Interperszonális viszonylatok
A Bori–Kassák-levelezés hangsúlyos szöveghelyei

A levél évszázadok óta az ember mindennapjainak része, a kapcsolatteremtés és -felvétel egyik alapvető eszköze. Az emberek közti térbeli távolság áthidalására szolgál, az élőszóbeli diskurzust írott diskurzusra váltva. Az alábbi dolgozat vizsgálódási tárgyát a Bori Imre irodalomtörténész, egyetemi tanár és Kassák Lajos, a magyar avantgárd úttörője közötti levelezés[1] képezi, amelynek eredménye a Bori Imre és Körner Éva által jegyzett 1967-es Kassák-monográfia.

Kassák Lajos is 1965 novemberében írt levelében elismerő szavakkal fordult a fiatal újvidéki irodalomtörténész felé, aki az Új Symposion folyóiratban kezdte publikálni Kassák-tanulmányait, ami eljutott a költőhöz is. Kassák rendkívül elégedett volt Bori Imre munkájával, ami nem is meglepő, hiszen tudjuk, hogy a költő életében vajmi kevés elismerést kapott, s sokat harcolt a kritikusaival, Bori viszont amellett, hogy kiváló szakmai felkészültséggel és hozzáértéssel közelített a Kassák-szövegek felé, kizárólag jó véleménnyel nyilatkozott a magyar avantgárd mester munkásságáról.

A múlt század hatvanas éveinek második felében született levelezés java része kézzel írt szöveg, s csak néhány írógéppel lejegyzett van. A levelezés Kassák Lajos 1965. november 19-i levelével kezdődött, utolsó levelét pedig 1967. január 6-án írta Borinak, aki ezután még kétszer fordult írásban a költőhöz. Az utolsó levelet Bori Imre 1967. március 14-én írta Kassák Lajosnak, amelyben először is gratulál a költő születésnapjára, majd zárójelben megemlíti, hogy Sinkó Ervin, az újvidéki Magyar Tanszék alapítója és tanszékvezetője haldoklik. Erre a levélre a rendelkezésemre álló levélanyag alapján válasz már nem érkezett. A következő levél Kassák második feleségétől, Kárpáti Klárától érkezik közel két hónappal a költő júliusi halála után. Kassákné továbbra is tartotta a kapcsolatot Borival, s több alkalommal is írtak még egymásnak.

Dolgozatomban összesen harminckét levelet vizsgáltam, ezek nagy része Kassák Lajos és Bori Imre egymásnak írt levelei, azonban van hat, Kassák Lajosné által írt levél is. A levelezést kezdeményező Kassák Lajos kilenc levelet írt Bori Imrének, aki tizenkét levelet küldött a költőnek. Kassák Lajosné egy levelet írt Bori Imrének Kassák életében, majd még ötöt a költő halála után. Bori Imre négy levelet küldött Kassáknénak a költő halálát követően. Ezenkívül szerepel még egy levél Kardos Györgytől, a Magvető Kiadó akkori igazgatójától, aki Borit a kézirat kiadásáról értesíti.

A teljes levélanyag összesen nyolc képeslapot is tartalmaz, ezek közül dolgozatomban ötöt közöltem, hármat Bori Imre írt, kettőt pedig Kassákné. További hármat nem közöltem, mivel tartalmát tekintve nem releváns, karácsonyi és újévi jókívánságok, valamint a levelezőlapon a keltezés sincs feltüntetve. A karácsonyi és újévi jókívánságokat tartalmazó levelezőlapok közül azokat közöltem, amelyek tartalmaznak dátumot.
A levelek feldolgozásánál a Kosztolányi-levelezéskötet módszertana szolgált alapul, itt a leveleket jegyzetekkel látták el, s a levelek átírásánál használt megfelelő jelzéseket is megadták. A levelek átirata szöveghű, helyesírás szempontjából sem módosított.

Kassák Lajos első levelében dicséri Borit, úgy érzi, az újvidéki irodalomtörténész munkásságának lényegére tapintott rá, s átfogó tanulmányt[2] írt róla, nem úgy, mint más kritikusai. „Megkaptam az Uj Simposion példányait és a rólam írott tanulmányáért fogadja hálás köszönetemet. Tárgyát ismerő komoly, átfogó írás. Rólam már sok tanulmányt írtak és még több kritikát, de közülük kevesen érintették ugy költészetem lényegét, mint Ön” – írja 1965. november 19-i levelében, amelyben egyébként az Új Symposionról is dicsérő szavakkal nyilatkozik.

