Főoldal | Szerkesztőség | Híd Kör | Híd Könyvtár | Szövegmutatványok | Híd Galéria | Archívum | Elérhetőségünk |
HÍD KÖR
Szöveg és kép a neoavantgárd jegyében A magyar neoavantgárd irodalomról szóló tanulmányában Deréky Pál arra hívja fel a figyelmet, hogy annak „jelentős része a határokon kívül keletkezett: a szomszédos országokban – elsősorban Jugoszláviában –, Franciaországban és más európai országokban, valamint a tengeren túl, az Egyesült Államokban és Kanadában. Hozzáteszem: ugyanabban a korban, azonos időhatárok között, magyarul.”[2] A neoavantgárd kezdetéről beszélni magyar irodalmi összefüggésekben elsősorban az Új Symposion kapcsán lehet. Ahogyan a 20. század elején megjelenő avantgárd irányzatok újító és mozgalmi szándékkal jelentkeztek, úgy törte meg a neoavantgárd a hatvanas években a nyugati társadalmi és művészeti modell nyújtotta lehetőségeket. Az Új Symposionban az újító szándék egyrészt – ahogyan Bányai János fogalmazott – abban nyilvánult meg, hogy „szembeszálltak a vidékiesség még sok helyütt uralkodó szemléletével, az új irodalom friss hatásait hozták magukkal, nem esküdtek látszatértékekre”[3], másrészt – jugoszláviai magyar lap lévén – a délszláv művészeti irányzatok felé való nyitásban, a kölcsönös kapcsolatteremtés kezdeményezésében.[4] További nóvumként határozható meg az intermedialitás beemelése az addig „szövegközpontú” irodalmi gondolkodásba. Az Új Symposion – írta Losoncz Alpár – „az a szellemi közösség, az a korai önigazgatás keretei között kipattant szellemi mozgalom, amely avantgárd költészetet, nyugtalanságot, a jelen iránti kételyt, jövőt, utópiát, antropológiai negativitást, változás iránti igényt, egyszóval a hatvanas években formálódó baloldali mozgalmak értékrendjét csempészte be a vidékiességtől fertőzött vajdasági levegőbe”.[5] A hatvanas években induló irodalmi és művészeti lap több nemzedéket tömörített maga köré. Juhász Erzsébet az úgynevezett „második generáció” tagjaként kapcsolódott be az Új Symposion körül zajló szellemi életbe. Az 1975-ben megjelenő Fényben fénybe, sötétben sötétbe című kötetében a lapra is általánosan jellemző újítás, a hagyományokkal való szakítás gesztusa sejlik föl, valamint a neoavantgárd jegyek artikulációja érhető tetten. A kötet elemzői közül legtöbben rátapintottak eme első könyv műfaji újítására, valamennyien a kanonizált novelláktól eltérő változatról írtak. Bányai János szerint Juhász Erzsébet „már első írásaiban igyekszik kilépni a hagyományosság keretei közül, és ezáltal kérdésessé teszi a novella definitív, stabil formáját”[6], Túri Gábor pedig arra utal, hogy ezek a szövegek maguk teremtette műfajisággal rendelkeznek: „A megírás fölöslegességének s a jobb híján vállalt hazugság szükségszerűségének tudatával születtek meg Juhász Erzsébet novelláknak klasszikus értelemben semmiképp sem nevezhető szövegei. Maguk teremtette műfajuk: a leírás-gyakorlat.”[7] E leírás-gyakorlatoknak nevezett szövegek terjedelmi, cselekménybeli, eseménybeli, nyelvi redukáltságuk, minimálisra csökkentett színterük, valamint tartalmi sűrítettségük okán valóban újként hatottak a hetvenes évek vajdasági magyar prózahagyományban. Szövegeivel tehát a műfajhatárokat tette relatívvá, szembeszállt a történetmondás közvetlen formáival, és az érzékek/érzékelések, valamint a tudatfolyamatok kidomborítását helyezte előtérbe. A juhászi szubjektumoknál az idegenségérzet immanens kategória. Az állandó létbizonytalanságból eredő és az asszimilálódási képtelenség kiváltotta kiábrándultság, a létbevetettség érzése a tudat idegenségével képződik le. Az idegenségalakzatok a töredezett narrációval,elhallgatásalakzatokkal, az érzékek kialakította motívumokkal jutnak kifejezésre. Thomka Beáta azt emelte ki, hogy a kötet legszembetűnőbb vonása a köznapi beszédmód, a hétköznapi szituációkkal variáló szövegformálás.