Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Szövegmutatványok Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
SZÖVEGMUTATVÁNYOK

Radics Viktória

 

Meglepő párhuzamok

Az archívum szerepe Kišnél és Nádasnál

 

Danilo Kiš és Nádas Péter között tíz év van, a jugoszláv író 1932-ben, a magyar 1942-ben született; személyesen nem ismerték és nem említik egymást. Poétikájuk merőben különböző: Kiš a tömörítést szorgalmazta, Nádas pedig a részletezés híve, és ezekben ki-ki a végletekig elment. Látszólag nincs közük egymáshoz, két távoli csillag, egyvalami azonban összefűzi őket: a történelmi érzék (sens historique) és a történelem kutatásának szenvedélye. Mindketten megkülönböztetett figyelmet fordítottak a kelet-közép-európai létezés sebzettségére, történelmi, politikai és mentalitásbéli sajátosságaira – Kiš szavával, „a közép-európai differentia specificára” (KIŠ 1995a; 53) –, mindketten külön esszét szenteltek ennek a kérdésnek (NÁDAS 2019, KIŠ 1995a), de még számtalan helyen írnak a két történeti régió különbségéről és Európa szomorúbb fertályának kóros jelenségeiről – némi túlzással azt mondhatnánk, hogy mindenhol erről beszélnek. Ha képzeletben végighúzzuk ujjunkat életművükön, nem marad olyan mű, amelyben ez a differentia specifica, ez a stigma, seb és neurózis valamilyen módon ne lenne ábrázolva, szerepeltetve, reflektálva, értelmezve, szóba hozva vagy megérintve. Szó mi szó, Nádas és Kiš szakasztott közép-európai írók, vagy mondhatnák az egyiket középkeletinek, a másikat pedig délkeletinek.

Zsidó származásúak (Kiš apai ágon, Nádas apai és anyai ágon), de ez egyiküknél sem vált identitáshordozó elemmé; Kiš, ahogy magáról mondani szerette, és a meghatározás rá is ragadt, az utolsó jugoszláv író (KIŠ 1983a; 48, 1991; 260), Nádas pedig magyar és európai írónak vallja magát, és ekként szerepel a nagyvilágban. Azonban mindketten elutasították az irodalom egyetemességét megszüntető osztályokat, a kisebbségi és csoportidentitásokat, és az életformájukat, világszemléletüket sem kötötték valamely kollektívumhoz. Individualisták, személyiségközpontúak és kozmopoliták, nem vallásgyakorlók és nem pártemberek, csínján bánnak bármi elkötelezettséggel; szkeptikusak; az irodalmi, társadalmi csoportosulásokat, mozgalmakat világéletükben kerülték.

Mindkettejük poétikája dinamikus: örök változás és kísérlet, nincs két azonos stílusban írt könyvük, és egyre-másra feszegetik a műfaji határokat. Van azonban valami, amihez mind a ketten egyaránt ragaszkodnak, ez pedig az archívum. Egyiküknél is, másikuknál is kivételesen fontos szerepe van az archívumnak, a családi gyűjteménynek csakúgy, mint a történelmi dokumentumoknak, forrásoknak; nemcsak akkor, amikor esszét írnak, hanem elbeszélő műveikben is – Nádasnál kiváltképp a helyenként értekező prózába áthajló, hosszú emlékezésében, a Világló részletekben, de a Borisz Davidovics síremléke vagy a Párhuzamos történetek sem születhetett volna meg forráskutatás nélkül. Mi ennek az oka? Egyfajta – mindkettejüknél másmilyen – a hagyományostól elütő újrealizmus iránti igényük a modernitás és a posztmodernitás korszakában, valamint a korai árvaságukból fakadóan különös érzelmi színezetű családtörténeti érdeklődésük, ami egyenes úton vezetett a nagytörténelembe.