Kassákot sokan támadták, s vele együtt az avantgárdot is. Az Új Symposionban megjelent tanulmányok elolvasása után Kassák érezhette, hogy pártolójára talált a vajdasági irodalomtörténész személyében, s ennek tudatában bátran fakadt ki neki már első levelében, amelyben nyíltan fogalmaz meg kritikát az őt támadó, meg nem értő kortársakkal szemben. A keserűség szól belőle, amikor erről ír legelső levelében: „Nem is szólva azokról a barmokról, akik csak bemocskolni tudták munkásságomat. Sajnos nálunk ez igy megy. De hála jó konstrukciómnak kibirom a karmaikat és fogaikat. Legfeljebb szakmai »szakmai« felkészületlenségük és emberi gerinctelenségük bosszant.”

A hatvanas évek közepétől Bori Imre szinte az elsők között kezdte meg az avantgárd felülvizsgálatát, s jelentette meg a Kassákot és az avantgárdot más szemmel, más szemszögből, más szempontok alapján vizsgáló tanulmányait, amelyek pozitív hangvételűek voltak. Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban című írásában említést tesz arról, hogy Kassákról és az avantgárdról vallott nézetei és megjelent írásai miatt egyéves magyarországi szereplési tilalmat róttak ki rá, valamint – szavai szerint – „Németh Lászlót is a Kassák Lajos szerepéről és jelentőségéről hirdetett nézeteim provokálták a naplója szerint 1967-ben” (BORI 2001; 299).

Figyelembe véve, hogy Kassák Lajos milyen rossz véleménnyel volt addigi kritikusairól, nem kell meglepődni azon, hogy megörült Bori Imre pozitív hangvételű és hozzáértő tanulmányainak, s ennek tükrében már a rendelkezésemre álló levélanyag szerinti második[3], 1966. március 1-jén kelt levelében felkéri a már említett monográfia irodalmi részének a megírására: „megkaptam tanulmánya 4. részét és ugy látom, hogy költészetem ismertetése és vonatkozó kritikai megfigyelései a megkezdett uton folytatódnak és vertikálisan, horizontálisan mind átfogóbbak. Ezek az észrevételeim késztettek arra, hogy tárgyalást kezdjek az itteni Magvető kiadóval..., beszéltem az Ön készülő tanulmányáról, elmondtam elismerő megjegyzéseimet és indítványoztam egy rólam, illetve müvészetemről szóló könyv kiadását. A könyv nemcsak költői, hanem festői elveimet és »meg« eredményeimet átfogóan, kritikai szempontok szerint ismertetné. Ajánlatom volt, hogy az irodalmi részt az Ön tanulmányából kellene a könyv részére körülbelül 6 könyv-ív terjedelemben megformálni. 2 ívet írna Körner Éva fiatal, konstruktív felfogású művészettörténész, ezen kívül 2 ivnyi képanyag egészítené ki az egész terjedelmet, ami így együtt 10 iv 160 oldal lenne” – írja levelében.