[8] E nyelvi és szituációbeli puritanizmus velejárói a redukált szubjektumok. A jellem kibontása helyett a pillanatnyi tudatállapot válik meghatározó A társadalmi ellentmondások elleni „lázadás” a szubjektumokon keresztül történő megjelenítése mellett az egyik legfontosabb filozófiai létkérdés, a halál „érzékelése” is megfogalmazódik. A fogalmak és érzetek merész társítása következményeként a testi és szellemi halál függetlenné válik az időtől és a tértől, absztrahálódik, és az érzékszervekkel válik mérhetővé. „A halottakból nem marad más, csak narancsillat. Narancsillat, mindörökké” (16). A tér- és időbeliség teljesen szubjektív dimenzióba kerül, az „idő kisiklott sínjéről, eszeveszetten és iránytalanul száguld immár – mérhetetlenül” (35). A térbeli, időbeli, elbeszélői szólambeli „furcsa hurkok” a nyelv teremtő játéka által képződnek, amely az avantgárd, illetve az avantgárd „hagyományára” építő neoavantgárdra is jellemző formabontó, szabad asszociációs írástechnikát idézik. Hasonló technika figyelhető meg később az Egyszer-kétszer ananászt is című novellában is, amikor az ananász a magány, az emberi kapcsolatokon kívül rekedt szubjektum „megotthonosodás”-vágyának jelölőjévé lép elő, tárgyiasul: „ha lenne valakim vennék sajtot vajat narancsot egyszer-kétszer ananászt is csak úgy fröcskölne a leve amikor beleharapunk” (44). A Fényben fénybe, sötétben sötétbe szubjektumai esetében tehát nemcsak a társadalmon kívüliség, hanem az emberi szerepeken és általánosan a léten kívüliség is definiálódik. A tárgyiasítás eszközével Juhász Erzsébetnek sikerül a redukált narráció következtében létrejövő léthelyzetek esetében – ahogyan Thomka Beáta írta – a szükséges többletet megteremtenie az öncélú, esetleges megnyilatkozásokkal szemben.[10] Az írás és olvasás mint „különjárat” a létben Juhász Erzsébet opusában az írás és az olvasás gesztusa domináns teret foglal el. Már az első kötetben is szembetűnő, hogy a novellák szubjektumai gyakran kerülnek kapcsolatba az írás, az alkotás vagy az olvasás különböző módozataival, amelyek a kötet utolsó két darabjában konkretizálódnak szövegszerűen. A korábban jegykezelőként jegyeket „olvasó/író”, újságárusként újságot olvasó alakok, vagy a gépírónő – folyamatos gépelésével – mintegy preszuppozíciónak tekinthető az írás és az olvasás létszükségletként való definiálása előtt. A Fényben fénybe, sötétben sötétbe utolsó előtti, Leírás-gyakorlatok című alkotása címében a borgesi tükröt idézi a szöveg önmagához való viszonyának a feltérképezésével. Leírás-gyakorlata e szöveg a textuális tér által történő énkeresésnek, az én vágyott világa megtalálásának. Az áhított világ pedig a könyvtárban, az olvasásban lelhető meg. „Amikor elfoglalja megszokott helyét az olvasóteremben, rendszerint az az érzése támad, hogy ki tudja, mióta fekszik már egy nagy halom rá zúdult könyv alatt […]. A Juhász-opusban, amely fokozott érzékenységet mutat a kisebbségi lét tematizálására, az ebből fakadó sorstalanság és örökös idegenségérzet identikus megformálására, az írás és az olvasás gesztusa, a művészetek tere válik a tudat számára egyedüli szigetté, amely a szellemi hanyatlás ellenében még otthont jelenthet, és ennek a megfogalmazása már a Fényben fénybe, sötétben sötétbe című