A lebombázott Vojnich-kúriától a Szabadegyetem épületéig

A második világháború és az utána következő időszak megváltozott politikai körülményei és igényei az 1938-as törvény[1] átértelmezését hozták. A világháború alatt előzetes városépítési tervek elkészítésére írtak ki pályázatot, de ezek a tervek ma ismeretlen helyen vannak.[2] 1942-ben, az első díjas pályamű alapján épült fel a Lazar Nešić tér és a Makszim Gorkij utca sarkán levő modern stílusú lakó- és irodaház. Az épület az egyetlen említésre méltó építmény, amely a második világháború alatt készült, a rákapcsolódó lakóépületet Hoffmann Kálmán építész tervezte 1952/53-ban. A terv és kivitelezés megosztotta a közvéleményt, hiszen az utca frontjára néznek a konyhák és a fürdőszobák, míg az udvarra a nappali, ami építészeti szempontból megfelelő megoldás, mert az a déli oldal.[3] 1942-ben adták át a felújított vasúti pályaudvart is, amely az 1944-es bombázás alatt nagy károkat szenvedett.

1941. április 18-án kezdődött a Délvidék visszacsatolása Magyar­országhoz, így Bácska, a Muravidék, a Muraköz és a Baranya-háromszög (Baranjska lesna zaravan, illetve Drávaköz) 1944-ig magyar fennhatóság alatt állt, míg Nyugat-Bánát német ellenőrzés alatt maradt. 1944. március 25-én az angol–amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elrendelte a stratégiai bombázások azonnali kiterjesztését Magyarországra, aminek kezdete visszavezethető a nyugati front megnyitását előkészítő hadműveletekre. Németország és szövetségesei hadiiparának és a hadi szükségleteket kielégítő üzemeinek megsemmisítése vált az angolszász hadvezetés céljává. A szövetségesek célpontjai között volt a vasúthálózat és a kommunikációs rendszer is, így 1944 nyarán Szabadkát is több találat érte. 1944. szeptember 18-án a RAF (Royal Air Force – Angol Királyi Légierő) Bombázó Parancsnoksága Szabadkára megsemmisítő csapást mért. Az elsődleges célpontok mellett – vasút, katonai objektumok – a bombázók házakat, középületeket, iskolákat, vallási objektumokat és gyárakat is leromboltak – a háború utáni összegzés szerint a várost tizenkétszer bombázták, a hatszázhárom bomba, amelyek közül nem mindegyik robbant fel, ötszázhét épületet semmisített meg, és ezerháromszázháromban tett kárt. A város bombázását bemutató térkép[4] a lerombolt épülettömbök mellett a felrobbant és fel nem robbant bombákat is ábrázolja. A térkép szerint a szövetségesek legnagyobb mértékben a vasútvonalat (vasúti hálózat, aluljárók, teherpályaudvar) célozták[5], de a város más területein – a véletlen és potenciális célpontok közelében – is pusztítást végeztek. A szőnyegbombázás túlélőinek feljegyzései szerint a szél hatására mozdult el a bombázás vonalát kijelölő füstvonal.[6] Többek között lerombolták a mai autóbusz-állomás helyén levő épületet és a XVIII. században épült Zentai úti Gromon Dezső magyar királyi honvédgyalogsági laktanyát, amelynek a helyén ma a bíróság épülete van. A valamikori kaszárnyának csak egy épülete maradt épen (a mai autóbusz-állomás és bíróság épülete között). A mai Ivan Sarić Műszaki Iskola épületét, a valamikori MÁV üzletvezetőség palotáját (Vasúti nyomda – Že­ljezniÄ?ka štamparija) is találat érte, a vele szemben lévő tér a lebombázott lakótömb helyén alakult ki, a Zentai útnak (Senćanski put) a város központi részéhez közelebb eső épületei szinte teljesen megsemmisültek. A háború után a valamikori tiszti otthon (oficirski dom) egyetlen megmaradt épületét is lerombolták, hogy a mai Lazar Nešić téren felépülhessen a hatvanas években a bank és községháza (jelenleg különböző szerkesztőségek és irodák vannak az épületben). A város központi részén, a lerombolt épülettömb és a Vojnich Oszkár-féle kúria helyett ma a Jovan Nenad cár tér parkolója, illetve a Szabadegyetem épülete – ami mögött szintén parkoló – van. (A Szabadegyetem részletes urbanisztikai tervét [Detaljni urbanistiÄ?ki plan – DUP] Franjo De Negri építész, míg építészeti tervét Dragutin De Negri építész dolgozta ki.) A megsemmisült épületek egy része helyén csak üres telek áll, míg a város történelmi központjának közvetlen közelében az ún. Tokió lakónegyed épült ki.