Bori Imre örömmel vállalta el a felkérést, s fontos megemlíteni, hogy a levelek tartalmából ítélve még nem kapta kézhez Kassák 1966. március 1-jén kelt felkérő levelét, amikor a következőket írja a költőnek 1966. március 4-én: „Rokonszenvét kifejező második levele után úgy érzem, hogy a megkezdett Kassák-tanulmányomat egy nagyobb és rendszeresebb munkává kellene kibővítenem. Úgy tervezem, hogy az Új Symposionban még kb. 2 folytatást közlök belőle (nemsokára megjelenik a Kassák eposzai című rész), az egyikben a 20-as évek líráját tárgyalnám, a másikban kitekintenék az elmúlt kb. 30 év termésére, hogy azután ezt a vázlatot kibővítve tanulmánnyá fejleszteném.” Nem kétséges tehát, hogy Bori Imrében már korábban, a költő felkérését megelőzően megfogalmazódott egy Kassákról szóló könyv megírásának ötlete, s ehhez csak biztatást jelentett az, hogy maga a költő kérte fel a feladatra. „Ma délben kaptam meg levelét – nagyon-nagyon köszönöm, hiszen benne annak bizonyságát olvastam, hogy munkám mégiscsak ér valamit, ha már Kassák Lajos arra méltat, hogy rámbizza a róla szóló könyv ama bizonyos 6 ives fejezetének a megirását. Örömmel fogadom ezt a megtisztelő megbizatást, annál is inkább, mert magam már régen melengetek egy ilyen tervet, hiszen a magyar modernizmus történetének a megirása az egész XX. századi magyar irodalom kulcskérdése” – írja a felkérésre 1966. március 7-én válaszolva Bori Imre. Ezután pedig megkezdődik a versenyfutás az idővel, hiszen Kassák azt szerette volna, ha a könyv nyolcvanadik születésnapjára, vagyis 1967 márciusára elkészül. Azonban a költő vágya nem teljesülhetett, hiszen a monográfia csak júliusi halála után, az év végén jelent meg, viszont a kéziratot olvasta, s azzal rendkívül elégedett volt. Ennek kapcsán 1966. szeptember 9-én a következőket írta az irodalomtörténésznek: „elolvastam a kéziratot és látom, az előző cikkek tartalmát milyen massziv egységbe tömöritette. Gratulálok az eredményhez. Véleményem szerint ez a legtöbb látott és láttatott összefoglalás, értelmezés müvészetemről. Amennyire örülök ennek, annyira fájlalom, hogy Magyarországon nem tudtak eleddig hasonló kritikai, történelmi, esztétikai összefoglalót létrehozni.”

Kassák nem titkolja szándékát, miszerint egy róla szóló monográfiával, amely végre a méltó helyére teszi életművét, szeretne visszavágni becsmérlőinek. Első erre utaló mondatában, amelyet 1966. március 12-én írt levelében fogalmaz meg, csak arra mutat rá, hogy örülne, „ha sikerülne a feladatot ugy megoldani, hogy a tanulmánnyal »[...]« a körülöttem kavargó félreértéseket sikerülne átvilágitani és megszüntetni”. Második erre utaló megjegyzéséből, amelyet 1966. április 5-én kelt levele végén olvashatunk, azonban már világosan kiolvasható, hogy elégtételt szeretne venni a monográfiával: „Szeretném, ha a könyv ugy sikerülne, hogy a mi kritikusainknak le kellene sütniök a szemüket. Körülöttem ők eddig sok »bolha« politikai bolhafogdosást követtek el, de müveim kritikájára és értelmezésére képtelenek voltak.”

A levelezés kétségkívül egyik legérdekesebb vonatkozása az, hogy Kassák Lajos próbál útmutatást adni, s megkísérli irányítani kritikusát a róla szóló könyv megírása során, utalva arra, hogy az irodalomtörténésznek mit kellene elolvasnia, mivel kellene kevesebbet foglalkoznia, s mire kellene nagyobb hangsúlyt fektetnie. Nagyon is kifejezett elképzelése van arról, hogyan is kellene kinéznie ennek a monográfiának, amely által még halála előtt – közel nyolcvanéves volt már ekkor – tisztázni akarta nevét, amit kritikusai – mint írja – csak bemocskolni tudtak. Már a Bori Imre pozitív válaszára küldött levélben megjegyzi, „csak az a fontos, hogy jó lendülettel és széles körültekintéssel sikerüljön munkához kezdenie”, ezután pedig szintén ebben a levelében kijelenti: „a magam részéről szeretném megjegyezni, hogy jó lenne, ha nem gondolna tüzetesebb verselemzésekre”, a levél folytatásában pedig erről szóló „irodalomtudósi” nézeteit is kifejti: „Persze erre szükség van, de csak akkor, ha valamit bizonyítani kívánunk vele. Azt hiszem, mind a ketten úgy véljük, hogy a költeményeket csak maguk a költemények reprezentálhatják, a külső magyarázkodások nem hozzák azokat közelebb az olvasók értelmi vagy érzésvilágához. Fontos, hogy az olvasót a mü atmoszférájába tudjuk belesegíteni, a többit ő maga is elvégzi.” Az 1966. március 12-én íródott levél folytatásában további támpontokat nyújt monográfusának a munkához. „Nem tudom, az Önök könyvtárában megvannak-e az itteni »Kortárs« cimü lap példányai. Ha igen, akkor felhivom a figyelmét, a lap 1961 februári, júliusi és októberi számára, melyekben megtalálja »Önarckép-háttérrel« cimü három folytatásos irásomat. Ezekben beszélek a költészetemről, prózámról és festészetemről. Gondolom, ott elég részletesen feltárom emberi világomat és müvészeti törekvéseimet. Ezek az irások elég sok támponttal szolgálhatnak tanulmányához.” Ezzel pedig egyrészt segítséget nyújt az irodalomtörténésznek a munkához, másrészről azonban némi túlzással parancsnak is tekinthető a mondandója, akárcsak az, hogy ne legyenek a monográfiában tüzetesebb verselemzések.

