Vladislav BAJAC
(ÖRDÖG Mónika fordította)

Gasztronomád történetek

Brecht éttermei[1]

Mi az az éttermi autonómia?
A tulajdonos hiánya?
Az italozás szabadsága?
Az önuralom elvesztése?
A free menu? Kettős jelentésében: a) ingyenes ételek, vagy b) szabad ételválasztás?

Ez mind együttéve és még sok minden más, vágódott az eszembe, amikor a Friedrich utcában lévő szállodámból át kellett kelnem a Spree folyón és a Bertolt Brecht térre jutnom. Méghozzá két este egymás után!

Azért, hogy megnézzem az előadást a Berliner Ensemble-ban, amelynek a legjobb időszakában nem más volt az igazgatója és pártfogója, mint maga Brecht? Hát, igazából nem.

Azért, hogy megjegyezzem a helyet, mert nem tudtam emlékezetben tartani? Nem, ezért sem.

Azért, hogy mindkét alkalommal egy újabb ételt és italt kínáló állomáshoz érkezzek. És még valamiért. Igen, evégett.

Az első találkozót a Berliner Zeitung újságírója szervezte meg nekem. Szerette volna, ha elbeszélgetünk, mivel a lapban már közzétett egy kritikát az utolsó könyvemről. Én is szerettem volna. A szöveg egyébként a regény meglepően rövid és sűrített „definíciójával” zárult (ha ilyesvalami létezik egyáltalán): „A könyvben roppant sok a történelmi tényanyag, ugyanakkor rendkívül modern.” Ez nagyon tetszett nekem. Nem azért, mert dicsérte a regényt, hanem azért, mert ámulatba ejtett az a képessége, hogy valamit, ami olyan terjedelmes és olyan széles elbeszélésű, mint az én könyvem, zárásképpen ilyen kevés szóval és ilyen szemléletesen értelmez. Valószínű, hogy prózai bőbeszédűségemben már jól elteltem, és így a könyv efféle lényegre törő/zenes megközelítése egyszerűen ínyemre volt. Egy ilyen embertől elvárhattam még néhány bölcs mondást. És igazam lett: keveset beszélt, de amit mondott, az bölcsebbnek mutatta a koránál. De hallgatni is tudott. Úgy hatott, mint egy megvénült hippi – nem a kora, hanem az öltözködésmódja miatt.  Ahhoz képest,  hogy 2011-et írtunk, nagyon hosszú haja volt, és zöld viharkabátot viselt − ha épp nem is vietnamit, de mégis elég régimódit ahhoz, hogy teljes összeütközésbe kerüljön viselője gondolataival.

Egy étteremben, kávézóban, klubban találkoztunk – nem tudom, minek nevezzem Brecht színházának azt a helyiségét. De, mégis tudom: a kantin a megfelelő szó rá. Bár a színpad mögött állt mint elkülönített épületrész, úgy hatott, mintha kijárat lenne a színpadról – egyenesen az életbe. Egyszerű asztalok, nyomatékos csönd (éppen előadás zajlott), a(z el)játszott előadások plakátjai és a róluk készült bekeretezett fényképek, a kötelező sank a bejáratnál, pislákoló fény és egy szűk folyosó, ami egy kis részlegbe vezetett, ahol két-három ételt lehetett rendelni; a kötelezően káposztával tálalt hamburgi kolbásztól a krumplipürével szervírozott wurstig. A kínálatban e között a kettő között a mustáros virsli szerepelt. A gazdag menüt sör zárta.

A kantin szemközti oldaláról Klaus Maria Brandauer nézett rám, átható tekintettel és felvont szemöldökkel. Épp amikor elkezdtem aggódni a tekintet komolysága miatt, nem tudva, mit kezdjek vele, a szerepjátéktól felhevülve – szinte felforrva – betoppant az ajtón egy erőteljesen kisminkelt frakkos színész, erősen megrázott valamit, ami a sankon állt, és gyorsan visszatért a színpadra. Vele a smink nélküli nagy színész is eltűnt.

Ez a furiózus félbohóc annyira áthevült a deszkákon való szerepléstől, hogy szó szerint gőzölgött az előadás kipárolgásától, amelyről kilibbent a pluszban szükséges adrenalinadagért. A közönség valószínűleg nem volt neki elég.

