Miodrag KOJADINOVIĆ
(BOGNÁR Dorottya fordítása)

McKellar vendéglősné asszony kvártélyában, a Béke kikötőben

A zápor éppen akkor eredt el, amikor az ablak mellett elsuhant a tábla, amely jelezte, hogy megérkeztünk a dédapám falujába. A cseppek erőteljesen kopogtak az emeletes busz lapos tetején; azt hittem, jégeső, de az ablakból nem jég látszott, hanem csak kövér esőcseppek, amelyeket egy-egy erős széllökés odavetett. A sofőr gyakorlottan kanyargott a tenger feletti meredek sziklafalon fekvő település szerpentinjein, amíg ki nem értünk a fennsíkra. Az egyenes úton két perc után megállt a jármű, és a vezetője belemotyogott valamit a mikrofonba.

Úgy tűnt, hogy már túl régóta állunk az állomáson, amikor a felső emelethez vezető lépcsőnél felbukkant a vezető feje. „Ez az ön állomása, uram!” – szólt rám sürgetően.  Magamhoz vettem a hátizsákom a mellettem lévő ülésről, és lassan megindultam a lépcsőn lefelé.  Nem volt kedvem kimenni az esőre. Amikor Londonból Brightonba indultam, nem akartam magammal hozni az ernyőmet. A sofőr türelmetlenül intett, az irányt mutatva. „A vendéglő öt percre van innen a mellékúton lefelé” – mondta.

Abban a pillanatban, amint kiléptem, már tovább is hajtott, az ajtók sisteregve csukódtak be, miközben a piros double-decker elhaladt. Ekkor pedig, valamilyen csoda folytán, elállt az eső, a nap sugarai előtörtek a felhők mögül, s a szűk utacska melletti fasor levelein visszfénylettek,  mint az ünnepi díszek ékkövei.

Felhajtottam a bézs színű lennadrágom mandzsettáit, nehogy összepiszkoljam a pocsolyákban gázolva. Számolgattam: egy óra séta hat kilométer, tehát tíz perc egy kilométer, tehát Kellarék vendéglője legfeljebb ötszáz méterre lehet innen. A zápor elmúltának örömére valahol még egy madár is elkezdett csicseregni, egy éles hangon  ismételt, egyszerű hívogatót.

A vendéglői komplexum három épülete úgy nézett ki, mint valami össze nem illő egység, mint amikor a gyerekek egymás mellé helyezik a zsiráf, a jegesmedve és a dinoszaurusz formájú játékaikat. A két újabb, a kocka alakú, világossárgára volt festve, a régebbi pedig vakolatlan dísztéglás volt, amely valamikor kárminvörös lehetett, de idővel megszürkült,  fehér stukkóval az ablakok körül és magas oromfallal felettük.

Kinyitottam a messzinghálós, sárgás üvegű ajtót, és beléptem a nem túl nagy, de ízlésesen kialakított előtérbe, ahol egy kovácsoltvas csigalépcső tűnt a szemembe, amelynek három pihenőfordulóján nagy cserepes pálmák álltak.

– Kellar’s Inn? – kérdeztem az idős hölgyet, aki a pultnál ült.

– McKellar’s Garden Inn, uram! – válaszolt. Ősz haja volt, amelyet kontyba fogott össze,  sötét ruhájának merev alsó gallérján barna csipkét viselt.

– Van szabad szobájuk?

– Igen, egy franciaágyas. Az úr egyedül van?

