Piaci mérleg

A nedves asztalokon karfiolhegyek

fehérlenek. Hogy ne tűnjön pusztán álomnak

kései legyek maradványai

röpködnek a megmaradt csenevész fürtökön.

Almát kérek. Csak hajtják a magukét.

– Mit szólsz a Gyurihoz? – Látja!? Ennyi az élet.

– Ötven – fordul felém. Sóhajtozva méri

a tökéletes és teljes bölcsességet. Fizetek. Élek.

Hatótávolság

Ez alkalomadtán egy történet

lesz. Vagy egy elégia. Mi is történt tegnap? Nem hinném,

hogy ezt el lehetne mesélni. Írni viszont

bármit le lehet. Amit kell. És amit nem.

Az egészben a legérdekesebb,

hogy annyira érdektelen lehetsz, mint egy

újra és újra megalkotott unalmas férfi,

aki talán te is lehetnél. De ez már

egy másik történet. Ha lesz történet. Ha történet lesz.

Ha nem elégia lesz,

vagy talán – a körülményektől függően –

egy szövevényes történet, amelyben

te – a változatosság kedvéért – valaki leszel,

vagyis lehetnél valaki,

és élhetnél, mint hal a lapban. Ez

bővebb magyarázatot igényelne.

Nem éri meg. A fáradozást? Vagy mit?

Ez botrányos hanyagság,

de meg lehet szokni. Nem

lehet megszokni, de bele lehet törődni.

Nem lehet beletörődni, de együtt lehet

vele élni. Ebben a történetben

mindenféleképp –

már ha lesz történet. Nemcsak hogy vele – úgy.

Felszínesen felelőtlenül és könnyedén.

Nem mintha így akarnánk – ez a

dolgok rendje. Ebben a történetben

vagy elégiában

nemcsak a skót whiskyt becsülik,

én például targyit iszok,

miközben tegnap húszezren

éhen haltak. Tehát van élet a földön.

Hagyjuk az éjszakát – a verslábak

szorongatnak, akár történet, akár elégia.

Részben emberek vagyunk, részben

embertelenek. És a szavak – ha megerőltetjük magunkat –

állandósult sorrendben törnek elő,

mint egy támadásra kész farkasfalka.

Vagy mint a történet az elégiában.

Vagy meglapulnak, mint az elégia a történetben.

A tegnap – amikor még sejtettük,

mi micsoda – mára nem létezik.

Az égi madarakból is hetet-hetet

Utálom kimondhatatlanul utálom

ahogy az akvárium fölé hajol

és eledelt önt a tarka halaknak.

Utálom amikor magokat szór

az aranyhörcsögnek

és a papagájnak.

Utálom amikor csirkefejet darál

a törpe növésű kutyájának

azt pedig még jobban utálom

amikor a szomszéd macskáinak

kenyeret aprít a tejbe.

Kimondhatatlanul utálom

amiért halmozza az ennivalót

a hamarosan bekövetkező szűk napokra.

És utálom hogy jelét sem mutatja hogy egyszer abbahagyná

ezt a sírást

még most sem

amikor úgy néz magára mint egy idegenre

akit talán szándéka ellenére

egy elviselhetőbb világba kell szállítania.

Utolsó versem

Csütörtökön összefutottam a szerkesztővel.

Van-e valami új versem, kérdi,

mivel már hónapok óta

szöveghiánnyal küzd.

Hogyne volna, vetem oda nagy hirtelen,

bár csak néhány piszkozatom volt raktáron.

Megijedtem,

hogy a határidő szorításában alacsonyabbra teszi a mércét,

és holmi gyanús rímfaragónak

adja meg az esélyt.

És ez ellen határozottan

– határozottabban, mint eddig – tennünk kell,

nekem is:

hétfőre, ha törik, ha szakad,

megírom a verset!

Érdekes, de eszembe sem jutott,

hogy a szerkesztőnek

versem csupán kényszermegoldás.

S tényleg.

Hogy ne szaporítsam a szót,

azon a hétvégén megerőszakoltam a múzsám,

összehoztam egy halvány kompozíciót,

amely csak feledést érdemel,

de az ördög nem alszik,

ma délelőtt

rákeresek a neves lapra,

és megint a szemem előtt terem,

abban a szent pillanatban

megszületett bennem az elhatározás:

ez volt az utolsó versem!

Azóta egy kicsit megnyugodtam

(a rossz verseknél

– ha egyáltalán létezik ilyen –

nagyobb baj is ért már minket,

dilettánsok ólálkodnak

körülöttünk),

az elhatározásomat is megváltoztattam:

– Rendben,

legyen ez az utolsó,

de csak a következőig,

újra és újra a legutolsóig!

Összegyűjtött művei

A hallal teli háló

könnyen szakad.

Legszebb álmaiban

egy szorgos halász foldozza.

Ártatlanok lennénk?

Ég az arcunk a szégyentől.

Kihallgattak volna?

Elég, ha csak ránk néznek.

Fordítói jegyzet

Pal Bender (Böndör Pál) vajdasági magyar költő, író, műfordító. Az Új Symposion második nemzedékének kiemelkedő tagja, aki már évtizedek óta meghatározó alakja régiónk irodalmi életének. Az 1970-ben kiadott Eső lesz óta számos verseskötete jelent meg. Legutóbbi könyve a Bender & Tsa. című prózakötet. Ebben a családnévregénynek is nevezett műben a kisebbségi létben élő narrátor névmizériáin keresztül az identitáskeresés, az identitásvesztés egyes állomásait ismerhetjük meg anélkül, hogy elérnénk annak végállomására (már amennyiben ilyen létezik).

Az itt közölt versválogatás szubjektív szelekció eredménye, a benne szereplő fordítások az eredeti magyar nyelvű művek figyelembevétele nélkül születtek meg. Reményeink szerint ez a gesztus egy új fejezetet nyit meg a Bender & Tsa. című kötetben, és egy újabb, buktatókkal teli kitérőt generál az identitáskeresés eddig is titokzatos és meglepetésekkel teli labirintusában.

A fordítások alapjául szolgáló művek az újvidéki Adresa Könyvkiadó Vállalat gondozásában 2014-ben megjelent Pre prvih mrazeva (Az első fagyok előtt) című kötetben láttak napvilágot. Ebben a kiadványban Pal Bender 1980 és 2012 között íródott verseiből olvashatunk válogatást Draginja Ramadanski fordításában. A kötettel kapcsolatban fontos még megjegyezni, hogy a benne található műveket maga a szerző válogatta elsősorban a 2003-as Lezije (Kóros elváltozások) és az 1993-as JuÄ?e je bio jednostavnije (Tegnap egyszerűbb volt) című kötetekből.