Beszélgetőtársam, a fiatal hippi, elárulta, hogy barátnője ebben a színházban dolgozik díszletesként, illetve hogy szellemi környezetük és egyben anyagi körülményeik szempontjából Brecht kantinja alkalmas arra, hogy a találkozásaik és létezésük színhelye legyen. Ebből a szemszögből nézve más színben tűnt fel ez a hely: egészen biztos, hogy az erőteljesen kondenzált alkotói energia gyűjtőpontja volt, különösen az előadások után. Tudnivaló, hogy a világ minden színházának, amely ad magára, van saját büféje, amely az előadás előtti bemelegítés mellett leginkább annak a nehézségnek az enyhítésére szolgál, hogy a színész gyorsan és valamelyest nyilvánvalóan visszatérjen a valóságba. Akármilyen idillien romantikusnak képzelik el, ez az átlépés a realitásba valójában durva és szinte elviselhetetlen. A beavatottak azt mondják, hogy a múltban sem igen létezett színész, aki a deszkákról való lelépés után rögtön vissza tudott volna vonulni a magányába, illetve önmaga vagy más esti unalmába. Mindegyik az éppen befejeződött előadás folytatását, az életbe való „visszahullás” megkönnyítését kereste. Ezenkívül a metafizikából a fizikába való alázuhanáson kívül a színésznek problémája volt a szerepéből való kilépéssel is. Az eljátszott figura nem engedte, hogy felvegye a saját jellemét; ebben a jelmez levetése sem segített. Ezért keresték azok, akiknek nagyobb volt az egójuk, a további tapsot és csodálatot. Azok, akiknek visszafogottabb volt az önképük, éljenzés nélkül kibírták, az emberek közelsége nélkül viszont nem.

Ezért váltak ezek a színházi büfék idővel híressé. A hatásuk a színészekre is kiterjedt, és – mint valami élőlények – elkezdtek zavaróan fontos szerepeket betölteni: az emberek először eltúlozták fontosságukat, aztán pedig addig misztifikálták, míg olyan jelentőségteljesnek nem érezték őket, mint az oltárokat, sőt, néha igazi színházi gyóntatóhellyé alakultak. És végül többé nem kerültek ki belőlük történetek, hanem róluk alkottak történeteket.

Ami a találkozó gazdasági oldaláról nézve a pénzemet illeti, az árak eléggé kedvezőek voltak. Itt nagyon olcsón ehetett az ember. Nehezen lehetett volna valahol olyan közkonyhát találni, ami drágább lett volna. Kivéve talán a képviselők éttermét a nemzeti parlamentekben, bármelyik országról is legyen szó.

Viszont – bár definíció szerint az avantgárd szimbóluma volt – magán viselt ez a hely valami régimódit, konzervatívat, sőt ósdit. Mélabúval töltötte el az ember lelkét. Lehet, hogy azért, mert önmagában a reflektor árnyékává vált,  mihelyt azt felkapcsolták, és azért, mert azt a szürke feladatot látta el, hogy amennyire lehetséges, enyhítse a színpadról az utcára lépés durvaságát. Jelképesen és szó szerint is. S már néhány évszázada.

Sörbörze a Berlini Köztársaságban

A második találkozó másnap este zajlott le, mint valami félrepríz.
Kisétáltam a szállodából, majd a Berlini Köztársaság étterem megadott címét, a Schiffbauerdamm  6−7-et keresve  újra átkeltem azon a folyón, amelyen előző este is, méghozzá ugyanazon a helyen, ugyanazon a Friedrich hídon. Akkor jöttem rá, hogy a Berliner Ensemble címe, amelynek kantinjában tegnap este voltam, csak hivatalosan Bertolt Brecht Platz 1, s hogy mellék- vagy útbaigazító elnevezése: Schiffbauerdammi Színház. Azt akarom mondani ezzel, hogy a két hely szinte egymáshoz volt tapadva. De hogy is ne lettek volna, amikor az étterem történelmi büszkeségét a bécsi monarchia receptjei alapján készített ételeken kívül az az adat is növelte, hogy Bertolt Brecht sok időt töltött el benne. Ami nem is csoda, tekintve, hogy a munkahelye abban az időben teljes ötven méterre volt innen. Úgymond és szó szerint a sarok mögött.

Brecht 1948-tól rendszeres vendég volt itt. Akkor tért vissza kétszeres száműzetéséből; az első a hitleri őrület előtt, 1933-ban volt, amikor az egyesült Németországból az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, majd ugyanebből az Amerikából visszaköltözött az akkor felosztott Németországba egy hasonló őrület, a McCarthy-féle paranoia miatt, ami a kommunisták ellen irányult (bár ez összehasonlíthatatlanul kevesebb fizikai áldozatot követelt). Abban az időben Trichter volt az étterem neve. A nem szándékolt következetességben van valami furcsa szimbolikus kapcsolat a között, hogy Brechtet Amerikában megvádolták azzal, hogy kommunista, és a között, hogy visszatért erre a címre, ami épp kelet- (és nem nyugat-)berlini volt.

