Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Szövegmutatványok Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
SZERKESZTŐSÉG
Főszerkesztő:
Berényi Emőke

Szerkesztők:
Benedek Miklós
Dancsó Andrea
Herédi Károly
Losoncz-Kelemen Emese
Oláh K. Tamás
Orovec Krisztina
Sági Varga Kinga

Főmunkatársak:
Bakos Petra
Böndör Pál
Čudić, Marko
Faragó Kornélia
Harkai Vass Éva
Jung Károly
Ladányi István
Lovas Ildikó
Náray Éva
Ózer Ágnes
Vickó Árpád
Virág Gábor

Lektor/korrektor:
Dancsó Andrea

Tördelés:
Losoncz-Kelemen Emese

Fedőlapterv:
Kabách Edina

Webfejlesztés - design:
Sági Attila

A HÍD

A Híd irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat elődjét, ugyanezen a néven 1934-ben alapították baloldali fiatal írók és értelmiségiek. A folyóirat azóta rendszeresen megjelenik. Megjelenése csak a világháború idején szünetelt; közvetlenül a háború után újraalapították és azóta a vajdasági magyar irodalom és kultúra nélkülözhetetlen kiadványává vált. Egyúttal az egyetemes magyar folyóirat-kultúra részévé is. Az elmúlt évtizedek során kialakult saját nemes hagyományait óvja és tiszteletben tartja függetlenül az egymást váltó főszerkesztők szerkesztői elveinek változásaitól és alakulásaitól. Nem utolsó sorban a történelem változásaitól. Azt jelenti ez, hogy a Híd hosszú élete során változni és alakulni tudott, szoros összefüggésben mind a történelmi és társadalmi, mind pedig a művelődési élet változásaival és alakulásaival. Eközben voltak jó és kevésbé jó évfolyamai, de az semmiképpen sem vitatható el a folyóirattól, hogy mindvégig a vajdasági magyar irodalomnak és kultúrának nemcsak közlési tere, hanem kezdeményezője, sőt irányítója is volt. A folyóirat közleményei gyakran jelentették könyvek előzményeit; nem egyszer az irodalom és a szellemi kultúra kritikus önismereti vizsgálatainak adott helyet, miközben kritikai alapállásából következően az irodalmat és kultúrát állandóan veszélyeztető vidékiességnek, a banálisnak és igénytelennek állt ellent. Szerkesztőit az a meggyőződés vezérelte, hogy a folyóirat létjogosultságát az értéktelennel szembeni fokozott ellenállás biztosítja.
A Híd kulturális és társadalmi szerepének megfelelően elsősorban a vajdasági magyar irodalom korszerű irodalmi és kulturális törekvéseit támogatja, tehát nyitott a vajdasági magyar írók felé, mégpedig mind a már érvényesült, mind pedig az érvényesülésre váró írók felé. Éppen nyitottsága teszi a vajdasági magyar irodalom reprezentatív helyévé, de e figyelmesen fenntartott sajátosságának tudható be az is, hogy vonzáskörébe nemcsak helyi írók és értelmiségiek tartoznak. Kapcsolatot tart fenn mind az anyaországi és más kisebbségi magyar írókkal, mind pedig a vajdasági és a szerbiai irodalmakkal. Odafigyel a szerb irodalom történéseire, fordításokat közöl, kritikákat és ismertetéseket. Hangsúlyozni kell, hogy éppen a mai szerb irodalomra való odafigyelés eredménye fiatal vajdasági magyar műfordítók egy egész nemzedékének megjelenése a folyóirat lapjain.
Közleményeivel a Híd folyamatosan a vajdasági magyar, mint kisebbségi, tehát sajátos helyzetben létező irodalomnak és kultúrának az időszerű kérdéseit veti fel és ezekre keresi a választ. Eközben nem menekül se az éles kritikától, se a polémiától. A rendszerváltozás éveiben a kisebbségi irodalmak és kultúrák rendre újabbnál újabb történésekkel kerültek szembe, amely történések a teljes elvitatástól az önállóságig terjedő skálán jelentek meg és sürgős válaszokat vártak. A Híd szembenézett ezekkel a kérdésekkel és történésekkel, párbeszédet kezdeményezett, egy időben volt toleráns és kritikus, egyszerre volt befogadó és kisugárzó.
Hangsúlyozni kell a kritika szerepét a folyóiratban, mégpedig nemcsak az irodalomkritika, hanem a művészeti- és a színházkritika szerepét is. A kritikai gondolkodást érvényesítve, amely nemcsak konkrét kritikai munkákban valósulhat meg, a Híd állandóan alakuló és változó értékrendet érvényesít. Ezen mozgásban lévő értékrend nélkül a vajdasági magyar irodalom és kultúra tájékozódási pontok nélkül maradna és ezáltal lemaradna, akár le is szakadna az egyetemes magyar kultúráról.
A Hídnak sikerült maga köré gyűjtenie a vajdasági magyar irodalom és kultúra legjelesebb képviselőit. Munkatársainak száma növekvőben és mind a fiatal, mind az idősebb írók körében egyre inkább erősödik az a meggyőződés, hogy a Hídban megjelenni, a Híd munkatársi körébe tartozni irodalmi rangot jelent. Ezt részint hagyományának fenntartásával, részint pedig az új iránti kifejezett érzékenységével érte el. Ami azt jelenti, hogy az elmúlt hetvenöt év, minden sikerével és kudarcával, minden eredményével és hibájával együtt, a folyamatos megújulás képességével ruházta fel a folyóiratot.

