Feketeversek

A kórházban

kényelmetlen minden,

a falról úgy

pereg a vakolat,

mintha

körmökkel kaparná

a festéket az idő.

Nézem a takarítónőket,

ahogy felmossák

a kórház padlóját.

Úgy kerülik meg az ágyat,

hogy látni a szájukon:

számolnak:

hány mozdulat,

hány másodperc

van még hátra.

A szobából kifelé

lesütött szemmel

hátrálnak.

Kicsit olyanok így,

mintha magukban

imádkoznának.

*

A folyosóhoz

tapad a talpa

a papucsomnak,

a köntös zsebét

lyukasra tépkedem

belülről.

Pedig azt mondják,

gyógyulok.

Néha a lépcsőn

lemegyek, beülök

a gyerekosztály

folyosójára,

mintha várnék.

Mintha elhihetném:

ha szültem volna,

most nem én

haldokolnék itt.

Sőt, olykor

vigasztalom magam,

hogy nekem nem lesz itt

gyerekem.

Mert nekem

sehol sem lesz már gyerekem

a sugarak miatt.

Végül már megismernek,

a nővérek nem küldenek el,

sőt, előre köszönnek,

s a szülők, egy idő után,

panaszkodnak.

Nekem.

Mintha én belülről érteném,

amit nekik rossz kívülről nézni.

Száraz mindegyiknek az arca.

Amíg beszélnek,

én a kezüket figyelem.

Egyiké sem remeg.

Csak ha nagyon

kifáradnak.

Mert nincs alvás,

amiből ne tudnának

felkelni.

Az egyikük

újabban attól retteg, hogy

míg otthon van, addig

a gyerek a kórházban meghal.

Állunk a folyosón, hallgatok.

A köntös rajtam,

a sálam egészen

a térdemig lóg,

bal kezemben szatyor.

Úgy lóg rajtam minden,

mintha akasztófa lennék.

Indulnék, ő meg csak

hallgat és fél,

hogy többé semmi

sem kerül a helyére.

Azt mondja,

takarítania kéne.

Látom rajta, hogy szeretne

belém rúgni,

mert én hamarosan

hazamehetek.

A gyereke meg

újabban attól retteg, hogy

álmában hal meg.

Nem mer elaludni.

Fogja hát mindig valaki a kezét,

persze elalszanak mellette ülve.

Emiatt még jobban retteg,

mert mi lesz, ha akkor hal meg,

míg alszanak mellette?

És ha ő meghalhat,

meghalhat más is,

és mi lesz, ha az anyja

véletlenül előbb meghal,

ki fogja akkor látogatni itt?

Pont mint az a kisfiú

a mellette lévő ágyon.

Akinek előbb a jobb lábát

vágták le az áttétek miatt,

aztán a jobb kezét is.

Aztán sírt és csak sírt

fájdalmában.

Pedig ő is kapott injekciót.

Csöndben halt meg.

A maradék két végtagjával

pont olyan mozdulatlanul,

mintha ébren lett volna.

A másik meg

attól retteg, hogy

sohasem fog meghalni.

És ez a mizéria, a sírás

és a fájdalmak a csont körül,

nem marad abba soha.

Néha arra gondol, hogy

lenne már vége.

Mintha feneketlen lenne

ez a betegség.

Az okokat keresik.

Azon rágódnak,

hogy hol rontották el,

mit nem csináltak még meg.

Két szobával arrébb a

gyerek esküdözik,

alkut köt a jóistennel,

hogy többé tényleg

nem lesz rossz,

csak ne kelljen

meghalnia még.

*

Apám repülőjegyet küld

nekem postán.

A gyógyulás hírére

előkerült, gyorsan.

Üzeni, hogy

ha már túléltem,

barátkozzunk össze,

repüljek Párizsba,

vagy rögtön vonatra ül

és hazazötyög, míg

a belgrádi kórházban vagyok.

*

A másik gyerek azt meséli,

hogy a húga

egészséges, de nagyon fél.

Leginkább tőle fél,

és otthon nem mer

egyedül aludni.

Nem mer a kórházba

bejönni, pedig ő hívja.

Hangosan zokog,

aztán halkan sír.

A húga álmában

pirosra szorítja az apjuk

kezét, aztán mikor

szemüveget kap,

megnyugszik

valamennyire.

*

A kislány,

katéterrel a hasában,

arról beszél, hogy

még sohasem volt nyaralni.

Hazafelé egyre súlyosabban

húz a járda felé a táskám,

amiben a párizsi

repülőjegyem lapul.

*

Este egy vacsorán ülök.

Velem szemben anyám barátnője

azt hajtogatja, nem érti,

miért gondolják azt az emberek,

hogy van olyan probléma,

ami nem oldható meg.

*

Nem tudok aludni.

A szememet

kifeszíti és forgatja

egyre a plafon felé

valami félelem

vagy épp ez a túl nagy

nyugodtság,

hogy reggel

fel fogok ébredni.

Eszembe jut, ahogy

a kórházban

a folyosón állok,

hallom, egy apuka

torkába beleszorul

a görcs, de mondja

akkor is a fiának:

„Megveszem neked

a műanyag lovacskát.

Csak nevess.

Ha kimegyünk a kórházból,

megveszem neked,

csak gyógyulj meg!

A műanyag lovacskát,

zöld kantárral.

Veszünk mellé itatót,

kis cowboyt, nyerget.

Ha hazamegyünk,

adok kétszáz dinárt,

és azt veszel rajta,

amit csak akarsz,

csak gyógyulj meg!”

Van,

amit nem tud

senki sem

megérteni.