Mivel Bori Imre az Új Symposionban jelentette meg folytatásban Kassákról szóló tanulmányát, és a folyóiratszámokat a költő kérésének eleget téve, el is küldték neki, Kassák olvashatta az alakuló tanulmányt, s így a készülő könyv tartalmát is, s ennek függvényében teszi meg további javaslatait. A következő idézetből nagyon is világosan kiderül, hogy Kassák mennyire tisztában volt saját költészetének az erejével, újításaival és létjogosultságával, s az el nem ismertség, a sok negatív kritika nem tudta megtörni saját magába és munkájába vetett hitét: „megkaptam a Symposion uj számát és ugy látom, az írás koncepciózusan alakul. Persze a folytatást még nem ismerem s »[…]« éppen ezért szeretném megjegyezni, hogy az apostol tárgyalásánál ki kellene térni költészetem nyelvi taglalására is, ugy gondolom, a Máglyák Énekelnek és A ló meghal a madarak kirepülnek-ben olyan szavak, mondatszerkesztések, képalkotások kerültek be költészetünk nyelvezetébe, amik jelentős szerepet kaptak a körülöttem lévő és a következő nemzedék műveiben. Azóta a számjegyeknek, artikulálatlan szavaknak is polgárjoga van költészetünkben, ugyan ugy a tudományos és technikai elnevezéseknek is, valamint költészetünk urbanizálódását elősegítette” – írja 1966. április 5-én kelt levelében.

A folytatással szintén elégedett ugyan, de bizonyos kritikát és hiányérzetet ezzel kapcsolatban is megfogalmaz. Ahogy már az előző idézetből, úgy ebből is levonható a következtetés, hogy Kassák egész munkásságában talán nyelvezetére volt a legbüszkébb, és az is, hogy mindenképpen érvényesíttetni szeretné önolvasati elképzeléseit, mint az 1966. május 23-án kelt leveléből kiolvasható: ebben dicséri, hogy az ötödik közlemény is kiválóan megragadja költészete lényegét és emberi magatartását, azonban hiányolja a nyelvi jellegzetességekre való kellő rávilágítást. Véleménye szerint költészetében bizonyos nyelvújítás fedezhető fel, s „ez a nyelvgazdagítás ma |:is:| világosan meglátszik legfiatalabb költőinken is”.

Érdekes megemlíteni azt is, hogy a levelezés során szinte kizárólag Kassák Lajos munkásságáról esik szó, illetve az azzal kapcsolatos történésekről. A levelekben főleg Kassák ír saját költészetéről, a már említett módon terelgeti kritikusát, elégedettséggel nyugtázza, hogy Bori a számára fontos és az általa a költészetében mérföldkőnek, illetve meghatározó pontnak tartott költeményeivel foglalkozik, elemzi őket. Nagyon érdekes, hogy Bori Imre a levelekben nem fejti ki véleményét Kassák Lajos olyan észrevételeivel kapcsolatban, mint hogy Bori foglalkozzon többet a költő nyelvezetének jellegzetességeivel, holott Kassák ezt két ízben is megemlíti. Sőt, Bori leveleire főleg az a jellemző, hogy nem igazán reflektál Kassák megjegyzéseire, útmutatásaira, ami talán abból fakadhatott, hogy pontos elképzelése volt arról, hogyan is nézzen ki a monográfia.