Kišt is, Nádast is személyesen és családilag sújtotta a huszadik század két nagy csapása, a fasizmus és a kommunizmus – sebként, hegként viselik, szellemi és lelki teherként hordozzák a két gyilkos világmozgalom következményeit. Amiként ezt Nádas egy mondatban megfogalmazta: „Valamennyien súlyos háborús sérültek és súlyos háborús sérültek leszármazottjai vagyunk Európában” (NÁDAS 2017, I; 284). Kiš pedig 1980-ban úgy vélekedett, hogy a jelenkor írója aszerint mérettetik meg, hogy milyen viszonyt alakít ki „századunk két kulcsfontosságú jelenségével” a hitleri és a sztálini lágerekkel, Auschwitz-cal és Kolimával (KIŠ 1983d; 166). A zsidóság feltétel nélküli parancsát, a záchort („emlékezz”) profán és anacionalista módon, istentelenül értették, és a történelem értelmének hiányát vagy totális inverzióját, a történelem mint teofánia és mint telosz ellentettjét, a mély sötétségét ábrázolták.

Az emberi és írói történelmi felelősség mellett, amit mindketten hangsúlyoznak és analizálnak, a személyes szál is elhanyagolhatatlan – bőven írtak erről is különböző szövegeikben. Danilo Kišnek az apja és apai ági rokonai vesztek oda Auschwitzban, Nádas Péternek több rokona pusztult el a haláltáborokban vagy tűnt el a munkaszolgálatban. Kiš családi ciklusának (mely az első három regényét tartalmazza, és az író ironikusan „családi cirkusznak” nevezte el), Nádas regénytrilógiájának, a Párhuzamos történeteknek és memoárjának, a Világló részleteknek is feneketlen szakadéka az a történelmi eseménysor, amit a „holokauszt” vagy az „Auschwitz”, Magyarországon gyakran az ezekkel rokon „ostrom” szóval szoktunk jelölni. Aztán a szocializmus évtizedeit is vergődve élték át mind a ketten, konfliktusban a párthatalommal, és társadalmi reményeiket elveszítve. Egy 1980-ban adott interjúban így foglalta össze Danilo Kiš ezt az egészet: „Én a saját bőrömön éreztem a gonoszt, a lelkemben… Csodával határos módon túléltem a zsidók és a szerbek mészárlását Újvidéken, 1942 januárjában, aztán egész gyerekkoromat és ifjúkorom jó részét a Gonosszal való közvetlen kontaktusban éltem le. Apám »eltűnt« Auschwitzban, majdnem egész tágabb famíliájával egyetemben. Aztán hallgattam a túlélők történeteit. Később pedig azoknak a tanúságtételét, akik más táborokat éltek túl, például Karlo Steinernek, a 7000 nap Szibériában szerzőjének a tanúságtételét. Igen, én a gonoszt a saját bőrömön érzem” (KIŠ 1991; 92–93).

Nádas szülei és az apai ági, nagypolgári rokonságának nagyobbik része illegális kommunista volt, akik életveszélyes körülmények között folytattak kitartó antifasiszta küzdelmet az első világháború után és a második világháború idején Budapesten, illetve az emigrációban. Apja, Nádas László tíz munkaszolgálaton ment keresztül, és mint illegális kommunistát többször kínvallatásnak vetették alá. A szülők és több rokon később káder lett a szocializmusban, de egy-két kivétellel igencsak megviselte őket a sztálinizmus – Nádas László és az anya, Tauber Klára belehaltak a meghurcoltatások következményeibe. Nádas Péter az ostrom szülöttének és túlélőnek tartja magát – kisgyerekként ő is „csodával határos módon” élte túl Budapest ostromát, akárcsak a nagyobb gyermek, Danilo Újvidéken a „hideg napokat”. Később a holokausztról minden fellelhetőt elolvasott, és így foglalta össze a tanulságot: „Nem hinném, hogy létezne még egy olyan kor a történelemben, mint ez a miénk, mint ez a huszadik század, mely a pusztítás és gigantománia napi gyakorlatával ennyire lejáratott és kétségessé tett volna minden – korokon átívelőnek és öröknek hitt – eszmét és morált” (NÁDAS 2000; 37).

