Mi minden fér az esőbe?
Potozky László: Nappá lett lámpafény. Magvető, Budapest, 2013

Másként feltéve a kérdést: mi minden fér el egy novelláskötetbe? Potozky László kötete három nagyobb egységre tagolódik, a Nappá lett lámpafény című fejezetben összefűző elem a fantasztikum. A kötet más novelláit illetően a halál motívuma és a szereplői jellemvonások említhetők összetartó mozzanatként. Az első szöveg, a Csendélet a bányatónál főszereplője egy pár, pontosabban egy tanár és a szerelme. A férfi elutazik a nővel egy elhagyatott bányatóhoz, mintha csak annak utolsó kívánságát teljesítené. Potozky László nem magyarázza a történetet, nem kommentálja, csak tárgyilagosan leírja az eseményeket. A táj elemeivel fejezi ki a belső világ történéseit. Ebben a világban nemcsak a természeti táj a lecsupaszított (szomjas fák, sápadt fűfoltok), hanem az ember által létrehozott világ is (rozoga teherautó, foszladozó tapéta, recsegő padló, szúette ajtók). A tanár egyes szám első személyben meséli el a történetet, de szövegszinten nem tőle tudjuk meg, hogy a lány halálos beteg, csupán utalásokat találhatunk erre vonatkozóan, ahogyan egyre előrébb halad a történet. A fiatal prózaíró mondatai gyönyörűen gördítik az eseményeket, beleszőve a tájat is: „Aszott fűcsomók ropogtak a kerekek alatt, te belém karoltál…” (8). A lelki élet rezdüléseit kísérő tájleírásokba olykor az elbeszélő szabadjára engedett ösztöneinek tárgyalásai is bekerülnek.

A kötet figuráinak esélyük sincs kitörni addigi életükből, létük eleve elrendelt. Potozky novellái többségében az élet perifériájára sodródott szereplőkkel foglalkozik. A csirke címűben egy prostituálttal, aki egyedül neveli gyermekét, s a munkáját hazaviszi. A novella mindössze négy oldal, de szinte minden mondat meglepetéssel szolgál: a galambról kiderül, hogy csirke, amit a novella végén még meg is főznek, az anyáról pedig, hogy prostituált. A váratlan fordulatok indukálójaként a szerző az olvasó előli elhallgatást használja, és gondoskodik róla, „hogy a végén ne csak csattanjon, de fájjon a novella.”[1] A határhelyzeteket felvonultató írásokban gyakoriak a tökéletesen megrajzolt lírai képek: „A ház telis-tele volt múlttal: mintha minden ott töltött pillanatot már átéltünk volna egyszer” (9), „…egyedül egy csupasz fa tartja ágain a hamuszürke eget…” (120), „…a pinceablakok, melyek úgy ásítanak az utcára, mint valami hűvös leheletű szájak” (121).

A fülszövegből értesülünk, hogy az író csíkszeredai születésű, tehát kisebbségi, és szinte meglepő, hogy a kötetben sehol nem kerül szóba e téma. A cigány-problematika (Gátépítők balladája) viszont felmerül a novelláskötetben. Három árva cigányt küldenek egy falusi árvaházba: név szerint Mikikét, Gömböst és Csókát. A szövegkezdet még sztereotípiák nélkül mutatja őket („– Cigányok vagytok? – kérdezte. – Nem. Csak árvák” [41]), a végén mégis beteljesül sorsuk. A szöveg azzal, hogy a fiúk gyilkosságot követnek el, mintha az előítéletet erősítené, melyet a determináltság nyilvánvaló példájaként is értelmezhetünk. „A társadalmi csoport megjelölése is a testen keresztül történik. A test így sem a szociális, sem a személyi identitásról nem választható le, az inskripciók a csoporthoz való tartozást is leolvashatóvá teszik[2] – írja Jablonczay Tímea A test narratológiája című tanulmányában. Potozky László a fentiekkel összhangban formálja szereplőit: „Velük egykorú lehetett a lány, tenyérnyi rövidnadrágja húsos combokba vágott, s ahogy csípőre tette kezét, derekán oly csábosan gyűrődött meg a háj, hogy annál csak a mellén végigfutó remegés nyűgözte le jobban a fiúkat…” (41) – olvashatjuk a Gátépítők balladájában. Minden társadalomnak, és ezen belül minden társadalmi rétegnek megvan a testről való felfogása, mely természetesen magában foglalja a szexualitást is. Így a lány leírásából nemcsak őt tudjuk besorolni egy adott szociális rétegbe, hanem a fiúkat is, hiszen az ő véleményük is tükröződik.

