Főoldal | Szerkesztőség | Híd Kör | Híd Könyvtár | Szövegmutatványok | Híd Galéria | Archívum | Elérhetőségünk |
HÍD KÖR
![]() 1999 márciusában Belgrádban, egy kerek asztal tetején, Ivan két kézzel veri valami ócska szerb dal ritmusát, miközben Goran, az asztal alatt, a terítő szélével törli le arcomról a pálinkától kicsordult könnyeket.
A sziréna hangjára Ivan üvölteni kezd, én a terítőbe kapaszkodok, míg Goran a lábaim közt utat tör magának, valami szabadság felé. Azt lihegi, az orosz nők mind kurvák, de én kivétel vagyok.
Ivan addig üvölt, míg az ablakok, a detonáció után, abba nem hagyják a remegést. A végére kihúzom a könyöke alól az abroszt. Nem találunk hidat, amin át mernénk menni. Ivan két órán át számol és járkál az autó mellett fel-alá. Aztán a Szabadság hídra bök rá, remegő kezével. Táskámban Goran képét úgy gyűröm össze, hogy ki sem kell vennem az öklömet.
Szibéria Újra és újra havazik. Néha hullás nélkül is havas lesz minden zsinór. Mintha a szárítókötél belsejéből bújna ki éjjelente a hó.
S ha a kesztyűdet elveszíted, apró kristályokat építenek a fokok a kezedben folydogáló vérből.
* Az égből ereszkedik a hideg, szétosztja magát a köveken lassan. Húzza a szén kezemből kifelé a vödröt.
A szomszéd kecskét hajt haza, sáros a lába, nagyokat csap a kecske hátára. Belekapaszkodnék, csak húzzon el az ajtó elől.
* Az Urál lábánál állok, a másik felén ott kell hogy legyen egy férfi, integet valahol, felém integet, de nem nevet, csak mutat felém egyre.
* Egészen apró részekre szakadtam belülről. Mint a szilánkok, szúrják a keringésben a szívem, ha az oldalamon fekszem.
* Az ablakot mosom. Ivan a lábaim közt mozgatja a létrát, kihajolok, a létrával együtt dől a délután.
Meg kéne kapaszkodni.
Csillagok Térdel a nyár, 30 éves vagyok.
Nézem az eget. Nézem, ahogy néz vissza rám a nap.
Elképzelem, hogy olyan vékony vagyok, hogy beleférek egy árnyékba.
Porzik minden, mintha lassan morzsolódna apró darabokra a táj. A lábamat nem emelem, csíkokat húzok a porba magam után, mint árnyékot húz ember mögé a nap.
A lépéseidet keresem. Mozdulataimban a te tétovaságodat. Miért próbálsz engem, ha előre tudod úgyis, hogy mennyit bírok el?
Állok a napon. Lógó karokkal várok. Az izzadtságcseppek a gerincem vonalán csúsznak egymás után. A nevedet próbálom kiköpni a számból, de nem jön ki hang a torkomon.
Anyám arcára szögekkel verted rá ezeket az apró ráncokat. A köhögésétől félek. Nem meri kimondani, de látom, ő sem tud mit kezdeni az életben maradásommal. * Utakat keresek hozzád, uram, de lelépsz az útról minduntalan, mielőtt még a nyomodra akadhatnék. Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat, pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd. És bánt ez az ostoba szédülés, hogy nem talállak.
Állok a napon. A hátamon egyeneseket húz, rácsot rajzol izzadtságból a nap. Szájamból kiszárad az élet minden neve. Fölém hajol az ég, a vállaimat nyomja, szilánkok pattannak le a gerincem széléről.
Térdel a nyár, mintha nem tudna múlni. Darazsak ülnek a fákon, az árnyék a fa alatt liheg, gyorsan szívja be a beton a pocsolyányi vizet. Ahogy felemelem a talpam, a fűszálak összeesnek. Sárga lábnyomokat hagyok magam után a kertben, kiszívja az árnyékom színét is a nap. Harapom a számat, fogaim vége már egészen véres.
Estig lihegek, a nyelvem annyira kiszárad, hogy köpni sem tudok. A számban maradnak a meggymagok, tágítják, feszítik az arcomat.
Szavakat keresek hozzád, de nem tudlak megszólítani. Szavakat próbálok hozzád illeszteni, de mind kihullik a számból. * Amerre én lakok, görbék az utcák, magasak a kurvák, és esténként kiszúrják az eget a csillagok.
Párologsz belőlem. Egy-egy nap múltán egyre kevesebb marad belőled körülöttem. S valahogy máshogy hiányzol, kényelmetlenül. Nem tudom megtalálni a helyed. * Úgy maradtam itt, mintha célod lett volna velem. De nem találok magamon fogást, nem találok lépéseket, s valamirevaló irányt sem. Úgy hagytál itt az életbe hajítva, mintha soha el se kéne mennem innen. |
Híd © Minden jog fenntartva. |