kötetben kezdetét veszi. A novellaszubjektumok közérzetét nem kifejezetten a kisebbségi sors kedvezőtlen adottságai táplálják, hanem inkább az az immanenssé váló hiány, amely a gyökerek keresését generálja a teljesen lehetetlen szituációkban. Az elégedetlenség és a hiányérzet általános közérzetté válik. Ebben az örökös átmenetiség-érzésben a könyvek, az alkotás az úton levés, az úton maradás lehetőségét kínálják, az örökös keresést, a folytonos megismerés végtelen tárházát. A könyv mint médium A neoavantgárd alkotások elemzései során az értelmezők a heterogenitás és az intermedialitás jegyeinek állandó jelenlétét emelik ki lényeges szövegszervező eljárásokként. Juhász Erzsébetnél szövegszinten, ahogyan arról már szó esett az eddigiek során, a történetszilánkok, az emlékmozzanatok és a tudat intenzív terei megszüntetik az időbeli és az ok-okozat linearitását, de sokszor még a szöveget, a textuális tér folyamatosságát is. A különneműségek egyidejű jelenléte, valamint a különböző (kulturális) kódok az irodalom mediális terét hozzák működésbe. Minden olyan tudás, ismeret és információ, amely valamilyen utalás révén lép a szövegbe, és kapcsolatot tart fenn a textus és a kontextus között, a kulturális kód vizsgálódási körébe tartozik. Juhász Erzsébet elemzett kötetében ez a medialitás magában a szövegben, valamint a szöveg és a képanyag nyújtotta látvány köztesében határozható meg. A szöveg képi/látható, tipográfiai szerkezeti elemei befolyásolják az olvasást. A tipográfiailag hagyományostól való eltérés felerősíti a vizuális konnotációt, esztétikailag válik funkcionálissá, új struktúrát hoz létre az értelmezésben. A Fényben fénybe, sötétben sötétbe kapcsán meg kell említeni a csupa kisbetűs szövegeket (pl. Intérieur, cipővel, az Egyszer-kétszer ananászt is, Egyetlen dologtalan délelőtt címűt), a sok egymást követő, teljesen váratlan helyeken felbukkanó pontos és véletlenszerű betűismétléses mozzanatokat (pl. a Nyomokban és a Leírás-gyakorlatok címűben), illetve a központozást nélkülöző tipográfia jelenlétét (pl. Intérieur, cipővel, az Egyszer-kétszer ananászt is, Egyetlen dologtalan délelőtt címűben). De idesorolhatjuk a prózában nem szokványos helyen létrejövő sortörést (pl. a Csapdában) is. Ezek a beavatkozások az írás/a szöveg vizualitását hozzák működésbe, lényegében megfosztják a szöveget a jelentéstől, és ezáltal bővítik is: a szöveghelyek ezekben a pillanatokban nem olvashatók, hanem láthatóvá válnak. A betűk, számok, írásjelek és a szavak áramlása marad, amely áramlás a (tipográfiai) határok felszámolását hivatott közvetíteni. A Fényben fénybe, sötétben sötétbe kötet tárgyi esztétikumát, amely elkülönül a mű esztétikumától, külön kell elemezni. A könyv fedőlapját és képanyagát Csernik Attila készítette. A vizsgált kötet kapcsán nem beszélhetünk arról, hogy a Csernik-alkotások csupán a novellák illusztrációs anyagaként funkcionálnának, hanem a kép és a textus hatnak is egymásra, tágítják értelmezési határaikat. E pillanatnyi érintkezések során felépülő textuális–vizuális szerkezet a befogadás során nyer értelmet. E meglátást támasztja alá a képzőművész Csernik Attila 2005-ös Hét Nap-beli nyilatkozata is: „A feleségem, az irodalmár Juhász Erzsébet nagy szerepet játszott ebben. Előtte is felhasználtam szövegeket a képhez, de nem ilyen formában. Bizonyos értelemben a kettőnk együttélése határozta meg a [1] [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] Bányai János, I. m., 236. [10] Thomka Beáta, I. m., 171. [11] [12] [14] |
Híd © Minden jog fenntartva. |