Cím nélkül (Ibolya, Fekete, Narancs
és Sárga Fehéren és Vörösön)

kilépsz a kád porcelán-

kemény vizéből

oxigénhez jutnak a tágult pórusok

és világnyi felgöngyölt izomszál

kopott lapoknak

kölcsönzöl talpad melegéből

rideg szövettel

súrolod magad

ujjaid begyén felpuhult a bőr

körmeid felettük

íves háztetők

hátad keskeny akár

fáradt lovaké

alkarod szőrzete

mint egy újszülött haja

szemeid arcod

halk szavú tavai

vénáid tövében

moszatszínű sáncok

hasad nyugalmas és fehér

csigolyáid kisimult madarak

homályos tájaid mögül

buggyan fel a nap

tejüveg-párádon keresztül

kigyulladt vászon

a felejtés

sötétkamra

korán mentem el tőle

a születésnap után

a házban rajtunk kívül

még mindenki aludt

az ajtón keresztül hallottam

ahogyan hány

azt mondta jól van

később meg azt hogy

egyedül tőlem akarna gyereket

*

elmúlt az ősz és

a boulevard de clichyt

feltöltötte a vörös fény meg a

hidegzöld eső szorítása

felhígította a róla alkotott

fogalmakat

óvatosabbak lettek akár

éjszaka a

szajna sirályai

egy magányos nő

a fal tövében álldogált

mangánbarna kézfeje mellett

semmitmondó képeslapok

illatát nyirkos lábbelik

kenték a betonba

a denfert-rochereau állomáson

egy férfi hosszan a szemembe nézett

mozgása tiszta volt mint

egy pantomim-előadás

tout le monde va mourir – kiabálta

hangját újra és újra

visszalökték a nehéz boltívek

nem tudhatta hogy

nem beszélek franciául

*

a lány reszketett mikor a

kezembe fogtam jobb mellét

nem mertem ágyékához nyúlni

légzése langyosan szaggatott

egymás mellé

ültünk a metrón

szótlanok voltunk

mint az idő és a kövek

mint hanyagul előhívott

fényképek

kivehetetlen valóságai