Amikor kimondta, hogy Sir, azaz uram, eltúlzottnak  tűnt, mint mikor az edinburghi vár őre mondta ki a szót, aki felséges uramnak (Sire) szólított, valószínűleg azért, mert az utazási iroda fizetett neki, hogy játssza el, hogy ő egy régmúlt időből idetévedt személy. A recepciós hölgynek viszont nem volt oka arra, hogy így szólítson. Vajon ő is valamilyen szereppel megbízott? – kérdeztem. – Vagy talán igazgató, ezzel az úri öltözékével és tartásával? – Ó, dehogyis, uram – mosolyodott el –, már régóta nyugdíjas vagyok. A fiam a tulajdonos és a menedzser. El kellett mennie a lóversenypályára. Megbetegedett a lova. Két évvel ezelőtt vették, s még csak most érett meg a versenyzésre. A fiam és a menyem elmentek megnézni. Az unokám pedig nem engedte, hogy nélküle menjenek. Kellemetlen ez az egész. Ő pedig felajánlotta a segítségét. Mert hát, ugye, még nincs szezon. Főidényben három helyi fiatalember is segít nekik. Láthatnám az úr útlevelét?

Odanyújtottam neki a kék, királyi címeres könyvecskét, hogy beírjon a vendégkönyvbe.

– Az úr kanadai? De Szerbiában született, ugye? – kérdezte. Megjegyezte, hogy nem sok vendégük van Szerbiából. Kanadából még jönnek, de nem annyian, mint az ausztrálok. A szomszédos falucskából hetven évvel ezelőtt a lakosok fele kiköltözött Ausztráliába. Most az ő leszármazottaik jönnek, hogy felkutassák a múltjukat... – mondta.

Teljesen kiment a fejemből, hogy a kanadai útlevelemben ott áll az adat, hogy Szerbiában születtem, legalábbis rövidítésként a kis városka neve mellett, amelyről valószínűleg még sohasem hallott. Egyáltalán, hogyan tudta az idős asszony ezt kikövetkeztetni? Oh, igen, az -ić végződésű vezetéknév a SRB rövidítés mellett; hogy nem jutott eszembe?

– Valójában – bizonyos értelemben – én is a múltamat keresem –, mondtam neki, és mosolyogtam. A hölgy szeme egy pillanatra könnybe lábadt, majd lezseren folytatta:  – Az ön édesanyja biztosan brit, mert a vezetékneve alapján nem mondanám, hogy angol származású.

Igen, McKellarné, a maga ír vezetékneve alapján sem lehetne ezt elmondani, gondoltam. De mégsem mondtam ki. – Igen, bizonyos vonatkozásban brit származású vagyok – mondtam. – De mondja csak, egész véletlenül, ismer-e szerbeket? Itt Peacehavenben, a Béke kikötőjében.

– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül az idős hölgy.

– Egészen biztosan nem? Egyetlenegyet sem? – erősködtem. A hölgy kissé mesterkélt, színpadias pózt vett fel, mintha erősen gondolkodna, majd megismételte a tagadó választ, melyhez kétszer is megrázta a fejét.

– Ilija Kojićot Wally Roadból, a Völgybeli útról? Amikor meghalt, az édesapám eljött, a McKellar családnál szállt meg, vagyis gondolom maguknál, akik házibarátai voltak a dédapámnak. Nos, ez az Ilija Kojić az én dédapám. Az édesapám pedig talán itt volt maguknál. Az édesanyám és ő is voltak már itt, de nem maguknál. Amikor Ilija tata halálán volt, édesanyám sehogy sem tudott eljönni,  pedig  az ő nagyapjáról volt szó, így édesapám jött el. Tizenöt évvel ezelőtt. Habár ő két épületről beszélt, nem háromról.

– Ó, Kogyi úr! Hát persze, Kogyi urat ismertem. Amikor Kogyi úr a kórházban volt, a halála előtt volt itt egy férfi Szerbiából. Az a maga édesapja volt? Valóban, akkor csak két épületünk volt. Négy évvel ezelőtt hozzáépítettünk még egyet.  De maga kanadai, uram. És a maga apja Szerbiából jött?! Nem Izraelből? A mi szemünkben Kogyi úr zsidó volt. Noha Szerbiából.

