Nika DUŠANOV
(OROVEC Krisztina fordítása)

Hajótörés
(új világ)

Mondhatjuk-e ezt partnak vajon

500 kilométerre a sose látott tengertől

eluralkodik fölöttem a szárazföld istene.

Könnyebb megőrülni a síkságon

azt mondják: a szelek, a széllökések

a síkságon a kukoricásban

a kukoricaszárak közt ébredek

bocsássatok meg, kukoricaszárak

itt irodalmi est készül

ott a rónaságon

már lövöldöznek a levegőbe

bele a fehér hasakba

végignéztem ahogy elosztják az ételt egymás között

idehurcolták a deszkákat a partról

és az egyik hajótörött egy magas falat

képzel maga elé középre

és egy északi freskót:

„A homokban alvó család”

Itt több ezer alvóhely van

és itt van a központunk

ide tegye a harangot kérem

ezennel megnyitom ezt a kontinenst

harangozzon ebédre vagy

uzsonnára

mesélje el e vidék történetét

amíg én kisminkelek

és pénzt váltok...

Illiterátus

A temető az írástudás csúcsa,

mert a nagymamám sírhelyén,

írástudatlanul leélt élete jeléül,

teljes neve és vezetékneve áll.

Ő, szegény, kereszttel írt alá,

most pedig

mintha bizonytalan kézjegye feszülne fölötte,

aláírva egy sötét szerződést,

mely számára felfoghatatlan.

Fenomén

Nem szeretnék szonettet írni

de be kell vallanom: ez ölelné át

legszebben a te melleidet.

– Hogy jön ez most ide?

Írj, ha úgy tetszik.

Ragadd meg a mellem, ha akarod.

De mentsd fel ez alól a verset,

a mellem... az már egy másik történet.

– De hát ez az.

Ez az.

A melled érintésemmel teremtem meg,

Mint ahogy te olvasással teremted a verset.

Semmi sem létezik csak önmagában.

Semmi sem végleges.

Mikor a szenvedély elönti az idomot,

akkor kezdődik csak annak valódi formálódása.

Beleremeg a forma, a keretek feltöltődnek.

Ahogy az Isten lelket lehel az emberbe,

úgy leheli az ember saját lelkét a tárgyakba, szavakba, más emberekbe.

Mindannyian teremtők vagyunk valami módon, hát nem?

– Hogyne, most pedig vedd ki a kezed a bugyimból...