A szív mögött

Nehéz vagyok én is, uram.

A reggel, minden nap beleszúr,

csukott szemhéjon

keresztül is, a fejbe,

a napok mintha

nem tudnának múlni,

oly elnyújtott és

tétova mindegyik.

Mint olajba mártott,

dermedt testről,

csöpögnek le rólam is

a remények és húznak

lassan a föld felé.

Nincs kar, nincs száj,

nincs egy hát sem,

ami eltakar.

Látom, hogy távolodik megint:

magamra fog hagyni az élet.

Én meg csak ülök itt magával,

emelgetem a poharakat,

csak nézek és várok és

nem tudom, mit kellene

tenni, uram.

Magamra fog hagyni,

tudom. És később,

bármit is fog adni,

bárhogy is próbál majd

kárpótolni, én már

nem leszek ugyanolyan,

többé nem leszek a régi,

mint mikor először

elengedett.

Távolodok magamtól

én is. Mikor gyaloglás

közben visszanézek,

látom magam mögött hagyva

a saját arcomat.

Nézzen mögém, uram,

ott állok még saját magam

mögött?

Mint egy gyerek,

csak követem magam,

kérdés nélkül,

hallgatva arról, hogy

fáj-e vagy sem,

de rövidek a lábaim,

s nem tudok úgysem

elég gyorsan lépni,

hogy utolérjem magam,

hogy a saját kezembe

újra belekapaszkodjak.

És nem értem,

miért hagyom ott magam

pár sarok után újra,

és hogy mi marad

belőlem,

mire az élet

megmutatja mindenét.

Az élet úgy múlik,

mintha jég helyett

rajtam keresne

jó helyet a léknek,

réseket vág rajtam,

próbál belenyúlni,

de nem ér le

az aljamig a keze.

Húzza ki magát, uram,

széles vállai mögött

fut a délután,

a nők izzadnak,

a férfiak nézik a járdát,

olvad az ég,

tükörtojás a nap,

az autók pedig

mély vájatokat nyomnak

maguk alá az útba,

s oly súllyal húz ez a test

engem is a szék felé,

mintha két kézzel tolna

le magáról az élet.

Mi van a szív mögé szorítva, uram?

Ahányszor sóhajtok,

hátulról meglöki valami a szívemet,

sokszor a mellem is beleremeg,

úgy ver belülről engem ez a valami

egyenesen a szív mögül.

A szerző a vers megírásakor Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.