lassú hullám

újvidéken vesztem el először életemben,

újvidéken szerelem nélkül gravitáltam.

újvidék fényei arcomra égtek, s először

neveztem meg az ismeretlent.

a duna az egyetlen biztos támasz.

pétervárad fényeibe kapaszkodsz,  

a part menti fák árnyékába, ha bátrabb vagy.

nem szabad félni a lassú hullámoktól.

*

majd egy véletlen helyen találkozol

egy véletlen nővel, akinek szebb és hosszabb

a haja, mint bármely gyötrődésed. a nővel

végigsétálsz a duna-parton, aláírod a szerződést.

újvidék nem enged többé. a nőnek fekete a haja,

zöld a szeme, és épp annyira utasít el,

hogy megőrjít vele. tüdőd elolvad és újra

formába önti önmagát. a nővel a parkba is

elmész. meg akarod csókolni, de csak nevet.

összezsugorodsz az ég alatt, újvidék végül semlegesíti

minden félelmedet. s mindent visszaad, amit

elveszettnek hittél. a reflexiókat, az idegen neveket.

a biztonságot, a hangokat. újvidék fényei

arcomra égtek, mint húsba a forró fém.

szíved helyén a kövek

igen, az egyensúlyt keresem. egyszerű használatot,

vagy csak hazudok. valakinek fegyver vagy és

valakinek fegyvere. mint a csaló, ha tudod, hogy

csaló. minden ízében az. elnevezett tested mégis

szótlanul megy vele ismeretlen tájakra. azt hiszem,

ez az élvezet. közel van és súlyos, mint a szél,

ha esőfelhőket hoz. valaki itt felejtett ebben a kábító

márciusi csendben, a felismerés ütemesen pofoz.

a lágy tavasz felébreszti hitvány feltételezésem.

ne hagyd, hogy beolvadjak a napfénybe. ne hagyd,

hogy ilyen céltalanul hazudjam magam vadnak.

elfelejtem, ha használok valakit, és megjegyzem,

ha kihasználnak. ebben a bénító újjászületésben

elveszett minden szigorú elképzelésem. már úgy

vagyok, hogy fizetnék neked néhány szóért. nincs

ennél piszkosabb. képes vagyok ocsmány dolgokat

vágni fejedhez. néha azt akarom, ha velem beszélsz,

feledkezz meg erkölcsről. ha rám nézel, legyenek

szemeid fekete kövek. szíved helyén legyenek kinyújtott

kezek; arcod úgy is követ. én nem tudok elviselni

ilyen mértékű tisztaságot. túl tiszta hangod, túl tiszta

lüktetésed. a hazugság helyén majd új szó éled.

a bizonytalanság. a fénycsóvák az éjszakai városban.

sétálok ott, ahol akkor, és tüdőm utolsót robban

minden pillanatban. fél éve nem laksz a tömbházban,

ahova mindig jártam.

*

pétervárad fényei nem változnak soha, ezt tudom.

most úgy vagy nekem, hogy többé nem térek vissza

oda. halk kérdések és még halkabb válaszok a padsoron.

a duna park. a félhomályban ülni, előttünk egyre

kevesebben sétálnak. a mozdulatlanság iszonya

elbátortalanít. a duna-part. valakik lehetnek ott,

vagy csak úgy szeretnénk. a folyó felszínén csillagok.

mint letört ágak a part mellett, a fák alatt úsznak

a ki nem mondott vádak. hogy megjátszom magam.

mert nem hiszel nekem, és ez természetes. ahogyan

a színész ragaszkodik a szerephez. nem ő dönti el,

mikor hiteles. és én mindentől függetlenül szeretlek –

bár ez a szó most általam mást jelent, mint korábban.

én már nem az vagyok neked, mint a világnak – 

az éjszakához túl késő, a hajnalhoz túl korán van.