a kép és a szöveg hatnak is egymásra, tágítják értelmezési határaikat. Csernik Attila, mint azt sokan tudják, alkotásai legnagyobb részében a betűről mint konkrét szövegektől függetleníthető jelentésről, illetve jelentésegyüttesről gondolkodik, annak vizuális értékei érdeklik, a tartalmiak nem. A betű tipográfiai értékétől megfosztott képzőművészeti motívummá lényegül, ezzel pedig felszámol minden addigi betű/szövegértelmezést. Ahogyan Juhász Erzsébet az írásjelek elhagyásával vagy megsokszorozásával, a szokatlan sortörésekkel és az „oda nem illő” betűk és számok beszúrásával vizuálisan is megtöri az addigi lineáris olvashatóságot, úgy számolják fel Csernik Attila betűobjektjei az olvashatóságot általában. Abban a jelentésben fut össze kettejük gondolkodása, hogy a betű – vagyis a jel – és az olvashatóság – vagyis a tartalom – nem magától értetődően kapcsolódik össze.

Csernik Emese főként a kilencvenes évekbeli köteteket illusztrálta, az Úttalan utaimat és a Határregényt, de a Tükörképek labirintusának fedőlapján is az ő alkotása látható. Az illusztrációk és a szöveg együttolvashatósága teljesen más megközelítést igényel, mint a fent említett esetekben. Csernik Emese alkotásain központi helyet foglal el az arc, a test és a ruha. Az említett Juhász Erzsébet-könyvek illusztrációs anyagában is e motívumok dominálnak.  A szövegek alapján kiemelt jelentésekre készült illusztrációk ezek, kollázsok, mégpedig többnyire a viselet, a járművek, a mozgás és a megmerevedett arcok kollázsa, olyan arcoké, amelyek szinte kővé dermedve közvetítik hol az ijedt, hol a közönyös, de minden esetben a magányos idegen arcát. Az alkalmazott kollázstechnikával a látvány egészét szedi szét, majd a részekből új egészet állít össze, a letűnt időszak, a polgári valóság újszerű ábrázolását. Az új látásmód alternatívájával egyfajta lázadássá, fricskává merevedik a polgári társadalom ideáljai ellenében.