Nulladik elégia

mellettem fekszik

az ágy az üres

temető ha te ahol és amikor

vagy

elhiszem abban a pillanatban

ott ahol és amikor

vagyok

mellettem fekszik

a tény

a vázlat a mindennapokra hogy

mit hova és hogyan a vizes-

poharat ide a tányért oda és

csak könnyedén az evőeszközökkel

figyelmeztetsz

a lépcsőn nagyon lassan

hiszen meredek

szörnyen meredek sziklás

havas lépcsők

és a könyv a fantázia

mellettem az ágyban

fekszik az elképzelt

hiteltelenség bizonyítéka

és te amint félig nyitva

a szád égő neon

és hidd el én belezokogok ahogy

a fény megtörik

fáradt ajkaidon

*

elmondod, hogy a város

hidegebb, mint hittem

volna, és hogy öltözzek

ehhez a kora tavaszi remegéshez,

a fákon alig zöldülnek

a levelek, a levelek, rájuk várok,

ösztönösen, egyedül. szólsz,

én majd hazudok neked valamit,

tudod, ha őszintén

bevallom, hazudok neked kapásból,

hogy a levelek, a levelek,

a fákon és nálam, amit nem tőled

várok, abban a pillanatban,

hogy megígéred,

tudod, én félreértem,

a levelek a fákon és a saját leveleim,

végül feltör belőlem,

tudod, úgyis csak neked

mondom el, hogy egyetlen levelet

sem kapok tőled,

de mindegyiket tőled várom.

*

mellettem az ágy,

hallod, a fekete, a temető,

ennek része vagy,

azzá tettelek, amikor

először, tudod,

a kéményekből felkúszik a füst

egészen a holdig,

ahol az árnyékok és ahol

a túlontúl tiszta

elképzelhetetlenül

bántóan

üdítően

bűnösen

piszkosul

tiszta hold beszél, és

azt mondja, nyugodj

meg, hogy ezt mind nem te

képzeled,

a nő hiány és a hiány nő,

hidd el, férfi vagy,

hidd el,

félig hold vagy,

csak félig,

telihold nem lehetsz,

az arcod még nem elég komor és

a hangod nem túl mély, tudod,

mondja a hold,

az egész személyed

nekem még túlontúl,

ne haragudj,

túlságosan gyermeteg.

*

és a hang,

a szóródó törmelék,

a hullám áramlik és

az őrület izzó parázsként

tör feléd, ez a szúrás,

ha a képesség elhal, a

fekete illat és a fekete

irtózás, tudod,

ennek régóta híve vagyok,

vegyél egy darab földet,

morzsold szét,

ezt magamnak mondom

magamban beszélve,

vegyél egy irtózatos ölnyi

fát, rakd meg a tüzet,

mire vársz. amire nem vársz,

most mit akarsz, miattad,

miattam, vagyis mindkettőnk miatt

történt, ami nem is történt meg,

a tejút szikár, fehér és

őrjítően távoli,

ha hasonlatot keresnék,

erre mondanám, hogy ez

az, ami a legszebb volna, de

valóban nem történt meg,

persze a képzelődés, a csillagjárás

csak ráerősít a folyamatra.

*

és az utolsó, ez

az utolsó tényleg – ne haragudj,

kérlek –, csak rögzítem,

mellettem az ágy és mellettem

a temető fekete márványként

lebeg, tudod, erre rákaptam,

a temető, a holtak

lebegnek, én nem vagyok halott.

te sem vagy az, de ez a kép,

hiszed vagy sem, nekem

rendkívül vonzó, szóval a temető,

ha villan egyet az égbolt egy nyári

éjszakán, felold bennem egy

nagy adag elképzelést, téves hitet,

nevezzem, ahogy tetszik, a nyugalmat

a lélek talán nem is érdemli meg.