BÁNYAI János

 

A HÍD HETVEN ÉVE

Az irodalmunk életét évszázadokkal, s mi több: évezredekkel mérjük – egyik létezési formája, a folyóirat kérészéletű ahhoz képest, amit reprezentál, amit az irodalmi értékekből képvisel. Tudományos folyóiratok még megélik az évszázadot, a szépirodalmiak (a legjelentősebbek is) tündökölnek, azután eltűnnek az olvasók szeme elől – a pénztelenség éppúgy oka lehet ennek, mint az írói meghasonulás, emberi és politikai vonatkozásaiban, de elég a folyóirat megjelenését nevével garantáló író halála, hogy elvesszen joga a megjelenéshez. Máskor a háborúzás zárja utolsó évfolyamát, úgy írói csoportérdek (az átkos klikkérdek, amely a nemes szándékú szerkesztőket is elgáncsolja, hogy a folyóirat, mint az irodalmi élet kreálója és közlönye azonban nem hagyja magát. Gombamódra ismételten felütik fejüket és esetleg új cím mögé rejtezve fennen lobogtatják programuk zászlaját. A magyar folyóiratok története a rövid élet története – Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Barczafalvi Szabó Dávidé nemcsak arra példa, hogy nem adatott meg folyóiratuknak hosszú élete, de azt is, hogy a szerkesztőségi szobából szinte egyenes út vezetett a börtönbe, száműzetésbe. Nem mozgunk (...) írói ha a két Kármán József, Kisfaludy Károly, Petőfi Sándor, de Arany János nevére hivatkozunk, de gondoljunk arra, hogy a legnagyobb hatású folyóirat, a Nyugat is mindössze 33 évet élt!
(...) ezért említem most e rövid életű nagyok mellett az előbb Szabadkán majd Újvidéken máig megjelenő Hidat, amely ez év május elején töltötte be megjelenésének hetvenedik évfordulóját, s nagy idő ez, ha levonjuk számadásunkat készítve a háborús éveket. Magyarázni nincs szándékomban most a hosszú folyóirat életének titkát, s talán csak megújulni képes természetére hivatkozom. A Híd hetvenéves történetének vezérfonalát, úgy látom, ez a meg-megújuló továbbélés adja. S amikor ezt itt vallom, a Hídról alkotott eddigi kép revízióját is hirdetem. Nincs módomban természetesen nyomról nyomra kísérni megújulásait, legtöbbször pozitív vonásokat mutató jellegét. De a legmarkánsabbak mellet elidőzve előítéleteink revízióját szükségesnek tartom. Íme például a kezdetek időszaka, amely közel sem volt csupán havonta megjelenő programfüzet, a mozgalmi tevékenység segítője és orgánuma. Az is volt. Ám én azt hozom fel érvül, hogy a Híd az 1930-as évek derekán a magyar népies-falukutató mozgalom betűbe öntött megszólaltatója is. Két szempontból is: igen konzekvensen bírálta a magyar falukutatók könyvekbe öntözött gondolatait (emlékeztetni