A bombázásban megrongálódott és teljesen lerombolt épületek[7]:

1. Gromon Dezső magyar királyi honvédgyalogsági laktanya,

2. Vasúti nyomda és a vele szemben levő épülettömb,

3. Tiszti otthon,

4. Zentai út menti épülettömb,

5. A történelmi városmag közvetlen közelében levő épületek,

6. Vojnich Oszkár-kúria és

7. Vasútállomás.

1944/45: Jugoszlávia felszabadulása után az egész államban, így Szabadkán is, beindultak az új urbanizációs folyamatok, amelyek tényleges kibontakozása csak a múlt század ötvenes éveinek elején kezdődött. Az iparosodási folyamatok (a szabadkai gyárak áthelyezésével más székhelyekre) nemzetiesítésével csökkent a város gazdasági ereje (a malmot átszállítják Jajcébe, a Skrob keményítőgyár összevonása 1946-ban, a Ruff csokoládégyárat államosítják 1946-ban, 1948-tól Pionir a neve stb.[8]), a deaglomerizáció (a magánkézben lévő földek államosítása) és a kolonizáció (a világháború miatt kicserélődött a lakosság, így a földművelés intenzitása csökkent, a földművesek a városokban kaptak munkát az új ipari központokban, ezáltal kialakult egy ingázó réteg a város és falu között) együttesen közrejátszottak abban, hogy új urbanizációs folyamatok induljanak állami és szabadkai szinten (MOMÄ?ILOVIĆ 1953; 11).[9]

A háború utáni urbanizációs folyamat a rombolás nélküli várostervezés elvét követte, majd az ellentmondásos hatvanas évek után következett a látszólag kiegyensúlyozottabb hetvenes évek (a hetvenes évek közepéig). A vizsgált harmincéves időszak alatt 1951/52-ben elkészítették Szabadka város szabályozási tervét (Direktivni regulacioni plan Subotice), majd 1954-ben egy előzetes városrendezési tervet. Az 1962/63-ban elfogadott Főterv (GUP 1963) miatt az előzőleg hatályban lévő tervek és tervezetek érvényüket vesztették, az ezt követő GUP 1981/83-ban lépett hatályba. Az 1975-ig tartó városrendezési időszak alatt elkészültek Szabadka város és környéke részletes urbanisztikai tervei, amelyek közül a legellentmondásosabb és legnagyobb ellenérzéseket kiváltó a városközpont 1967/68-as részletes urbanisztikai terve. Építészeti szempontból is ez egy izgalmas időszak, hiszen az európai modernizmus meghökkentő manifesztációja a titói építészet, különösen a kommunista ideológiát is maradéktalanul befogadó volt jugoszláv tagköztársaságban, Szerbiában. A XX. század második felének hivatalos jugoszláv művészete, a szocialista modernizmus jelentős, Szabadkán is alkotó képviselői Kelemen Sándor és Dragutin Karlo De Negri, Tabaković-díjas építészek. De Negri utolsó munkája, az 1975-ben épült szabadkai posta épülete, amelyben egyesült addigi építészeti munkássága. Tiszta formáinak univerzalitása már nem a szocialista modern kezdeti útkeresése, hanem a nemzetközi stílus bevezetése a Vajdaság peremvidékére is.