Miről beszél ez az idős hölgy? A dédapám szerb nemzetiségű volt. Ebben egészen biztos voltam. Szlavája is volt, Szent Sergius és Bacchus vértanúk ünnepe. Bár dédanyám – a dédapám feleségének – nagyanyját Sarának hívták, és ami az etnikai hovatartozását illeti, valahogy úgy mondták, hogy „ki tudja, hogy mi volt, rá senki sem emlékszik, nem élte meg az időskort”.

Abban a városkában, amelyben a dédapám és a dédanyám éltek a 19. század közepe táján, az osztrák megszállás alatt, a 18. század elején, három zsidó és négy vlach családot jegyeztek; a dédanyám nagyanyja idején pedig alig néhány zsidó család élt Negotintól háromórányi gyaloglásra, viszont sokkal többen éltek a határon túl, félnapi lovaglásra, Vidinben, az oszmán reformkorszak utáni Törökországban. Élt ott egy Sara, ritka szép lány volt, aki a leányiskola végzős osztályából megszökött egy érettségiző fiatalemberrel, akibe szerelmes volt, és a vallását is megváltoztatta azért, hogy férjhez mehessen hozzá, amivel igen nagy botrányt keltett abban a kisvárosban, ahol a szülei éltek. Évekig nem látta őket, és az anyja is csak a halála előtt bocsátott meg neki. Az újságok is írtak erről.

Elköltöztek, ezt írta a L’hebdomadaire bulgaro-occidental, teljes hetven kilométerrel odébb, egy másik országba, a szabad Szerbiába, dolgozni kezdtek, volt kevéske pénzük, amit a fiatal vőlegény szüleitől kaptak. Először ők is vonakodtak, de megenyhültek, miután megszületett az első unoka. Nehéz megmondani, hogy ő volt-e a szépanyám. Egyébként a dédanyám egész biztosan szerb nemzetiségűként nőtt fel, így miért is beszélt volna a dédapám valami bizonytalan eredetű újsághírről, és pont az angliai emigrációban, a nőnek, aki... mije is volt? A barátnője? Csak a barátnője...?

Mindannyian feltételeztük, hogy a dédapám és a „házvezetőnő” között –
aki kétszer-háromszor hetente két órán át takarította a házát – a kapcsolat több volt mint üzleti. Ezt a szüleim és a nagynéném már sejtették, akik az 1960-as és 1970-es években meglátogatták néhányszor, és a nagyapai nagybátyám is, aki nyugdíjasként Berlinben élt vendégmunkás feleségével, és minden évben elutazott Angliába az apjához, amíg a dédapa meg nem halt. De ez az asszony már akkor is vendéglős volt. Ugyanakkor – mint egy szolga – karbantartotta az idős bevándorlók házait is.

– Azt hiszem, téved, hölgyem – mondtam. – Az én dédapám szerb volt. Keresztény. Maga valamit rosszul hallott. Vagy rosszul értett. Vagy elfejetette... Régen volt.

– No de lehetséges, hogy maga nem tudja jól, uram? – kérdezett az idős hölgy. – A maga felmenője nem volt keresztény. Sosem jött velünk a templomba. Megtagadta.

– De hát ez protestáns templom, hölgyem! Anglikán. Ő pravoszláv volt. Szerb. Azért nem ment. És szabadkőműves is volt. Azt hiszem, ők  nem járnak templomba. Zsinagógába sem, egyébként. Mecsetbe se vagy mibe már...

