Szarajevó

utaztunk.

télen nyár helyett,

mint aki ráér érzelmeskedni,

romantikus téli, tengeri

utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,

összekötni életünket,

a ruhák közé hajtogattam anyám

helyett az emlékeimet.

ostoba várakozással

léptem be

a kölcsönlakásba,

régi karok közé,

régi ölelésbe.

sírtam, s az a másik,

csak hallgatott,

várta, hogy

oldódjon meg

magától minden.

s

én csak néztem, ahogy

leveszi fejéről a sapkát,

fázik az arca,

remeg a szája,

piros a szája.

hallgattam, bár

jobb lett volna

telebeszélni már az előszobát,

s

lassanként jutni a lakásba,

egyre beljebb. ültem az ágyon,

kesztyűben csíkokat húztam az

éjjeliszekrényre rakódott porba.

reggel az ropogott a fogaim alatt.

tél volt a városi estében,

levetkőztek a fák,

az ablakból néztem, hogy meztelen

járdák várják

hasukra a havat.

pucér égő égett a fejünk felett,

alig világított,

ráncba szedte kontúros

vonásainkat.

néztem arcán a beszorult

árnyékokat, egy szó sem illett

a szájára, ujjam a bőrére illesztettem,

hátha ki tudom törölni a port

elfáradt ráncaiból.

eshetett volna

már végre

a hó.

a kölcsönlakásban

nem volt fűtés,

az áram

egy égővel is alig bírt el.

a nyitott ablakban ültem,

lehunyt szemmel

szívtam a levegőt,

s mosolyogva

képzeltem el: a tengerről jött

szelet szívom le.

mosolyognom kellett.

pedig mérges voltam és hideg,

a szeretőm meg szégyellte

magát.

vártunk, túl sokat vártunk,

lassan megsavanyodott benne a

szerelem, megalvadt bennem a

remény.

a kölcsönlakásban

nem találtunk fát, sem szenet.

fáztunk, a szeretőmet

nem érdekelte,

hogy félek: véreset fogunk vizelni.

jajveszékeltem, végül valahonnan

könyveket ráncigált elő.

mindkét tenyere fekete lett,

helyenként az arca is,

helyenként az enyém is.

be akart gyújtani

egy stósz könyvvel.

ettől olyan izgalomba jöttünk,

hogy csak álltunk

a porban úszó szoba közepén

és nem mertünk mozdulni sem.

----

ültünk kócosan a padlón,

maszatos karokkal, alsóneműben

(túl sok könyvet tüzeltünk be),

a tenyeremet a tenyere

mellé illesztettem, mint

egy elcsúszott imádság, úgy

nézett ki a két kéz.

néztem, ahogy ott ül mellettem,

akkora csöndben, hogy mindjárt

elsírja magát.

esteledett,

a város egészen fekete lett

a kezdődő hóesésben.

aznap a piacon almát vettünk.

az árus megfogta a kezem

és mormolt valamit vigyorogva.

mosolyogtam, a szélben

a fogaimra tapadtak a hajszálak.

a szoknyámban töröltük meg az

almákat,

halkan haraptunk beléjük.

néztem a hullámzó piros tetőkkel

fedett látóhatárt, a kockaköveket,

a billegő antennákat,

a galambokat, ahogy hóna alatt

vitte őket a szél.

délután a kádban pancsoltunk

én a kiürült kapcsolatunkat

használtam

erős érvként a fürdéshez

pucéran fürödtünk,

pucér volt az ég is fölöttünk,

s csak ültünk

a hűlésnek indult vízben, 

a hab is elolvadt körülöttünk,

beszélni sem tudtunk, úgy szégyelltük

magunkat. minden pillanat egyre

hosszabb lett és már nem lehetett

nevetni meg mindennek örülni,

ránézni sem tudtunk egymásra,

annyira

nem maradt mondanivalónk.