Kassák Lajos a szöveg kapcsán talán nem is a tartalom miatt aggódott a legtöbbet, hiszen láthatta, hogy azzal az ő szempontjából nem lesznek gondok, hanem az kelthetett kétségeket benne, hogy a kézirat időben elkészül-e, s megjelenik-e a kívánt dátumig, vagyis 1967 márciusáig, a költő nyolcvanadik születésnapjáig. 1966. május 30-án papírra vetett levelében fejezi ki első ízben aggodalmát amiatt, hogy esetleg zavarok állhatnak be a kiadás idejére vonatkozó terveikben. „Viszont hangsulyozza a kiadó, hogy a kéziratnak a megjelölt időre be kell érkeznie. Levelemre Öntől nem kaptam választ, és vártam, hogy értesitése szerint áprilisban Pestre érkezik. De eddig nem találkoztam Önnel és tartok tőle, hogy ezért némi zavarok állhatnak be terveinkben. Kérem, lehetőleg postafordultával irja meg, hogy Önnél milyen stádiumban van az ügy, hogy én megnyugtató választ adhassak a kiadónak” – írja Kassák. Bori következő levelében megnyugtatta a költőt, hogy dolgozik a kéziraton, amit Kassák örömmel nyugtázott, s a következőket írta: „Ha mi nem szállitanánk nagyon pontosan az anyagot – alkalmat adnánk a kiadónak, hogy elodázza a dolgot. Ez pedig a részemre nagyon káros lenne...” Bori 1966. augusztus 12-én írt levelében pedig megnyugtatja a költőt, hogy Újvidéken tárgyalt a Magvető Kiadó irodalmi szerkesztőjével, s szeptember 1-je tájékán le is adja a kéziratot.

Ennek ellenére a kéziratnak nem sikerült időben megjelennie, s emiatt Bori hibásnak érezte magát, amit meg is osztott Kassáknéval 1968. január elején. Bori egyébként egy későbbi, Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban című, már említett írásában a következőképp emlékezik vissza: „Kassák Lajos kéziratban még olvasta, amit róla írtam, a könyv már halála után jelent meg – a késlekedésnek pedig magam voltam az okozója: a magyar íródelegáció újvidéki látogatása során vacsora közben összeszólalkoztam Darvas Józseffel és Marjai Józseffel, aki akkor Magyarország belgrádi nagykövete volt. Súlyos szavak estek a politikáról is, s a már kapatos Darvas József előbb a magyar íróküldöttség tagjaként jelenlevő Pilinszky Jánost bántotta már Belgrádban is (könnyeket csalva elő a költő szeméből), majd Sinkó Ervint sértegette, ki nem volt ott, s nekem azt mondta, hogy veszélyes ember vagyok, sok gondot okozok a pesti illetékeseknek, mert az egyetemisták az én tanulmányaimon okulnak, azután pedig kényes kérdésekkel zaklatják tanáraikat a pesti egyetemen, s ilyen módon megrontom őket. Nagy affér támadt, Szabolcsi Miklós próbált közvetíteni, titkosított jelentések és feljelentések készültek, szilencium következett, a közben elkészült Kassák-könyvem bezúzásának a gondolatával foglalkozott a Magvető igazgatója, Kardos György, s az orrom előtt becsapta a kiadó ajtaját. Németh Lászlónak, naplója szerint, arra panaszkodtam, hogy a Kassák-könyvem készen volt, kiszedve, s nem jelent meg” (BORI 2001: 299–300).

A levelekből levonható a következtetés, hogy a két fél közötti viszony javarészt a munkakapcsolaton alapult, s a levelekben személyes dolgokról nem is igazán esett szó. Irodalomtörténeti szempontból azért is fontos levelezésről van szó, mert első kézből derül ki belőle sok minden Kassák Lajos személyiségéről. A monográfián kívül a levelekben szó esett Kassák kiállításairól, költeményeinek szerb, illetve horvát fordításairól, valamint délszláv kapcsolatairól is. Bori Imre többször is írt arról a költőnek, hogy a Híd folyóirat szeretne egy Kassák-számot készíteni, s le is írja, hogyan nézne ki, amit a költő örömmel fogadott. Ez a szám azonban nem valósult meg. Mindenesetre maradtak a levelezésnek még érdekes, további kutatást igénylő pontjai, amelyekkel érdemes lehet foglalkozni.

Kiadás

BORI Imre–KÖRNER Éva (1967): Kassák irodalma és festészete. II., átdolgozott kiadás. Magvető, Budapest

Irodalom

BORI Imre (2001): Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban = Híd, 4. 297–302.

BUDA Attila (szerk.) (2013): Kosztolányi Dezső Levelezése I. 1901–1907. Kalligram, Pozsony

KASSÁK Lajos (1975): Önarckép – háttérrel. Uő: Csavargók és alkotók. Válogatott irodalmi tanulmányok. Magvető, Budapest