– Attól félek, ezt már nem tudhatom. De azt tudom, hogy azt mondta nekem, hogy  be fog jelentkezni a rabbihoz – mondta határozottan az asszony. Azért, mert ki akart költözni... hát persze: Izraelbe. Így mondta. Hogy ott egyesüljön a családjával, akik egyenesen Szerbiából jönnének oda. Mert akkor sok ember törvényesen kiutazhatott a maguk országából – Tito Gulágjából, ha jól emlékszem, mindig így nevezte a maga őse –
és elmehetett Palesztinába. Akarom mondani, Izraelbe, hát persze, legyen elnéző ezzel a feledékeny öregasszonnyal. Mert én emlékszem arra, amikor Palesztina a mi, brit fennhatóságunk alatt volt. Pontosan tudom, hogy mikor ment el ezért Brightonba többször is. Hogy utánanézzen az aliahónak, ami alliance-t, szövetségest jelent! – magyarázta elégedetten mosolyogva, mivel egyszeriben eszébe jutottott minden, úgy, ahogy akkor megértette és megjegyezte.

Milyen szövetségesek, gondoltam. Miről beszél ez az asszony? Igen, az angol ally, the Allies valóban annyit tesz, szövetségesek, azok, akik megengedték Jasenovacot, elárulva a szerbeket és a zsidókat is az ex-Jugoszlávia területén. Az alija azonban a héberben csúcsot, tetőteret, mászást, Izraelbe való zarándoklatot jelent. Az angol és héber szavaknak nincs semmi közük egymáshoz! De miért lett hirtelen az etimológia fontosabb a lényegi újdonságnál – a dédapám meg nem valósított terveinél; a származásának letagadásánál, azért, hogy családjával törődhessen; a dédapám dédanyám esetleges, de nem teljesen bizonyos múltjához való viszonyánál, ami mások számára ismeretlen volt; a saját száműzetésemnél Európa, Észak-Amerika és Ázsia számos országába?

– Jól látom, maga egészen közeli ismerőse volt a dédapámnak – mondtam, mivel a hírek, amelyek igencsak megleptek, erős hatást tettek rám, nem tudtam mást mondani. A hölgy egy pillanatra megállt, megrebegtette a szempilláit, mint egy kis süldőleány, majd azt mondta: – Barátok voltunk. Közeli barátok. Főként azóta, amióta a férjem meghalt. Ismét pislogni kezdett, és elfordította a fejét.

Az én egyre nagyobb és szemmel láthatóan az ő zavarodottságát is a telefon csörgése szakította félbe. Úgy tűnik, hogy kétszer keresztül kellett utaznom a bolygó egyharmadát oda meg vissza, hogy a legvalószínűbb helyen valami igazán fontosat halljak a családom múltjáról. Ugyanakkor... lehet, hogy minden a lehető leglogikusabb volt, a lehető legjobb az összes leibnizi világ közül. Nyugi, Voltaire, figyelmeztettem magam; elég a candide-i cinizmusból, itt most a Kezdetek kezdetének a történetét próbáljuk megfejteni. Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben.

A hölgy befejezte a telefonbeszélgetést, és letette a kagylót. – Itt szeretne maradni a vendégünkként? – kérdezte. – Nem itt, hanem a mi házunkban. Egy-két napot? Elbeszélgethetnénk erről az egészről.  Egyébként is ez a szoba le volt már foglalva, csak nem jegyeztem fel. Annak az állatorvosnak, aki Skóciából jön, hogy megvizsgálja a lovat. Arról a birtokról, amelyiken a világra jött. Nálunk is ugyanolyan kényelemben lesz része, mint itt a hotelben, uram.

A torkom száraz volt, így csak bólintottam. Az asszony elfordult, és néhányszor megnyomta a csengőt. Csak ekkor sikerült pár szót kiejtenem: –
Meg vagyok tisztelve, köszönöm. De csak egyetlen éjszakát... holnap vissza kell mennem Londonba, a munka miatt. Három nap múlva megyek vissza Kanadába.

Valahonnan hátulról lassú és egyenetlen lépteket hallottam, mintha valaki a lábát húzta volna. Majd kinyílt a csúszóajtó, és egy formaruhás fiatalember jelent meg, akinek a bal bokája gipszben volt. Kint az alacsony felhők ismét összetorlódtak, beborult az ég, és úgy tűnt, hogy bármelyik percben újból zuhogni kezd.