Danilo Kiš apját Zalaegerszegről szállították el Auschwitzba, ahol eltűnt – minden bizonnyal megölték. A Kiš/Kohn családból kevesen élték túl a zsidóüldözést – a túlélők közé tartozott a jövendő író, akinek pravoszláv keresztlevele volt, és feltehetően ez mentette meg. A háború után Montenegróba, majd Belgrádba, onnan pedig több évre Franciaországba került. A szocializmus, illetve a hidegháború évtizedei alatt végig rajta tartotta a szemét a jugoszláv és a francia kommunistákon – ami azt illeti, a kommunisták is őrajta. Kritikus, feszült és összetűzésektől sem mentes viszony volt az övék. Kiš utolsó műve egy hosszú televíziós beszélgetés a holokauszt és az antisztálinista jugoszláv büntetőtábor, összefoglaló nevén a Goli otok két szerb zsidó túlélőjével Izraelben, és a hagyatékában maradt novellák közül is több foglalkozik ezekkel az egyként súlyos történelmi traumákkal.

A személyes vonatkozásokat a két író szövegeiből szedtem – a családjukat sem kímélő történelmi megpróbáltatások papírra vetett nyomai a két életmű elidegeníthetetlen részei. A holokauszt rányomta bélyegét a gyerekkorukra, a szocializmus pedig a felnőttkorukra. Mint a huszadik századi történelem sérültjei, íróvá érve rendkívüli történelmi érzékenységről és történelmi érzékről tettek tanúságot; a maguk módján mindketten igyekeztek földolgozni a nekik kijutott történelmi tapasztalatokat, tágabban pedig úgy a fasizmus és a holokauszt, mint az illegális kommunizmus, a munkásmozgalom szellemi örökségét, valamint, elkerülhetetlenül, a győztes kommunizmus és az (anti)sztálinizmus tragikomédiáit és tragédiáit. Ellenálltak a feledésnek.

„Az eltűnés dühe által hajszolt század végén az archívum megannyi pusztítás után a gyógyulás, a megőrzés helye”, írta Ulrich Raulff (ERNST 2008; 116). Kiš és Nádas is terápia gyanánt, az ép emlékezet és a józan ész megőrzésének érdekében folyamodtak archívum-feldolgozáshoz, és speciális dokumentarista poétikájuk is kialakult. A dokumentarizmus az irodalomban merőben más, mint a történettudományos forrásfeldolgozás – az írónak szabad keze van, montázsolhat, fiktív elemekkel vegyítheti a faktumokat, reflexiós lehetőségei korlátlanok – saját szakmai etikája szabja meg, hogyan bánik az adott anyagokkal. Ahogy Nádas Péter írta: „A múló évtizedekkel bennem is szakmai problémává alakultak a huszadik század tömeggyilkosságai” (NÁDAS 2017, II; 7), vagy ahogy Danilo Kiš beszélt a formaproblémákról: „a ’hitelesség’ nem elegendő számomra, autentikus vonatkoztatási pontokat kell adnom az olvasómnak. Ahhoz, hogy írjak, egyszerre van szükségem hiteles adatokra és irodalmi megoldásokra” (KIŠ 1991; 240).

Az archívumelméletek a 20–21. század fordulóján, a jelenkorban virágkorukat élik, és megannyi tanulsággal szolgálnak az irodalomtudomány számára – nem csak a történészekre tartozik immár az archívumok kezelése. A történészek szakszerűen, módszeresen, az írók viszont a saját poétikájuknak megfelelően, a maguk rendhagyó módján gyűjtik, és szubjektíven kezelik, szelektálják az archivált anyagot – nem kérhető rajtuk számon a forráskezelés és a precizitás historiográfiai követelménye. A műfajok, amelyeket „irodalmi megoldásaikkal” létrehoznak, megmaradnak a non-fiction és a fiction izgalmas határmezsgyéjén (RADICS 2019; 374). A Világló részletek műfaja például már-már definiálhatatlan: több mint emlékirat, mégsem regény, és Danilo Kiš Élet, irodalom című, a halála miatt befejezetlenül maradt munkája sem lett volna pusztán beszélgetés a svéd Gabi Gleichmannal, hanem dialogikus formában megírt, egészen különleges önéletrajz.

