Temetés

(sirató vers)

abban az évben alig esett az eső

félbetörtek a délutánok

és az ég alja sötétedéskor

alig tudta magára ráncigálni az estéket

szeretőm már a végét járta

mindennap annyit ivott

hogy végül már az utcán is sírt

falnak dőlve egészen

laposra rágta a cigarettái végét

szégyelltem hozzányúlni

de mentem utána

féltem, vagy

csak szerettem volna látni

ahogy baja esik

álltunk a ház előtt

falnak dőlve hugyozott a lába elé

valami ócska nótát

fütyült, közben

rá se néztem, azt hittem

többet szólni sem tudok hozzá

tudtam, hiába

mosdottam meg aznap

viszkettek szememben a könnyek

de csak nem tudtam elkezdeni a

sírást, ahogy az eső nem tudta

elkezdeni önmagát

nekiindultunk a nyári

húgyszagú pesti estének

belekeveredtünk valami

ünneplésbe

ahol annyian ittak hogy

szeretőm végül

három arabbal egy dalt énekelt

persze nem tudta a szövegét

engem meg idegesített

hogy türelmesnek

látszok amint tehetetlenül

állok és várom, hogy befejezzék

csak néztem a szeretőm

olyan volt a haja színe, mint

az elsárgult falevél

szerettem volna, ha ott hal meg előttem

karján a három arabbal

utolsó lélegzetében a dallal

de nem halt meg

csak vidámabb lett a tántorgása

a szemüvege az orráról leesett

és porrá törte, ahogy táncolt

úgy nézett ki közben, hogy nekem

majd’ megszakadt a szívem

neki is, hogy nincsenek körülötte

muzsikusok, elhúzatta volna

az arabok nótáját,

sírjanak, legyen

dínomdánom

odajött hozzám egy fiú

monokli volt a jobb szeme alatt

behúztak neki valahol

gondoltam, egyet

kacsintott és átfogta a derekam

magához húzott, táncoltunk

reméltem

a szeretőm majd féltékeny lesz

de nem látott semmit a szemüvege

nélkül, én a fiú

arcára szorítottam az arcomat

és gyóntam

bocsáss meg uram

vétkeztem

nem mondtam el amíg lehetett volna

(hogy szeretem)

nem tudom azóta sem kikaparni

magamból

letenni küszöbre a gondolatát

vártam hogy múljon, ezért

vagyunk most mind

részegek

és uram hidd el

én tényleg próbáltam bízni benned

de már nem azért ülök be

a templomba, mert az a házad

én csak azért ülök ott, mert

csend van és hideg

éppen mint bennem

nem tudok már figyelni senkire

bennem csak színtiszta akarat van

hidd el,

próbálok sírni

ha látom a haldokló gyerekeket

a kórházban, mikor munkába megyek

de nem tudok,

pedig soknak a szeméből

kipislog a halál

miután

meghalt az első rákos lánykám

én pálinkát ittam a Wesselényi úton

és nem jött ki belőlem egyetlen szó sem

álltam a csendben

órákig

azt sem tudom, melyik nap temették el

Uram, olyan elveszett voltam,

mint egy öregember

aki elindult valahová, de

nem emlékszik hová

csak néztem

az előttem dülöngélő autókat,

mint a nagymama a tévét,

mikor valami csodát vár,

hogy eszébe se jusson talán:

ő már nem kell senkinek

Uram, nem tudok már sajnálni senkit

üresebb vagyok, mint a halál

temetésre is csak azért járok

mert évek óta nem tudok

sírni, csak nézem

hogy bőgnek a nők a férfiak vállán

csak nézem és

bocsáss már meg nekem

nem tudom elhinni

hogy létezel

az arcomra tette a kezét

belecsókolt

a nyakamba

pár percig reméltem, hogy meghallott

az Isten, és a monoklis fiú

a földreszállt angyal

de később láttam hányni

a falnak támaszkodva, féltem:

az én bűneimet öklendezi ki éppen

hiába mondtam el mindent

öt óra körül aztán megindult a reggel

az ég nekifeszítette mellkasát a napnak

az autók elindultak

s munkába a szatyros emberek

a körút fekete ködöt lélegzett

fulladozva vártam a taxit

az egyik arab visszahozta

a síró szeretőmet,

tudtam nem fogom többet

megcsókolni

álltam vele a téren, melegedett a ruha alatt

a bőrünk

hasalt a villamos a síneken

csúszva a párás reggelben

szaladtak a kocsik kézen fogva

betonfehér terek felé

haraptam a szájam szélét, neki

a szakálláról csöpögtek a könnyei

először féltem

ott hagyni a megállóban

a többi részeg között

de ott hagytam, magamat

mégis jobban szerettem,

otthon, a melegre főtt szobában

hiányozni kezdett

már nem tudom miért is hagytam ott

miért is kerestem

(marad minden test után

valamilyen űr,

és elvileg csak tőlünk függ

mennyire fáj

a hiány)

nem, nem emlékszem, de

vártam, hogy utánam jöjjön

a térdemre könyököltem

a budai reggel bejött az ablakon

megcsillant a fulladozó nap

tenyerembe az arcomat bele-

temettem és keservesen sírtam.