A korszak országos stílusának figyelemre méltó példái nemcsak a szerb tagköztársaság nagyobb városaiban, mint Újvidék, Belgrád, Užice – s a régió számos más városát is említhetnénk –, hanem a tartomány peremterületén is megtalálhatóak. Szabadka esetében legjobb példa erre a tervezett Novi bulevar kezdeti szakasza a mai Szabadegyetem épületével (Veljko Vlahović Munkásegyetem, Dragutin Karlo De Negri építész munkája, 1958), valamint a Makszim Gorkij út, a Lazar Nešić tér és a Ä?uro Ä?aković utca képezte háromszög ambientje az új városháza épületével (Kelemen Sándor, 1961), a társadalmi-politikai szervek székházával és a banképülettel (Dragutin De Negri, 1963–1964), valamint a Pátria Hotellel (Dragutin Karlo De Negri, 1964). Kelemen Sándor mintegy tíz évvel a diplomálása után (1950, Arhitektonski fakultet, Beograd, témavezetők: Dimitrije Leko és Ä?orÄ?e Lazarević) tervezte a járás új székházát. 1999-ben Tabaković-díjat kapott, akárcsak De Negri 2006-ban.

Baltazar Dulić tervezte a háború utáni időszak egyik első lakóépületét (1953), amely enyhén ívelt alakja miatt kifliházként ismert. A háború előtti Bauhaus hatását éreztető épület az 1944-ben lebombázott területen még két lakóépülettel, Franjo De Negri és Hoffmann Kálmán munkájával alkot egységet a közlekedési csomópont közelében. A városba vezető utak kereszteződésének szignifikáns eleme Kelemen Sándor új városházája és Karlo De Negri épületei alkotta komplex volumene egy lakótömböt foglal el. A kifliház ornamentikamentes purizmusa egyszerű építőanyagával (tégla) szemben áll az üveg-acél-beton új városháza, amely struktúrájával és stílusával a szocialista modernizmus egyik legkifejezőbb szabadkai épülete. ,,Városunk legkorszerűbb és legszebb épületei emelkednek ki egymásutánban a törvényszék közelében. Itt áll az új Palics hotel hatalmas tömbje, vele szemben a járási szkupstina, mint valami beton- és üvegcsoda szökken merészen a magasba.”[10] Kelemen Sándornak a szocialista modern építészeti elvek szerint tervezett épülete az 1944-es bombázásokban megsemmisült épületek helyén, a város „szimbolikus bejárataként funkcionáló” (KLEIN 2012; 1) vasútvonala és felüljárója mellett épült. A komplexumot az új városháza toronyépülete mellett két alacsonyabb volumen határozza meg. Kelemen épületének letisztult kubusza Le Corbusier-i titóista leképződés. A közlekedési csomópont gyújtópontjában, alacsonyabb épületekkel körülvéve domináns szerepet tölt be, ornamentikamentes esztétikája hangsúlyosabb, mint a De Negri tervezte Patria Hotel és pártszékház. Az épített környezet ritmusa nem törik meg, váltják egymást a második világháború előtti és utáni épületek. Az új városháza és a Patria Hotel nem igazodik az utca négyzethálójához, az ezáltal felszabaduló tér kialakítása a hatvanas évek elejének építészeti-képzőművészeti szintézisét (KLEIN 2012; 1) követi, amelynek fő elve, a „kiállítóterem helyett a város a kiállítóterem” is megvalósul. A hotel építészeti megoldásai mellett, amelyek a folyamatos átépítések miatt teljesen elvesztek, tervezője a dekorációs elemeket is a hatvanas évek szellemében tervezte, olyan jugoszláv/vajdasági jelleget adva neki, ami ellensúlyozza az épület politikai funkcióhoz nem köthető szerepét. A falfelületek borítása, a képek, a vitrázsok és a szobrok neves, a második Jugoszláviában élő művészek alkotásai.[11] A szálloda bútorai az épület tervezője, Dragutin Karlo De Negri tervei alapján készültek. A mozaikok és az absztrakt formavilág jellemző a kültéri művészetre, a Kelemen összekapcsolódó épületei előtt kialakított alacsony vegetációjú kert, az 1×1 centiméteres kék mozaikokkal kirakott medence formaisága és anyaga az alacsonyabb épület belső kertjében is visszaköszön, hatására a beltér így még lebegőbbé válik. A hotel fő homlokzatának kőmozaikja hullámzó formáival a művészetek közti párbeszédet valósítja meg.

