Böndör Pál: Finis

A táv felénél – mintha csak bújócskáznánk –

újra szinte teljesen felszabadulunk –

aránylag könnyű atléta (hetvenöt

kilogramm) hirtelen megindulok:

Bojler? Baudelaire? Lábtempózok

míg keresem helyemet a világban:

Lehetnék járműbe szerelt bomba

vagy éppen levél – naivan küzdök

nem adom fel és nem állok le.

Mindig csakis elölről – lesz, ami lesz –

mint a kérdőjel a spanyol

mondatoknál? Aki nem ismeri a tudást

nem is létezik – meg sem született

nem kapcsolja se be, se ki a gépeket

rosszul időzített finisbe kezd

majd magyarázkodik és panaszkodik

vagy csüggedten hallgat és titokban iszik.

Ha néha mégis diadalmaskodik semmi haszna belőle

és így visszafogottan forr és ég

elpárolog habár nem létezik.

Egyik üstökös a másik parázs

a többség nem képes szikrát csiholni

senki sem jobb a sarki kurvánál:

jól tudja mit kap a végén.

(És a kocogók? Velük mi van?

Útközben felülvizsgálhatjuk a pálya

hosszát. Elfogadhatónak tűnik

– mintha tényleg lenne célod.)

...A táv felétől másvalaki vagyok

aki nem figyel rám: hangosan ásít

leparkol a háló rejtett sarkába

és a képzeletemre támaszkodva horkol.

A paplan és a vers gyűrődései között

halhatatlan kékre festi álmait,

és arra ébred, hogy megöregedett

és soha többet nem talál örömöt.

– túl sok a múltból. Nincs takaró

mely elfedje. Az otthon valahol máshol van.

Ahol összegyűlnének a rokonok

hogy meghosszabbítsák a vacsorákat és a reggeliket.

Eddig is jó volt de ez’tán még jobb lesz –

hacsak költözés közben

nem veszítem el a Borgesemet ami soronként

mérgezi a lelkemet. Most egy ideig

nem hullnak bombák... Miért

szégyelljem, boldogabb már soha

– hiába az utolsó kört futom –

tájékozatlanságom miatt nem leszek.