Boris Groys szerint a modernitás az archiválás par excellence korszaka – ez a bürokráciára, a szinte totálissá váló adminisztrációra, a muzealizálási intencióra és a modern ember mentális beállítottságára, kognitív hozzáállására, digitalizálási eljárásaira is vonatkozik, elég ha a „dokumentumok mentése” informatikai funkcióra gondolunk. Ugyancsak Groys írja, hogy az archívum nem csupán a megőrzést és a tárolást szolgálja, hanem ugyanakkor előállítja az emlékezetet, és olyan, mint egy történelemgyártó gép (GROYS 2014; 411). Pierre Nora szerint az eleven, apáról fiúra szálló emlékezet a huszadik században szertefoszlott, és ennek megüresedett helyébe lépett be a levéltári memória, tehát anyagivá vált az emlékezet és létrejöttek az emlékeztető funkciójú emlékezethelyek, a lieux des memoires (NORA 1999; 142). Wolfgang Ernst ehhez hozzáteszi, hogy az archívumok az emlékezet védőbástyái és „a múlt néma relikviái” (ERNST 2008; 136). Az archívum azonban nemcsak a történelem médiuma és apparátusa, hanem, mint azt Derrida hangsúlyozza, az emlékezés ősi, arkhonikus parancsának, a záchornak is eleget tesz. Derrida kitágítja az archívum fogalmát a pszichológiai térre, amikor azt írja, hogy az archívum az elfojtott dolgok gyűjteménye, és a tudatalatti is egyfajta archívum (DERRIDA 2008; 11).

A történetírás által kodifikált „hivatalos” történelemben is vannak olyan dolgok, amelyek elfojtás alá esnek, más szóval a hivatalos emlékezetpolitika és az államilag támogatott, intézményes történetírás kicenzúrázza őket az emlékezetből vagy „kijavítja” őket. Danilo Kiš életében a Goli otok volt az, amiről nem lehetett nyíltan beszélni, Nádas Péter életében 1989-ig az 56-os magyar forradalom volt tabu és elferdített politikai elem. A szocializmus idején a kommunizmus vészes torzulásairól, lágereiről és börtöneiről nem volt szabad írni sem Jugoszláviában, sem Magyarországon, a zsidók meggyilkolását és világuk elpusztítását pedig lefedte és eltakarta az „antifasizmus” címszava. A rendszerváltozás után aztán az antifasiszta, egy igazságosabb világért, az egyenlőségért harcoló kommunista mozgalmak kerültek fedésbe – a neoliberális kor emlékezetpolitikája kiszorította a történelmi emlékezetből a paraszt- és munkásmozgalmakat, a kommunizmust pedig egyenesen démonizálta és magát a fogalmat pejoratív értelművé változtatta.

Az archívum bevonása a szépirodalomba a fikcióképző narrativitás ellenpontja, a tényirodalom (non-fiction irodalom) és a realizmus egyik eljárása. A dokumentarista eljárás (dokumentaristički postupak, dokumentaristički pristup) ahogy Danilo Kiš elnevezte (KIŠ 1983a; 53, 55), a hagyományos, konfabuláló, „kosztümös” történelmi regény poétikáját dekonstruálja, ugyanis meseszövés helyett vagy annak keretében nyers vagy többé-kevésbé feldolgozott dokumentumokat helyez el a szépirodalmi szövegben, idéz idézőjellel vagy applikál bele anélkül.