A Trichter, amelyet idővel átneveztek Berlini Köztársasággá, a mai napig megőrizte a monarchista konyha hagyományait, ügyelve a földrajzi változatosságra. Így a menün a bécsiek mellett továbbra is megtalálhatók a salzburgi, a tiroli, az alpesi stb. ételek. De az új kor néhány újítást is hozott. Ez a hely a dohányzási tilalom törvényerőre emelése óta megpróbálta enyhíteni a cigarettától való kényszerű tartózkodás kínjait azoknak, akik makacsul kitartottak a dohányzás mellett: az étterembe behelyeztek egy telefonfülkét, méghozzá egy régi típusút, amelyet manapság is használhatnak az emberek London vagy más brit városok utcáin, és amiből a brit fővárosban a turistáknak ugyanolyan populista attrakciót csináltak, mint egyébként mindenből, ami pénzt hozhat: az ilyen formájú karácsonyi csomagoktól kezdve a kulcstartókig és a hűtőszekrény ajtajára tapasztható díszmágnesekig. Az efféle giccses holmik százai közül az egyedüli, ami valaha is érdekesnek és hasznosnak tűnt a számomra, az a sikerült elképzelés volt, hogy ebből a híres telephone booth-ból malacperselyt készítsenek. A jellegzetes piros színt meghagyták, akárcsak az üveget, amelyen keresztül látható a belső rész és a tetején vágott rés is, amelyen a pénzérméket be lehet dobni. A legfontosabb ennek a résnek a mérete volt: olyannak kellett lennie, hogy bármilyen nagyságú és vastagságú érme átférjen rajta, hogy a kisgyerekek számára biztosítsa a nemzetközi egyenjogúságot. A globális takarékoskodás terén nem lehetett sem nemzeti, sem monetáris diszkrimináció. Hogy a gyerekek (takarékoskodásra való) jogairól ne is beszéljünk.

Ebben a telefonfülkében tehát a dohányos lehet, úgy érezte, szabadon dohányozhat, viszont aligha érezhette magát felszabadultnak is: a fülke e célból történő használata klausztrofóbiát okozott. Bár rákapcsolták egy nagy teljesítményű szellőztetőrendszerre, nem voltam meggyőződve arról, hogy ezt a lyukat egészséges környezetnek lehetne nevezni. Ellenkezőleg, úgy hatott, mintha ideális hely lenne a rák közvetlen előidézésére. De a függőség az függőség: egy-egy dohányos időről időre behúzódott a fülkébe, és közös sorsot vállalt a cigarettával. Valószínűleg élvezetet lelt ebben. Ha még barátkozni is lehetett volna benne legalább egy személlyel, vége-hossza nem lett volna a telefonfülkében való tartózkodásnak! De mégiscsak egyes zárka volt. Igaz ugyan, hogy szerepelt rajta a Raucher Zelle – dohányzócella felirat, és hogy nem piros, hanem sárga volt, de ez nem változtatott a lényegen. Az ember csak saját magával beszélgethetett benne.

Ezzel azonban még nem ért véget a Berlini Köztársaság eredetisége. Ellenkezőleg: fő vonzereje abban a demokratikus gazdasági lehetőségben állt, hogy a tizennyolc sörfajta közül, amely a kínálatban szerepelt, egyért sem fizethetett az ember ugyanannyit! Hogy juthatott erre a megállapításra? Hát, ha egyedül volt, akkor úgy, hogy mondjuk megivott néhány ugyanolyan sört egymás után;  ha társaságban volt, akkor úgy, hogy szintén ugyanazokat a fajtákat itták, de különbözőeket is ihattak, mindegy, egy számla sem mutatta ugyanazt az összeget! Miért? A nyomtatott itallapon nem volt feltüntetve a sör ára, csak a fajtája és az űrtartalom, akár palackozottról vagy dobozosról, akár csapoltról volt szó. Éppen ezért kezdett el viszont működni az étterem falára felszerelt nagy kijelző mindennap délután hatkor: ez volt a sörbörze megnyitásának ideje. A képernyő jelezte a sörrészvények árának folytonos ingadozását, és ezen változások alapján érkezett meg a vendégek asztalára a számla. Komikus helyzetek is voltak. Mivel ragaszkodtak ahhoz a szabályhoz, hogy minden egyes sörre külön számlát kell kiállítani, szokatlan fordulatokat kísérhetett figyelemmel az ember: ha egyszerre két (vagy több) ugyanolyan márkájú, kiszerelésű és mennyiségű sörre kért számlát, és ha a számla nyomtatása folyamán, ebben a kis időközben, a börzén megváltozott az adott sörfajta részvényének értéke, két különböző összegű számlát is kaphatott ugyanabban a pillanatban.

