Milutin Ž. PAVLOV
(OROVEC Krisztina fordítása)

Rade bácsi fiákerén
égi vendégek utaznak

Az utcánk ötödik sarkán álló fehér házhoz fekete istálló tartozott, sötét pej lovak voltak ott és egy kifényesített, lámpásokkal felszerelt fiáker. A kocsis-fiákertulajdonos egy széles vállú ember volt, mint egy ormótlan konyhakredenc, soha le nem vette a subát a hatalmas tökfejéről, sem a vacogtató téli hóviharban, sem az izzasztó nyári kánikulában.

Rade Frola bácsi vasárnaponként meg amikor piros betűs napot mutatott a pravoszláv egyházi kalendárium, befogta a lovakat a fiákerbe. Háta mögé ült be Danica néni, a templomhoz illően tömjénillatosan. Elragadó volt: még a lámpások is szárított bazsalikom illatát árasztották.

Akinek a fehéren csillogó téli éjszakában megjelent Frola hunyorgó lámpású fiákere, azzal, mikor beköszöntött a fényes nappal, valami szép, örömteli dolog történt. De a gondviselés efféle esetei oly ritkák voltak, és oly emlékezetesek...

Amikor begördül utcánkba a fiáker a büszkén ügető lovakkal, mindenki meghajol, s kalapot emel, Frolának pedig még a bajsza se rezzen. Valami sűrű sötétséget rejtegetett Frola magában, amely ott csillogott az olajfényű, lámpásszerű szemében.

A dús sörényű, délceg paripák hasonlítottak a kocsisra, rokon természetük volt. Amint befordult az utcába az aranykeresztes, angyalfigurás üvegfalú kocsi, mindenki tudta: nyomában hamarosan megérkezik Frola fiákere is, pappal, sekrestyéssel. Kikísérik az égi vendéget.

– Isten őrizzen meg tőle, hogy Frola fiákere kísérjen el, ha útra indulsz! –
sugdosták az utcabeliek.

Fülébe jutott-e Frolának ez a suttogás, azt senki sem tudja.

Megesett egyszer, de csak egyetlenegyszer, hogy a beborozott Alimpije Konculov összeverődött ivócimboráival a kocsma előtt, s gúnyt űztek Frolából, aki épp arra poroszkált fiákerén, s hallgatott, mint a sír. Fáradtan intett a kezével, nem volt kedve beszédbe elegyedni az iszákosokkal, de Alimpije nem fért a bőrébe, s odavetette a fényes fiákerben gubbasztó Frolának:

– Mikor viszel engem a fiákereden, vendégségbe?

Frola pedig, mi mást tehetett volna, meghúzta a gyeplőt, megállította sötét pej lovait.

– Milyen nap is van ma, Alimpije uram…? – szólt vissza, közben hüvelykujjával megpöccintette subáját.

– Hétfő, hiszen tudhatnád – válaszolt Alimpije hetykén.

– Hát, azt hiszem, szeptember első vasárnapján lesz az, ha megérem.

És szeptember első hetében, péntekről szombatra virradó éjjelen Alimpijére rátört a súlyos nyavalya, mely ólomsúlyú bőröndöket akasztott lelkére, Frola pedig, ígéretéhez híven, eljött érte fiákerén.