Mind a két író studio jellegű privát, családi archívumokat használ, emellett azonban történelmi dokumentumokat is bőségesen bevonnak az elbeszélésbe. Danilo Kiš az ütött-kopott történelmi kofferéről beszél, ami metaforikusan is értendő, valamennyiünk múlt-poggyászára vonatkozik, az egészen konkrét saját kofferébe pedig, mint erről A bársonyfedelű albumból (Iz baršunastog albuma) című elbeszélésében ír, belepakolta az apja, Eduard Kohn, alias Kiss/Kiš Ede után maradt leveleket és okmányokat, az általa készített Menetrendet, számos régi fényképet, iratokat, néhány emléktárgyat és a saját magyar nyelvű gyerekkori könyveit, irkáit: „Mily gondolat vezérelt, amikor lopva, hogy anyám meg ne lássa, becsempésztem ezt a különös archívumot a közös kofferünkbe? Kétségtelenül annak korai tudata volt, hogy ez lesz gyerekkorom egyedüli hozománya, egyetlen materiális bizonyítéka annak, hogy valaha léteztem, és hogy valaha létezett az apám. Mert mindezek híján, e kéziratok és e fényképek nélkül én ma bizonyára meg lennék győződve, hogy ez az egész nem volt soha, hogy mindez egy utólag megálmodott történet, melyet a magam vigaszára eszeltem ki. Apám alakja, miként annyi más figura, kitörlődött volna az emlékezetemből, és ha kinyújtanám a kezem, üresbe markolnék. Azt hinném, hogy álmodom” (KIŠ 1983b; 90).

A Fövenyórában (Peščanik) Kiš „bárkának” és „materiális herbáriumnak” is nevezi az archívumát (KIŠ 1983c; 282), mely volt számára lerakat, kacattár, kincstár, szemétkupac, hulladék, temető, lomtár is (RADICS 2002; 183). A regény a „bolondnak” nevezett apai elbeszélő szájába adja a következő szavakat: „Ha egyéb nem is, a materiális herbáriumom talán fennmarad, vagy a jegyzeteim, vagy a leveleim, s mi más mindez, mint materializálódott, összesűrűsödött eszme: materializált élet, egy kis szomorú, semmis emberi győzelem a hatalmas, örök, isteni semmi fölött” (KIŠ 1983c; 282).

Nádas is említést tesz „a személyi poggyász súlyáról” (NÁDAS 2019; 181), az ő metaforikus poggyászában és konkrét archívumában fényképek, iratok, levelek, emléktárgyak szerepelnek százával, de ide sorolhatók az örökölt bútorok, sőt még a lakásbelsők meg a házak is, amelyekben a családjával, majd a gyámjával lakott gyerek- és ifjúkorában. Kérdés, hogy egy házat tekinthetünk-e az archívum részének? Az emlékezetben őrzött házak pontos leírása mindkét írónál megjelenik. Nádas több létező budapesti házat és lakást is leír (nem csak a Világló részletekben), Danilo Kiš pedig egy önálló, novellisztikus kisprózát hagyott maga után, melynek címe A és B (A i B): egy táj- meg egy házleírást állít benne kontrasztba, egy Kotor környéki tájat és azt a kerkabarabási volt istállót, ahol a háború alatt nyomorgott a négytagú család (KIŠ 1995a; 289–292). Ezek a tárgyias leírások esztétikai funkcióra tesznek szert, tanúskodnak, és egyúttal többek lesznek, mint amik.

A materiális emlékek könyvként olvashatók, és nem hazudnak. A dokumentumok funkciója azonban különbözik a két írónál. Kišnél a dokumentumok és az emléktárgyak szerepe a képzelet meglódítása, az ihletés. Az író az elbeszélői műfajokban értelmet ad a múlt néma relikviáinak, és inkább megkölti, semmint megkötné az elfeledett vagy soha nem is látott múltat: „Az egész gyerekkorom illúzió, amellyel a képzeletem táplálkozik”, vallja Élet, irodalom (Život, literatura) című szövegében, és hozzáteszi, hogy redukcionizmus lenne az életrajzi tényekre levezetni a képzeletet (KIŠ 1991; 181). Nála az archívum immanens líraisággal rendelkezik, amit az író kibont és szárnyakat ad neki. Miközben ő a megőrzött dokumentumaival is táplálja képzeletét, különösen a Családi cirkusznak elnevezett trilógiájában, Nádas épp ellenkezőleg, a képzelet lefékezését, az emlékei felülvizsgálatát, ellenőrzését, a narráció megakasztását végzi velük emlékiratában, ahol – ellentétben az önéletrajzi elemeket is felhasználó regényeivel és elbeszéléseivel – határozottan kerüli az átköltést és a hozzáköltést: „azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától” (NÁDAS 2017, II; 357). A regényeiben nem így van, ott épp a Kiš-féle „óvatos hozzáköltések” (oprezno domišljanje) válnak esszenciálissá (KIŠ 2011; 20).

