Vladimir KOPICL
(LENKES László fordítása)

Téli tájkép, kép nélkül

Füleim, sírjatok, és ne figyeljétek a teli szemeket,

nehogy meghallja a száj. Mert ha a szem kiürül, vége a napnak,

a mihaszna Hold fölhuppan a kitalált égboltra –

a kietlen, üres testre, ahová a csillagokat képzeljük.

A száj lát mindent, amit kézmozdulat nélkül is tudok,

de nem hallom, mert beszélek közben, s a kezem rajtam ír.

Hangja itt visszhangzik a tűnő érintésben,

mert semmi sem valós – még a Hold és a csillagok sem –,

míg a test melegét keresi mindenen kívül, ami nincs.

Szinte láthatatlan, oly sebesen tévelyeg a nyelv szerte  a világban,

hogy ne vegye észre, amit a látás sem akar kimondani:

halott a nap, mint egy önmagához tapadó pofon.

Határ

Mint a halál, úgy aludt el a nő

hópuha lepedők apró, fehér porszemcsék szigetei között.

Újfent néma, nem kezd meg szavakat,

melyek a combokat széttárják, nem tolja ki ölét,

hogy szavaival eljusson az első, beteljesült érintésig.

Határ a teste, kába keze az üvegen,

mintha arcát érintené. Éjjel fénylik

hideg ajkának metszésvonala, ahol fű nőtt,

kék, fémhideg, felejtésízű.

A szigetek várják a záport, ami nem fog jönni a porral,

habár bennük a folyó, három lerombolt híddal,

amik gyengéden elválnak a merülés pereménél.

A homály nemiség, üres, sebek nélküli test,

fantom néhány forradással, melyek mentén összeolvadnak a részek,

hogy megszülessen az esztétikum. Ezt nevezik élménynek,

ezt a sohát, melyben összekuporodok, amíg a semmi pirulni nem kezd.

Majd mélyre merülök benne, mint mellkasba a levegő.

Érintetlen

Többé nem vagy egyedül, mert nem vagy többé test,

ahogy nem vagy többé most sem, amikor nem vagy egyedül.

Csak a bolygók magányosak, ezek a kihűlt, üzleti testek,

a történelem alapzata, mely formát áhítozik folyton,

olyan leplezett alakot, amiről nem rí le az elhagyatottság;

mert a szintaxis fénylő jelei nem ezt szeretnék jelenteni.

A történelem nem tudja ezt, magáról sem tud,

ahogy másokról sem, mert nem állhat magán kívül,

sem szellem, sem test, és most kezdte csak lajstromba venni

a halál munkáját, a szent teheneket, melyek híg folyadékokon

és satnya növényeken élnek, s ezért képtelenek szaporodni

e technóeksztázisban.

Ez a mennyországa, idő- és térbeli határa minden kitapintható végnek,

ami a szférák káoszában akar folyton megkezdődni,

ahol mennydörgésektől és alacsony, tompa ütésektől

hemzseg az éter. Ez megrészegít és lelkesít,

mert nem sejtet semmit, mert nem sejteti a testet,

ami visszatérne oda, ahol még nem létezik.

Nyugszunk, testvér, te, smaragd vadhajtása,

ki mereven terjednél tovább folyton. Nem mehet ez így:

lángoló neonérzékekkel teli nap lett az otthonunk,

s ne ösztökéljen tovább az összeolvadás pánikja.

A nap csúszik lefelé, s vele együtt mi is, a szikrázó jégbe,

a múltba, ahol minden valamiről szól. Ezért is jobb az.

Óbor

Meséli, hogy amikor fiatal lány volt,

élőben látta a Führert. „Hétköznapi jelenség volt.”

Túl sápadt volt ahhoz, hogy figyelmet keltsen,

nem volt benne semmi, ami megérintené egy lányka lelkét.

De a körülmények sem voltak másmilyenek, amikor meglátta,

hosszú sor kígyózott a Vezér előtt, ott várakozott ő is.

Talán éppen e várakozásban veszett el valami lényeges,

a villanás, a vonzerő, vagy isten tudja micsoda.

Ma este ő vendégel meg bennünket egy üveg különleges borral,

amit titokban vásárolt Chatamben, ahová délelőtt mentünk.

Matthew vezette a terepjárót, Kira a térképet böngészte,

én pedig tétlenül ültem hátul, az országutakon való jártasságom

emlékfoszlányait igyekeztem felidézni léhán.

A bank előtt szállt ki, mi a könyvesboltban kerestük,

végül a kávézóban találtunk rá. Nyugodt volt, elégedett.

Kényelmes hely az ablak mellett, gyönyörű kilátás, capuccino.

Ez a bor is arról tanúskodik: nagyon jól tud választani.

Hogy volt-e már férjnél valaha? Túl merész kérdés lenne,

de előbb-utóbb valaki közülünk úgyis felteszi.

Raffael ügyesen színészkedik, most épp Lebedet idézi,

apró bravúrjaival valóban olyan, mint egy tábornok,

és lesz parádé is, mert a szép, fiatal felesége, aki nem az egyetlen

nő az életében, valamilyen turnén van jelenleg.

Lebed villámháborújának célpontja most akár Regina is lehetne,

de őt nem nagyon izgatja a zsidó humor.

„Igen, a németek szeretik az idegeneket”, folytatja szerepét hősünk,

„évekig fogadják be őket, hogy utána eldönthessék, mi lesz velük”.

Ő mindent tud. Meséli, hogy Jeff Koonst nem nagyon érdeklik a nők,

és hogy majd Cicciolina megint bekerül a parlamentbe. Állítólag

szomszédok voltak egy ideig Berlinben,

és a szomszédok ugyebár az ilyen dolgokat megosztják egymással.

Peter csendben ül, szenved, neki is van elég oka a lehangoltsághoz,

és nem is az élete, vagy akár Cathleen miatt szomorú.

De mostanában mégis, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna,

Deleuze sokat segített neki,

hogy szakítson New Yorkkal és a strukturalizmus lidércnyomásával.

Kira viszont félreérti ezt a lidércnyomást, és tölt még egy kicsit Peternek

az óborból, amitől még a Führer is, ha élne, meggyógyulna biztosan.