A következő blokkot a fantasztikus és az abszurd novellák alkotják, melyek többek véleménye szerint[3] a kötet legsikerültebb darabjai. Az akvárium lakói című szöveg egy teljesen átlagos családképpel indít: a kisfiú kutyát szeretne, az apa akváriumot halakkal, az anyuka pedig mint potenciális állatgondozó eleinte tiltakozik mindkettő ellen. A későbbiekben beleegyezik ugyan, de fenntartásokkal: „…ő egy ujját sem mozdítja azokért a büdös dögökért, ez legyen világos” (77). Az apa egyre inkább az akvárium megszállottja lesz, az anya egy időre el is költözik otthonról, tudjuk meg a fiútól, a szöveg elbeszélőjétől. A humor is helyet kap a novellában: „…milyen férfi az, aki a leánykérést a kalitka mellett tölti, és egész végig a papagájokat tanítja beszélni, azok persze meg sem mukkannak, mert ki akarna egy ilyen szerencsétlen lúzerrel beszélgetni?” (81). Ám az anya nem mond nemet a hazaköltözésre, amikor az apa utánuk megy a nagynénihez, mondván, hogy mindent rendbe hozott. A novella végén már nemcsak a halak és a cápa az akvárium lakói, hanem az egész család. A szerző a továbbiakban nem firtatja, hogy az anya miért marad a lúzerrel, akivel még a papagájok sem hajlandóak beszélgetni. A kisfiú narrátorként van jelen, az apa maga indukálja az eseményeket, az anya viszont csak elszenvedője a történéseknek, de hogy miért, azt nem tudjuk meg. Az egész novellából csak annyi derül ki, hogy eleinte tiltakozott a háziállatok ellen, elköltözött a nagynénihez, végül pedig a családdal él a hatalmas akváriumban, ahol „néha még sír is, bár a sós vízben nem látszanak a könnyek” (84). Leszögezhetjük, az anya karaktere (ha egyáltalán van ilyen) Ibsen Nórájának az ellenpólusa.

„…mert mire fogunk felnézni elkeseredettségünkben, ha még ezt is elveszítjük?” (86) [az eget – Sz. K.] – teszi fel a kérdést Potozky László Az ég szerelme című írásában. A novellában Atlot Ignác, a gombgyár egyetlen vasesztergályosának sorsát követhetjük nyomon az égszakadást követően. Ő is egy tipikus kisember, aki megpróbál változtatni sorsán, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Létrát tákol, hogy megérinthesse az eget, de az ég csalódást okoz: „…hát milyen mennybolt az, amit már egy magasabb ház tetejéről egészen közelinek érez az ember, akár a mozivásznat az első sorból, mert sehol az a magasztos távolság, amit egész élete során bemagyaráztak neki…” (95). Az emberek, főként az adminisztrációs osztály aktatologatói, nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az eseménynek: „Ugyan már, semmi az egész, csupán az ég szakadt le valahol kint a francban, a külváros fölött” (85–86). Bár abszurd a történet, szerves része a valósnak, bármelyik titkárnő szájából hallhatnánk a mondatot egy valós irodában.

A címadó írás szintén a fantasztikus novellák sorát bővíti. A Nappá lett lámpafény narrátora a színházban ülve kilép a néző szerepéből, s a színdarab aktív szereplőjévé válik. Ezt a cím is jól tükrözi: a mesterséges fényből természetes fény, napfény lesz. A nézőből szereplő, a kritikán aluli színdarabból valóság. Lassanként, az öltözőn át vezet Kornél útja a színpadra, a valóságból egy másik valóságba. Eközben megismerjük a főhős kedveséhez való viszonyát és lelkivilágát is. Az író a valóság és a fikció átjárhatóságát nyitja meg. A novella közepe táján úgy érzi az olvasó, mintha egy filmet nézne, s a végére azt várja, hogy Kornél felébred. Azonban az apja meggyilkolásáért megfizető hős végérvényesen azonosul a színésszel, egy másik valóság részévé válik. Potozky az olvasóval hol azt hiteti el, hogy csupán álom az egész történet, hol pedig azt, hogy a valóság színpadán peregnek az események. A fiatal író tökéletesen operál a fantasztikum kellékeivel, konkrétan a habozást választja, s ez az, ami kétségekbe taszítja a szöveg olvasóját.