Mindkét író rekonstruál – emlékei és dokumentumai rafinált vegyítésével letűnt, elpusztított, tipikusan közép-kelet-európai mikrovilágokat konstruál. A rekonstrukció és a konstrukció, a világfelidézés és a világteremtés mérlege a narratív műfajokban, legyen az emlékirat, elbeszélés vagy regény, óhatatlanul billeg. Kiš az utóbbit, Nádas a Világló részletekben az előbbit támogatja, regényeiben azonban nála is a konstruálás, a képzelet arat diadalt, s felmerül a kérdés, vajon nem igaz-e, hogy „a realitás a képzeletben rajzolja ki magát a legteljesebben” (NÁDAS 2017, I; 219)? A két író metaleptikus játékokat űz, keveri a valóság- és fikciószinteket – ezeket a szintváltásokat a képzeletéről lemondó, emlékiratíró Nádas sem kerüli el, hiszen a részletesen kibontott szenzuális élmény-emlékei szinte költemények. „Az emlékezés a képzeletet nem szíveli. Képzelet nélkül nem szép a mondat”, foglalja össze egy helyütt az ellentmondást, mely kitűnő prózafutamokat eredményezett (NÁDAS 1989; 11).

Technikailag a dokumentumokat mindkét író hasonlóképpen forgatja: általában idézőjel nélkül idéznek, de valamilyen módon többnyire (bár egyáltalán nem mindig), feltüntetik, hogy az adott szekvenciát ki írja/mondja, vagy honnan vették át. Az archív anyaghoz való hűség, akár jelzik valamilyen módon a forrást, akár nem, itt is, ott is rendkívül fontos, az írói etika – ahogy Kiš írta: po-etika – része.

A memoáríró Nádassal ellentétben Kiš néha kitalált forrásokkal is trükközik, többnyire azonban nem ez a helyzet, hanem valódi, ellenőrizhető forrásokból merít. Így például az apja által írt és szerkesztett Menetrendet (Jugoslovenski zemaljski i internacionalni autobuski, brodarski, železnički i avionski Kondukter), melyet értékes örökségeként tart számon, a Kert, hamu (Bašta, pepeo) című regényében valóságos kegytárggyá avatja. Mint egy interjúban mondta, a Menetrend az írói kézben feltámad, új életet nyer, különleges metamorfózison megy keresztül, esztétika szintre emelkedik (KIŠ 1983a; 95).

A Nádas archívumában található festmények és családi fotók ekphraszisz formájában jelennek meg a Világló részletekben, és emlékezésfolyamokat, reflexiókat indítanak el, vagy azok oda térnek vissza. Kiš is említ és leír családi fotókat a regényeiben. Okmányleírások és iratok is mindkettejüknél megjelennek. Kiš Anyakönyvi kivonat (Izvod is knjige rođenih) címmel egy gyakran idézett önéletrajzi kisprózát írt, akárcsak Nádas Életrajzi vázlat cím alatt. Mindkét életrajz transzformálja a „curriculum vitae” műfaját, elhajlik a hivatalosságtól, egzisztenciális veretűvé és úgyszólván költőivé válik.

Az egyik szó szerint idézett és kommentált okmányleírás a száz közül Nádasnál egy 1847-ből származó okirat: ükapja, Neumayer Freystadt Lázár kérelme kávémérés engedélyezésére. Ez a dokumentum a családtörténet mélyébe nyúl, amikor a később meggazdagodott Nádasok még ágrólszakadt zsidók voltak (NÁDAS 2017, I; 100–103). Ezt még több tucat okmányleírás követi a kétkötetes műben. Kiš a Fövenyórában „Vizsgálati eljárás” cím alatt szereplő kihallgatási fejezetekben szintén számos okmányt említ és ír le, melyek egyike-másika megtalálható az író hagyatékában. Az irodalomtörténészek megkereshetik az összekötő szálakat, a sohasem direkt összefüggéseket élet és irodalom, faction és fiction között.

