Üreges

Fél éven át minden nap elsétáltam négy zászlórúd előtt.

A négyből egy sírt a szélben.

Az egyik alkalommal láttam, ahogyan kiégetik

a méheket a rúd üregéből.

Valójában a méhek zúgását hallottam, ha fújt a szél.

Még tavasszal a te csontjaidba is befészkeltek a méhek.

Kitárt tüdőszárnyad két nagy kaptár. Észrevettem, hogy

a szélben nehezebben veszel levegőt, és esténként

mézet köhögsz. Sokszor nem hallottam, mit mondasz

a méhek zajától. Végül azt beszéltük meg, hogy

nyáron elmész, és te is kiégeted a méheket a

csontjaidból. Most megint tavasz van, és egy család új

csontokat keres.

Alvás után

Amikor először tanítottak a szüleim aludni,

azt mondták, hogy gondoljak valamilyen ismerős sötétre,

mondjuk a diófánk árnyékára, ami

a gyerekszoba ablakát takarta.

Így tanultam meg először aludni.

Évekkel később a diófánk lombja akkorára nőtt

tavaszonként, hogy a redőny már nem tudta tartani.

Kétszer is beszakadt.

Így vágta ki apa a család fáját.

Így voltam megint álmatlan.

Újratanultam aludni, akkor azt mondták a szüleim,

hogy gondoljak ingázó liftekre.

Akárhogy is, mire a hetedikre érek, elalszok.

Izomlázam volt az alvástól.

Amikor ezt mesélem, bólogatsz, hogy akkoriban

senki sem tudott elaludni a nagy huzatban.

A kilencvenes évek huzatában.

Azt mondod, most már mindegy is, együtt alszunk ezután.

Én azért még egy kicsit félek a hetedikre költözni.

Mondanám, hogy még nem vagyok álmos, de a szemhéjad

nehéz most, mint egy teherlift ajtaja.

Már alszol, én pedig tudom,

hogy a reggel majd fényes lesz és sima,

mint egy diófaág.