Ezt a fantasztikumláncolatot szakítja meg, legalábbis látszólag és átmenetileg a Kétezer-négyszázharminchármas, melynek alaptörténete az egykori valóságot reprezentálja. Főhőse szintén egy alsóbb rétegből való félnótás. A novella a holokausztregények világát idézi, ahol a narrátor szintén egy deportált. Potozky elbeszélője egyes szám első személyben számol be a lágeréletről: „Úgy vetettük magunkat a földre, mintha bombáznának: ujjaink egymásba gabalyodtak, ahogy a szétszóródott zöldségek után kapkodtunk, és a szánkba gyömöszöltük őket, rágni is elfelejtettünk, máris nyúltunk az újabb darab után…” (114).

Felmerül a kérdés: vajon lehet-e olyan történetet írni a posztmodern korában, amely happy enddel végződik? Erre a kérdésre az Indiánok tankok ellen című novellában kapunk választ: „Halál nélkül nem sztori a sztori” (198). A novellában egy megszemélyesített kézirat meséli el egyes szám első személyben hányatott sorsát. Ezzel párhuzamosan halad Irén és Tibor nem éppen romantikus regénybe illő szerelmi története, melyről a végén kiderül, hogy maga a kézirat anyaga. A komikum is helyet kap a novellában, mikor Tibor tetoválásába sem anyjának, sem feleségének neve nem kerül bele. Bár megígérte, hogy annak a nevét fogja karján viselni, aki „ügyeskedik az ünnepek alatt” (191). A kéziratot többévi fiókban porosodás után kiadják, de az életben maradásának pozitívuma megkérdőjeleződik: „Jobb lett volna tán örökre elfeledett töredék maradni?” (199). Ha közvetlen szeretnénk értelmezni a novellát, akkor a következőképpen lehetne: nem minden fehér vagy fekete, minden szubjektív, minden csak nézőpont kérdése. „Egy tisztességes novellában muszáj meghalnia valakinek” (198) kijelentés a fiatal író ars poeticájának tekinthető, hiszen majdnem minden szövegében meghal valaki, ha csak a szó erkölcsi értelmében is. A halál a kötet egyik központi motívuma.

A Kiképzés egy fiatal író pályakezdési próbálkozását írja meg, aki bekopog a Mesterhez egy „tipikus hemingwayi történettel” annak reményében, hogy a Mester majd segít, útmutatást ad, s a fiatal író nemcsak egy májnagyobbodással lesz gazdagabb, hanem jó tanácsokat is fog kapni. Végül megkapja a patetikus útmutatást, amit a könyv borítóján is olvashatunk: „Mert papírom most a föveny, a tenger hullámzása pedig a mértéktartásban lesz segítségemre: karcoljam bele a nedves homokba, ami eszembe jut, és hagyjam, hadd mossa el a víz. Majd ismét írjam le ugyanazt, ezúttal azonban tömörebben, és várjam ki, míg a hullámok ezt is megcenzúrázzák. És így tovább, egészen addig, amíg minden szó a helyére nem kerül, s ha a víz már nem tudja nyomtalanul leradírozni a mondataimat, talán érnek is valamit” (176–177).

„…csupa anyakomplexusos idióta vagyunk mind egy szálig! Mi az, hogy gyengébbik nem?! Ezt is mi találtuk ki a saját megnyugvásunkra…” (173) – mondatja a narrátor szintén a Kiképzésben a Mesterrel. Talán ez az egyetlen szöveghely, ahol a nő nem csak passzív szereplőként jelenik meg, a szövegek többsége ugyanis férfiközpontú. Szintén ebben az írásában találkozhatunk az egyetlen női perspektívával a kötetben, Albert feleségének gondolatait olvashatjuk több helyen is. A feleség egy könnyűvérű nő, de a női karakterek az összes többi szövegben is vagy perditaként öltenek testet (A csirke, Gátépítők balladája, Kétezer-négyszázharminchármas, Repülés hazafelé, Indiánok tankok ellen), vagy idegenekként reprezentálódnak (Az akvárium lakói, Az ég szerelme, Nappá lett lámpafény, Kiképzés).

Potozky pályakezdőként bizonyította, fantasztikum és realizmus, az emberi sorsok finom részletezése és az élet margóján élő emberek történetei nagyon is megférnek egy kötetben. A kötet hiányosságának a női karakterek kidolgozatlanságát tartom. Potozky László Ménesi Lászlóval[4] és Varga Melindával[5] folytatott beszélgetéseiből kiderül, hogy regényt ír, remélem, ebben már kirajzoltabbak lesznek a női karakterek.