Az új városháza toronyépületének leghangsúlyosabb elemei a homlokzatok ablakai. Elülső szalagablakainak precízen komponált dinamikája visszaköszön az oldalsó homlokzatok betontáblái közé ékelve, vertikálisan nyújtva az épületet, míg a lapos tető ötödik homlokzatként funkcionál, kiegészülve egy tetőtéri terasszal. A Le Corbusier-i elképzeléssel ellentétben, a földszint oszlopai miatt veszít teréből, így „hiányzik a Jugoszlávia időszakában jelentős középületek, mint például a belgrádi Föderáció Palotájának eleganciája” (KLEIN 2012; 2). Oszlopainak rendje egységet teremt a toronyépülettel és a kapcsolódó alacsonyabb épülettel, harmonikusan vezetve át a megtörő formákat a szinte lebegő üvegfolyosón keresztül. Az épületek főbejárata feletti, fehér és fekete fényes mozaiklapocskákkal kirakott konzolos felfüggesztés szellős és elegáns megoldás. „A konzol nemcsak a lépcsőket védi, hanem a lépcsőfellépőt és a lépcsők előtti teret is. A korlátot – hasonlóan a konzolokhoz – elegánsan régimódivá teszik a lépcsőfokok  feketére festett, kb. 15×8 milliméteres függőleges elemei és egy átlós alumínium, kb. 3×20 milliméteres elem.”[12] A földszint elnehezülő fal-oszlop kombinációjának ellentétes eleme a felső szint teraszának aszimmetrikus brise-soleil-ja és az emeletek késő modernizmust[13] idéző ablakainak függönyfalai. A toronyépület homlokzati oldalainak irodái és lépcsőháza kívülről rejtve marad a függönyfalak sötét és átlátszó üvegei mögött. A fegyelmezett komplexum a szocialista modern építészetének alapirányzatára, a késő modernizmusra utal. Az épület dinamizmusa, a kezdeti elképzelés azonban nemcsak ezt hordozza magában, hanem funkciójában az aktuális helyi hatalom székháza, kiegészülve De Negri pártszékházával és banképületével is titóista jellegére utal. A Kelemen épületeinek két volumene közötti üvegfolyosóról rálátunk a belső kertre is. Az alacsonyabb, kétemeletes épület áthidalja a magasságbeli különbségeket, így vezet De Negri pártszékházához. A vékony, fényes, fekete kerámialapokkal kirakott felfüggesztett féltető, az új városházához hasonlóan, a lépcsőket védi, amelyek a belső kerthez és a lebegő belső térhez vezetnek fel. A padló, akárcsak a hangsúlyos épületéé, a vajdasági kortárs kültéri művészet jellegzetes elemét, a márványmozaikot alkalmazza. A lépcsők felfüggesztett megoldása, a korlátkapaszkodók műanyag borítása, az átlós alumínium rudak és a márvány lépcsőfokok kombinációja mindkét épület lépcsőházában visszaköszönnek. A földszint oszlopainak és szalagablakainak rendje nem szakad meg, arányaiban változva ritmikusan folytatódik. „A vízszintes szalagablak egy alacsonyabb fekete és egy nagyobb felső átlátszó zónából áll, a toronyépülethez hasonlóan, de más arányban és nagyobb magasságban.”[14] A belső tér, Klein Rudolf megállapítása szerint, „az egész régió legszebb modernista belső tere. Ez egy három emelet magas áramló tér, ami egy kis belső udvar és szervesen kialakított nagy tárgyaló körül koncentrálódik” (KLEIN 2012; 2).  A szabad áramlást a törtfehér márvány, üveg és fém használata hangsúlyozza, míg a konferenciaterem és az oldalsó tárgyalók falainak faborítása zárja le a teret. A konferenciateremből kifelé haladva, végig a faborítású falak, a kékkel bevont székek és padló kontrasztjában, feltárul ez a tér, amit még könnyedebbé tesz a fedetlen belső udvarról és az utcáról is beszűrődő természetes fény, a galéria és a felfüggesztett lépcsők. Az épület hátsó homlokzatának aszimmetrikus brise-soleil-ja, a komplexumhoz tartozó harmadik épület, a pártszékház és bank, valamint az ambienthez tartozó Patria Hotel eredeti terve (mindkettő Karlo De Negri tervezése) szintén Le Corbusier elveit követi. A pártszékház külső homlokzatának egyedi kezelése, az öt emeleten ismétlődő szalagablakok sárga és átlátszó üvegű függönyfalai az épületnek erős vertikális akcentust adnak. Az eredeti terven még a lapos tető mint ötödik homlokzat jelenik meg, valamint az aszimmetrikus, csak egy keskeny részen nyitott brise-soleil határozza meg az erős kontúrokkal és kifejező volumenekkel rendelkező acélbeton konstrukciót, amelynél a tervező nem alkalmaz homlokzati és dekoratív díszítést. A valamikori pártszékház földszintje nagyrészt zárt, oldalhomlokzatain függőlegesen futó páros ablaktáblák világítják be a lépcsőházat és a folyosókat. A teret a szorosan  az utca szabályozási vonala mentén húzódó oldalsó homlokzat zárja le.