arra, hogy majd minden jelentős falukutató műből részlet jelent meg, ezt pedig méltatás kísért). Csak néhány példát, hogy kitessék a folyóiratnak éppen ez a karaktere a háború után, a háború előtti képviselői elhallgattak, mert a háború utáni mozgalmi tevékenységet akarták szolgálni. Valószínűleg ezzel az „öntudatos” magatartással akarták egyfelől hűségüket megmutatni, másfelől egyfajta kákán is csomót kereső (...) akartak minden új gondolatot, eretnek témát még csírájában elfojtani. A példa, ami erre bizonyság, a Herceg János novellája körül támadt ideológiai zajlás. Természetesen utánzásáról volt szó – mind a jugoszláv irodalom, mint a szovjet és magyar kínálta a példákat.
A szerkesztő ekkor még pártfunkcionárius volt, s ezek sorát Ernyes György zárta le, háttérben pedig B. Szabó György sugallatai álltak.
Az úgynevezett áprilisi Híd volt a híradás és az anatémiát kiáltók között ott volt Gál László, Bogdánfi Sándor, Lőrinc Péter is. Bátortalan ajtónyitás volt még ez, a Híd áprilisi számában jelentkező fiatalok egy kisebbik hányada immár klasszikus irodalmunknak. Mi után kellett kutatni – ez a feladat várt mind Majtényi Mihályra, mind Herceg Jánosra, s a változás nagyobb sebességre Major Nándor főszerkesztősége alatt váltott – egyszerre nyitott a magyar irodalom és az akkor már modern világirodalom jelenségeire.
Magyarországon megjelent akkori folyóiratok, az irodalom nagyjai alkotta művekről írott kritikák, a szovjet avantgárd létéről hírt adó közlemények és a hazai írók írói nekibuzdulásai is egy volt. Major Nándor programja már irodalmi program is!

Bori Imre utolsó, már a kórházi ágyon megfogalmazott gondolatai, nyilvánvalóan befejezetlen szöveg, amelyet az ünnepi Híd vezércikkének szánt.

BORI Imre 2004. A Híd hetven éve. = Híd, 5–6., 587–589.
Lejegyezte: BORI Mária

 

A HÍD FŐSZERKESZTŐI

Lévay Endre (1934/1–1936/5)
Simokovics Rókus (1936/6–12)
Mayer Ottmár (1937/1–1940/12)
Steinfeld Sándor (1945/1–2–1948/12)
Olajos Mihály (1949/1–1950/12)
Ernyes György (1951/1–3)
Majtényi Mihály (1951/4–1955/9–10)
Herceg János (1955/11–12–1957/5)
Major Nándor (1957/6–1962/12)
Pap József (1963/1–1964/12)
Ács Károly (1965/1–1975/12)
Bányai János (1976/1–1984/6)
Bori Imre (1984/7–2004/5–6)
Szerkesztőbizottság: Bordás Győző és Buzás Márta (2004/5–6–2004/12)
Gerold László (2005/1–2008/12)
Faragó Kornélia (2009/1–2016/12)
Patócs László (2017/1–2019/12)
Berényi Emőke (2020/1– )

 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, Újvidék Város, valamint a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.