Nádas László öngyilkossága előtt írt búcsúlevele, melyet a fia tizenhat évesen talál meg, és majd csak szavakat, félmondatokat emel ki belőle az író, a Világló részletek egyik látens alapdokumentuma (RADICS 2020). Kiss Ede/Eduard Kiš 1942. április 5-én írt tízoldalas levele a rokonokhoz, melyet Danilo Kiš Nagy testamentumnak (Veliko zaveštanje) nevezett el, és az író hagyatékában megtalálható, a Fövenyóra végén olvasható a Levél, avagy tartalom (Pismo ili sadržaj) című zárófejezetben (KIŠ 1983c; 283–293). A levelet maga az író fordította le magyarról szerbre, és majdnem szó szerint idézi, apró változtatásokkal, egy utolsó, a Talmudból vett mondatot hozzáköltve: „Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni” (KIŠ 1983c; 293). Ez a levél alkotja a Fövenyóra alapját és tartószerkezetét: a levélben szereplő motívumokat dolgozza ki az író a megelőző fejezetekben. Az „exhumation des archives” foucault-i fogalma (ERNST 2008; 133) meglepően ráillik Danilo Kiš ezen eljárására.

Élet, irodalom című önéletrajzi prózájában Kiš hasonló rekonstrukciós módszert választott, mint majd évtizedek múlva Nádas a Világló részletekben. „Ami itt következik, az a dokumentumok és a túlélők emlékezetében megőrzött mondattöredékek alapján történő rekonstrukció” (KIŠ 1995a; 26), írja, és persze a saját szenzuális emlékei tartják (tartották volna) össze az egész, töredékben maradt művet. Ugyanez Nádas intenciója a Világló részletekben: érzéki emlékei, a legkülönfélébb dokumentumok és mások emlékezéseinek elegyítésével föltárni a múltat – és föltárni önmagát.

Az irodalmi archívum a személyes és a közösségi–kulturális emlékezet között ingamozgást végez. A családtörténetek a nagy történelembe futnak bele, a nagy történelem pedig kis családtörténetetekké, mikrohistóriákká morzsálódik (ezt nevezi a francia történetírás histoire en miettes-nek). Saját családtörténetének morzsáival mindkét író olyan nagy horderejű – pontosabban romboló és pusztító erejű – történelmi folyamatokról beszél, mint amilyen a zsidóüldözés, a kommunista világmozgalom és a rákosista sztálinizmus, vagy a különutas jugoszláv, illetve a szovjet kommunizmus. Nádas Péter születése Budapest ostromába ékelődik, szülei életét a Rákosi-rendszer őrölte fel, Kiš gyerekkora és apja eltűnése a magyarországi holokausztba ágyazódik, az író felnőtt, írói élete pedig a jugoszláv kommunizmus keretei közt zajlott. A jól megírt családtörténet egyúttal kortörténet, és a történelmi töréspontok egy-egy család történetét is felsértik és így determinálják.

