Főoldal | Szerkesztőség | Híd Kör | Híd Könyvtár | Szövegmutatványok | Híd Galéria | Archívum | Elérhetőségünk |
HÍD KÖR
![]() Feketeversek
A kórházban kényelmetlen minden, a falról úgy pereg a vakolat, mintha körmökkel kaparná a festéket az idő.
Nézem a takarítónőket, ahogy felmossák a kórház padlóját. Úgy kerülik meg az ágyat, hogy látni a szájukon: számolnak: hány mozdulat, hány másodperc van még hátra. A szobából kifelé lesütött szemmel hátrálnak. Kicsit olyanok így, mintha magukban imádkoznának. * A folyosóhoz tapad a talpa a papucsomnak, a köntös zsebét lyukasra tépkedem belülről.
Pedig azt mondják, gyógyulok.
Néha a lépcsőn lemegyek, beülök a gyerekosztály folyosójára, mintha várnék. Mintha elhihetném: ha szültem volna, most nem én haldokolnék itt. Sőt, olykor vigasztalom magam, hogy nekem nem lesz itt gyerekem. Mert nekem sehol sem lesz már gyerekem a sugarak miatt.
Végül már megismernek, a nővérek nem küldenek el, sőt, előre köszönnek, s a szülők, egy idő után, panaszkodnak. Nekem. Mintha én belülről érteném, amit nekik rossz kívülről nézni. Száraz mindegyiknek az arca.
Amíg beszélnek, én a kezüket figyelem. Egyiké sem remeg. Csak ha nagyon kifáradnak. Mert nincs alvás, amiből ne tudnának felkelni.
Az egyikük újabban attól retteg, hogy míg otthon van, addig a gyerek a kórházban meghal. Állunk a folyosón, hallgatok. A köntös rajtam, a sálam egészen a térdemig lóg, bal kezemben szatyor.
Úgy lóg rajtam minden, mintha akasztófa lennék.
Indulnék, ő meg csak hallgat és fél, hogy többé semmi sem kerül a helyére. Azt mondja, takarítania kéne. Látom rajta, hogy szeretne belém rúgni, mert én hamarosan hazamehetek.
A gyereke meg újabban attól retteg, hogy álmában hal meg. Nem mer elaludni. Fogja hát mindig valaki a kezét, persze elalszanak mellette ülve. Emiatt még jobban retteg, mert mi lesz, ha akkor hal meg, míg alszanak mellette? És ha ő meghalhat, meghalhat más is, és mi lesz, ha az anyja véletlenül előbb meghal, ki fogja akkor látogatni itt?
Pont mint az a kisfiú a mellette lévő ágyon. Akinek előbb a jobb lábát vágták le az áttétek miatt, aztán a jobb kezét is. Aztán sírt és csak sírt fájdalmában. Pedig ő is kapott injekciót. Csöndben halt meg. A maradék két végtagjával pont olyan mozdulatlanul, mintha ébren lett volna.
A másik meg attól retteg, hogy sohasem fog meghalni. És ez a mizéria, a sírás és a fájdalmak a csont körül, nem marad abba soha. Néha arra gondol, hogy lenne már vége. Mintha feneketlen lenne ez a betegség.
Az okokat keresik. Azon rágódnak, hogy hol rontották el, mit nem csináltak még meg. Két szobával arrébb a gyerek esküdözik, alkut köt a jóistennel, hogy többé tényleg nem lesz rossz, csak ne kelljen meghalnia még. * Apám repülőjegyet küld nekem postán. A gyógyulás hírére előkerült, gyorsan. Üzeni, hogy ha már túléltem, barátkozzunk össze, repüljek Párizsba, vagy rögtön vonatra ül és hazazötyög, míg a belgrádi kórházban vagyok. * A másik gyerek azt meséli, hogy a húga egészséges, de nagyon fél. Leginkább tőle fél, és otthon nem mer egyedül aludni. Nem mer a kórházba bejönni, pedig ő hívja. Hangosan zokog, aztán halkan sír. A húga álmában pirosra szorítja az apjuk kezét, aztán mikor szemüveget kap, megnyugszik valamennyire. * A kislány, katéterrel a hasában, arról beszél, hogy még sohasem volt nyaralni. Hazafelé egyre súlyosabban húz a járda felé a táskám, amiben a párizsi repülőjegyem lapul. * Este egy vacsorán ülök. Velem szemben anyám barátnője azt hajtogatja, nem érti, miért gondolják azt az emberek, hogy van olyan probléma, ami nem oldható meg. * Nem tudok aludni. A szememet kifeszíti és forgatja egyre a plafon felé valami félelem vagy épp ez a túl nagy nyugodtság, hogy reggel fel fogok ébredni.
Eszembe jut, ahogy a kórházban a folyosón állok, hallom, egy apuka torkába beleszorul a görcs, de mondja akkor is a fiának:
„Megveszem neked a műanyag lovacskát. Csak nevess. Ha kimegyünk a kórházból, megveszem neked, csak gyógyulj meg! A műanyag lovacskát, zöld kantárral. Veszünk mellé itatót, kis cowboyt, nyerget. Ha hazamegyünk, adok kétszáz dinárt, és azt veszel rajta, amit csak akarsz, csak gyógyulj meg!”
Van, amit nem tud senki sem megérteni. |
Híd © Minden jog fenntartva. |