tenyérmeleg

az izlandiakat,

irigylem

azokat a hóban nevető

izlandiakat,

nekik a vérükben van

a hideg, nem fáznak

úgy, mint én,

a zsebem tele lett hóval,

tele a nadrágom a hideggel,

tele a hó a cipőm

nyomával.

fázok,

bőrön át kínozni

jobban már nem is lehet,

rámtapad a hideg, belenyúl

a harisnyámba, a blúzom

alá, szoknyát már

fel sem merek venni,

csak jobban ingerelném.

én vagyok az egyetlen ember Pesten,

aki még örül

a hónak.

a világ egyik

legrondább utcájában

lakok.

egy diákszállón,

ahol csak határon túli

diákok vannak.

koszos itt minden,

ragad a vécépadló, a konyha,

az asztalhoz ragad a kezem,

ha ráteszem.

a világ legrondább

dolga itt ébredni.

amikor kinyitom a szemem és

lassan rájövök, hogy megint

a szállón ébredek,

hát én szeretnék kiugrani

az ablakon.

hogy legyen már vége, pénzem

úgysem lesz elköltözni,

és itt meg minden marad a régiben,

ragad tovább a tenyerem

a konyhaasztalhoz.

a szomszédok egymás után

csak köszöngetnek,

túl sokan vannak,

ezren lakunk a szállóban.

irigylem az izlandiakat,

ők eleve kevesen vannak.

szakad a hó,

úgy pörög a levegőben,

mint a papír Ä?igra.[1]

az ég szakadt ágynemű,

kettéhasadva terpeszkedik,

szétvetett lábakkal,

lilul a hegyek fölött

a bokája, 

hullik  belőle a hó.

már egy jó nagy golyóra való

gyűlt össze a zsebemben.

kavicsot kéne nyomni

a közepébe,

azzal törni be

a diákszálló

összes ablakát.

délelőtt a Bajza utcában.

szaladgálok,

csúszik a hó alattam,

a táskámban precízen

összehajtogatott férfipizsama,

nadrág, pulóver,

precízen összehajtogattam,

mert így szereti,

kimosva:

30°-on,

1400 fordulat/perc,

előmosás,

öblítés,

egész éjszakán át tartó

száradás.

éjjel bedugult az orrom,

annyi pára lett abban a

kis szobában, ahol

lakunk, ahol

száradt a ruhánk.

összemosott

bugyik, gatyák.

ahogy szaladgálok,

csúszkálok a frissen taposható

havon, viszem a férfipizsamát,

papírba és zacskóba csomagolva,

zizeg a kezem alatt,

a talpam minduntalan kicsúszik

alólam, és

a frissen mosott ruhák

egyre csak gyűrődnek.

állok a havazásban.

lassan hűl ki az arcom ott,

ahol a tenyere az előbb még

a bőrömön volt.

idegesít ez a hűlés.

hiányzik a tenyere.

szeretem, mikor az ujjbegye

lassan végigcsúszik az arcomon,

keresve a bőr sima részét,

ahol nincs seb,

ahol nincs hiba.

szeretem, mikor közelít

az arcomhoz a tíz ujja.

egészen beleremegek,

persze nem mutatom,

nehogy elbízza magát

az a tíz ujj.

szeretem látni

a távolodó ujjait.

egészen beleszédülök

a lassú távolodásba.

olyankor szeretnék

kiugrani az ablakon,

vagy akár a bőrömből,

hogy kapjon utánam,

tegye rám vissza

a tenyerét.

délután.

állok a rakparton

bámulom a Dunát.

csillog,

azt hiszi, jól áll neki.

egy hajó sincs a hátán,

hömpölyög magában,

hát mi mást csinálna.

én meg csak bámulom,

mintha odaállított volna

valaki, hogy nézzem,

nehogy a medréből kilépjen,

kiüljön a partra,

csak nézem a

Dunát, jó kutya:

marad a helyén és

nyaldossa a cipőm talpát.

az izlandiakat

irigylem,

a színes hajóikat,

úsznak

a part mellett,

az óceánjuk csillog,

bezzeg annak jól áll,

le tudja nyelni,

nagy a gyomra,

lenyeli a látóhatárt,

magába mossa

az ég szélét,

180°

1400 fordulat/perc

előmosás,

öblítés,

egész éven át tartó

száradás.

bár Izlandon nincsenek

ilyen puha tenyerek.

és az ablakok is túl

alacsonyan vannak.