Ez az ötlet mindenekelőtt bájos volt természetesen. Nem fosztott ki, még csak nem is károsított meg senkit, de hamis sem volt: a megalkotói létrehoztak egy belső (számítógépes) rendszert, ami teljes egészében az igazi árubörzét szimulálta. És az árak 1,20 és 3,60 euró között ingadoztak. Ezek az összegek voltak a végső értékek; az árak közti kölcsönös különbségek leggyakrabban sokkal kisebbek és teljesen elviselhetők voltak. De mindenekelőtt – érdekesek.

Ha a vendég távozván azt gondolta volna, hogy ez a börze, lehet, hogy mégis csak egy jó vicc és absztrakt ötlet, a számla, majd a pénztárcája megcáfolta volna. És hát éppen ebben volt minden varázslat. Nem lenni, és mégis lenni.

A Bertolt Brecht éttermecske

És ott, ahol a sín elkanyarodik[2] (ez, mint minden más, közel volt a Friedrich Strassén lévő szállodámhoz), a harmadik estén bizarr helyzetben találtam magam: előttem állt a harmadik (!) Brechthez fűződő étterem. A legkisebb, legelrejtettebb, és lehet, hogy a legérdekesebb. Egy ház pincéjében helyezkedett el,  közvetlenül a kis helyi temető mellett. Egy kisebbfajta épület volt ez, és az egyik teljes oldalsó fala a temetőnek támaszkodott. Jobban mondva, az épület fala egyben a temető kerítése volt.

Erre a helyre szó szerint ráfutottam. Tudtam, hogy itt valahol relatíve közel, a Mittén található a Brecht Múzeum, de azt nem, hogy pontosan hol. Nem emlékszem, mit láttam meg először – a múzeum vagy az étterem névtábláját. Egyik sem volt szembeötlő. Sőt, az éttermecske egyenesen jelentéktelennek tűnt a számomra. Utoljára a temető került be a látókörömbe.

B. B. többszörös jelenlétének módszeres nyugtázása már önmagában is drámai feszültséget eredményezett. Minden logikus volt, és ugyanakkor mégsem volt az: az épületnek, a homlokzatnak, a lakásnak, a lakás nagyságának nem volt semmiféle a priori jelentősége. De az egész együttvéve mégis óhatatlanul történelmi jelentőségűvé vált. Az étterem félig a földbe volt mélyítve, majdhogynem pince volt − s nem tudom, hogy legalább kocsmának lehetett-e mondani Brecht idejében (később átnevezték az ő tiszteletére). Az egészet valahogy alig vettem észre.

Azonban tudjuk, hogy az idő múlásával mindez jelentőssé és láthatóvá válik, akkor is, ha nem az. Ez a szempont ellentétes irányba terelte a gondolataimat: milyen lehetett Brechtnek úgymond az ablakból, a saját házából mindennap a sírokat nézni; mindennap kimenni az utcára, és szinte a vállán érezni a sok halott érintését, lemenni a kocsmába, és tisztában lenni azzal, hogy ugyanabban a földmélységben issza a sört az emberekkel, amelyben más emberek eltemetve pihennek, méghozzá meglehetősen intim közelségben (igaz ugyan, hogy a sört állva itták, miközben szomszédjaik fekve élvezték az örök nyugalmat)... Ez vajon arra indította-e, hogy egyszer azt mondja magának: velük megbarátkoztam, ők a szomszédaim, s ha eljön az idő, a szomszédságban is kellene maradnom?

Hiszem, hogy így volt. Másképp valahogy túlságosan morbid lenne: ki az, aki életében mindennap szívesen gondolkodik a jövőbeli sírhelyéről? Az ilyen elhatározást inkább és legvalószínűbben egy adott pillanatban hozza meg az ember, egyszer s mindenkorra. És többet nem gondolkodik róla.

Úgy számítom, hogy Brecht ezt az elhatározást feleségével, Helene Weigellal együtt hozta meg. Ha nem így lett volna – függetlenül attól, hogy különböző  időben távoztak ebből a világból −, vajon együtt pihennének a temetőben a közös sírboltban, a sírkövek örökszép ölelésében? Téves kifejezés? Nem, ha ott jár az ember, láthatja, hogy nem emlékművekről, hanem kőszívekről van szó.

A vendéglőcskébe nem mentem be.
A múzeum zárva volt.
A Dorotheenstadti temető kapuján bementem, egy darabig csodáltam mintaszerű rendezettségét, arra gondoltam, hogy az ember, legyen élő vagy halott, a szabadban is érezheti úgy, hogy valami beborítja, és lemondtam Brecht sírjának bilaterális és baráti meglátogatásáról.
A Chausseestrasse sétára ingerelt.