„Azt az igényt, hogy az irodalmi tény társadalmi-politikai tény is legyen, a magyar kultúrában máig valami gyanú övezi” (RADNÓTI 2018; 388), írta Radnóti Sándor. A dokumentarista eljárásokat bevezető irodalom, a Borisz Davidovics síremléke Jugoszláviában is nagy gabalyt okozott, amikor 1976-ban megjelent; botrány, hecckampány, majd bírósági per lett belőle, Danilo Kišt plágiummal vádolták meg. Ha a politikai inszinuációkat leszámítjuk, oda jutunk, hogy a kritikusok és hozzászólók jó része egyszerűen nem értette ezeket az irodalmi eljárásokat, az archívum felhasználásának, a források idézésének, az adatok átvételének irodalmi technikáit – erre született meg válaszul a könyvnyi Anatómialecke (Čas anatomije), melyben Kiš – az irodalomtudósokat jócskán megelőzve – kifejtette a dokumentarista eljárás poétikáját és bemutatta az inspiráció forrásvidékét is, tehát élet és irodalom szövevényes kapcsolathálóját, amit Nádas ekként firtat: „Figyelni, miként távolodik el a szerzői képzelet a realitástól, vagy mikor mire használja a saját életét, miként merít belőle, miként érintkezik vele” (NÁDAS 2017, II; 168). Ehhez járul hozzá az elolvasott könyvek valósága. Az író nincs isteni mindentudással felruházva, hanem, írja Kiš ironikusan, „Isten archiváriusának és jegyzőkönyvvezetőjének módjára” működik, ezáltal elkerülvén a hagyományos realista regény ősbűnét, a banális lélektani motivációt, a pszichologizálást és az isteni point of view-t. Azért vannak a dokumentumok, hogy felfedezzék a történetiségét, a lélek pedig rég az ördögé (KIŠ 1983a; 53, 111–112).

Az ember már nem a szívében hordja a fantasztikumot, gondolkodott erről a témáról Foucault; a megnyomorított természetben sem talál rá, ellenben a fantasztikum a tudás egzaktságából meríthető: a fantasztikum gazdagságát a dokumentumok rejtegetik (FOUCAULT 1998, 17). Danilo Kiš, majd Nádas Péter és a nyomukban mások ezt a bőségszarut, annak közép-kelet- és délkelet-európai bugyrát fedezték fel – Kiš az oroszt is, és szándékában állt utána menni a balkáninak. A költészet meg a történetírás határán sikerült megalkotniuk egy újrealista poétikát, melyben a scriptor, a compilator, a commentator és az auctor funkciói összecsúsznak.

 

 

IRODALOM

DERRIDA, Jacques (2008): Az archívum kínzó vágya (ford. Bereczki Péter). Budapest, Kijárat Kiadó

ERNST, Wolfgang (2008): Archívumok morajlása (ford. Lénárt Tamás). Budapest, Kijárat Kiadó

FOUCAULT, Michel (1998): A fantasztikus könyvtár (ford. Romhányi Török Gábor). Budapest, Pallas Stúdió

GROYS, Boris (2014): Az archívum szubmediális tere (ford. Lénárt Tamás). Helikon, 60, 3. sz., 410–421.

KIŠ, Danilo (1983a): Čas anatomije. Zagreb–Beograd, Globus

KIŠ, Danilo (1983b): Radi jadi. Zagreb–Beograd, Globus

KIŠ, Danilo (1983c): Peščanik. Zagreb–Beograd, Globus

KIŠ, Danilo (1983d): Homo poeticus. Zagreb–Beograd, Globus

KIŠ, Danilo (1991): Gorki talog iskustva. Beograd, BIGZ

KIŠ, Danilo (1995a): Život, literatura. Beograd, BIGZ

KIŠ, Danilo (1995b): Skladište. Beograd, BIGZ

KIŠ, Danilo (2011): Grobnica za Borisa Davidoviča. Beograd, Arhipelag

NÁDAS Péter (1989): Évkönyv. Budapest, Szépirodalmi Kiadó

NÁDAS Péter (2000): Talált cetli. Pécs, Jelenkor Kiadó

NÁDAS Péter (2017): Világló részletek I–II. Budapest, Jelenkor Kiadó

NÁDAS Péter (2019): Leni sír. Budapest, Jelenkor Kiadó

NORA, Pierre (1999): Emlékezet és történelem között. Aetas, 14, 3. sz: 142–158.

RADICS Viktória (2002): Danilo Kiš. Budapest, Kijárat Kiadó

RADICS Viktória (2019): Dokumentumok írókézen. Helikon, 64, 3. sz., 374–392.

RADICS Viktória (2020): A Világló részletek architexutális hálózata. Literatura (nyomdában)

RADNÓTI Sándor (2018): A süketnéma Isten. Budapest, Magvető Kiadó


 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, valamint Újvidék Város támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.