A szocialista modernizmus – mint a második világháború utáni mérsékelt modernizmusának hatalmi ideológiával átszőtt irányzata – Szabadkán nem volt annyira kifejező és kiterjedt, mint a délebbi régiókban. Az első épület, amelyet tíz jelentősebb középületnél kevesebb követ Szabadkán és Palicson, a Vladimir Nazor 5. szám alatti lakóépület, Dragutin Karlo De Negri pályázatnyertes munkája 1957-ből. Az építész munkáján, miként azt később ki is fejtette, a modern irányzat hatása érezhető, már nem iskolás példa – De Negri 1956-ban szerzett oklevelet a belgrádi Építészmérnöki Karon (Arhitektonski fakultet, Beograd) Bogdan Nestorović professzornál –, hanem tudatosan felépített koncepció, amelyre tudattalanul hatással voltak az akkori ideológiai változások, azoknak a szocialista realista beidegződéseknek a tagadása, amelyek nem engedtek utat az individualista lakásépítésnek. Tudnunk kell, hogy egy kétemeletes épületről és a város vezetői részére készült négy luxuslakásról van szó, a földszinten kereskedelmi irodahelyiségekkel.

1958 novemberében írták ki a pályázatot a Szabadegyetem (Otvoreni univerzitet, akkor Munkásotthon – RadniÄ?ki dom) tervezésére, ami az 1944-ben lebombázott Vojnich-kúria és egy beépítetlen rész – Könyves-Tóth szabályozási programjában meghatározott gyermekkert – területén épült. A pályázaton Dragutin Karlo De Negri szabadkai építész terve nyert. A zsűri véleménye szerint az építész terve „urbanisztikailag a legmegfelelőbb megoldás, mert a magasság és az utca független vonala folytatódik. […] Az utca frontvonalára húzva, az épület előtt egy széles előtér keletkezik, ami feltétlenül szükséges a nagyszámú ember miatt, akik egyidejűleg mennek be az épületbe és távoznak onnan.” [15]

A területet – részletes urbanisztikai tervét Franjo (Ferenc) De Negri dolgozta ki – a város anyagi juttatás nélkül adta át a Szabadegyetem építésére. Mivel szűkös anyagi lehetőségekkel bírtak, az építkezés finanszírozását alternatív módon kellett megoldaniuk. A város polgárait arra kötelezték, hogy téglákat (ciglice[16]) vegyenek, ezzel járultak hozzá az építkezéshez, ami máig befejezetlen maradt.

