A család tengere

Nagyapám elindult a tengerre,

mi pedig elkísértük a buszra,

a kezébe üveget nyomtunk,

hozzon haza nekünk sós vizet

és az aljában egy kis homokot,

esetleg, ha talál egy kagylót,

azt is, és majd meséljen el

mindent, integettünk.

Szép volt a tenger, tényleg

szép volt, mondta, majd mi

is meglátjuk, csak várjuk ki,

amíg a homok leülepszik az

üvegben, és mi vártuk, hogy

megnyugodjanak a homok-

szemek, hogy leüljenek, mint

nagyapám a tenger után,

szép, tényleg szép,

de a sirályok, ha azt hallottuk

volna, ahogy beszélnek,

annak párja nincs, az szebb,

mint a tenger,

csak nem értette, mondta, nem

értette, mit mondanak.

És én a buszon

kifelé integetek, rajtam a sor,

hogy megnézzem, milyen szép,

hogy ha majd hazaértem,

elmeséljem – tényleg az,

és hogy milyen

szépen mesélnek a sirályok,

milyen szépen mesélnek az

öregről, aki egy üvegben

hazavitte a tengert.

Ha esni fog

Sosem hittem el, hogy azért fáj

a lába, mert eső lesz, nem hittem

el, hogy megérzi, hogy jeleznek

a csontjai, pedig egy gyerek

mindent elhisz az anyjának, és

el is hittem mindent, csak ezt az

egyet nem, elképzelhetetlen volt

már gyerekként is, bár most már

én is megérzem, ha eső lesz, érzem,

hogy fájnak anyám csontjai.