kioldás

utoljára É-nek

az ernyők vásznai

hangosan verdestek

és homok tapadt a

párás poharakra

éjszaka volt

egy megunt

város teraszán

fogsorát néztem

és körülzárt

szemeit

vékony karjait

átlóban térdein

ahogy fészket horgolt

magának hajából a szél

ott volt

rajtunk minden

amit elfeledtünk

a másikból sokadszorra is

hiába hittük egykor

hogy birtokunk

versenyeztünk

kinek van joga

jobban idegenkedni

a másiktól

lavender mist

kettőkor sötét a

szemközti szálló

összes ablaka

keleten

már havazik

itt minden nyugodt

a levegő áll

az ég keretében feszül

házőrzők az utcák

kövükön egy pár siető

láb zakatol

kocogó fogak és

dülledt szemű kutyák

kilehelt párája

pontos selymes szürkeség

nem látni keresztül anyagán

az innenső oldalon egy

megszakadt beszélgetés

először úgy tűnt

jól fog esni

de

semmit sem lehet

szavakkal befejezni

Claire

kinyitja falait

a barackszín szoba

körbetapogatnak

percek s ujjbegyek

az egyik kéz a másikból

markol meleget

szorít és ellazul

magába kulcsol

a lepedő tükrén

könnyű áldozat

amit akarunk az

nincsen ott közöttünk

az idő csontozata

feszül egyre csak

a felhők nem engedik

az ablakig futni a fény

kásás darabjait

körmeinkkel együtt

növekszik a csend

szűkre nyílt sebhely

tollvonásnyi szád

semmi nagy

nem mozog de

testünkbe vackol

a bizonytalanság

hogy miért ne

és miért mégis

ez egyszer