A Szabadegyetem, valamikor Munkásegyetem komplexuma Szabadka történelmi városmagjának egy, az 1944-es bombázások alatt kialakult foghíjának kitöltése a múlt század ötvenes–hatvanas éveinek fordulójáról. Az épület térbeli elhelyezkedése véletlenszerűnek is hathat, mivel nem igazodik a városszövet elképzelt négyzethálójához, ezáltal körbejárható, mintegy vizuális élményt, keményebb akcentust adva a monumentalista tömegének. Az épületkomplexum éles kontrasztot teremt a belváros eklektikája – amit a ferences templom épületegyüttese vezet be – és az épület előtti tér (parkoló) épületei között, amelyeket a hatvanas években építettek. A kötelék a környező épületek és a Szabadegyetem épülete között nem egyértelmű és folyamatos, hiszen jellegében eltérnek egymástól a Centrum Áruház V alakú oszlopai, a neoromán stílusban felújított ferences templom és a környező lakóépületek összevisszasága. A Szabadegyetem tornya a Jovan Nenad tér vertikális akcentusát képezi. Dominánsabb, mint a ferencesek templomának tornyai; nehéz lenne megállapítani, hogy melyik a magasabb. A Szabadegyetem kiépítésének időszakában, a szocialista modernizmusban, a középületek nagyobb jelentőségűek, mint a templomok, így a tornyok állandó vizuális versengésben vannak.

A Szabadegyetem fegyelmezetten felépített komplexuma a szocialista modern építészetének alapirányzatára utal, a késői modernizmusra. Az épület dinamizmusa, a kezdeti elképzelés azonban nemcsak ezt hordozza magában, hanem a játékosan összeállított épület-volumenek a frissen diplomázott tervező elhivatottságát is kifejezik. A funkciója szerint a kultúrát és oktatást szolgáló épületet a „munkásrétegnek”[17] alakították ki (visszautalás a szocialista jellegre); tervei egy mozitermet is kilátásba helyeztek, de ez nem készült el, így az épület mai állapotában, manzárdtetővel utólag kiegészülve, a látható távközlési installációkkal már nem nevezhető tiszta, puritán épületnek (ILINÄ?IĆ 1989[18]), amilyennek megálmodták. A tervek és makettek alapján az épület aszimmetriája a különböző magasságokkal, homlokzati irányokkal való játszadozás az előtte levő tér ürességében csitul el és válik még hangsúlyosabbá, ha a mára már autókkal zsúfolt területről figyeljük. Három hangsúlyos és két csatlakozó volumen képezi a komplexumot, a két csatlakozó kiugró rész a két alacsonyabb épületrészhez tartozik. Egyik maga a főbejárat előtere a felette elhelyezkedő irodákkal és oktatótermekkel, a másik pedig a moziterem-koncertterem különálló, de az épületkomplexumhoz fizikailag kapcsolódó bejárata. A Városháza felől közelítve meg az épületet, nagyobb hangsúlyt kap az oktatótermeket befogadó alacsonyabb épületrész és a kiugró torony, mint az abból a szögből alig látható moziterem. Az elnyúló homlokzatot megtöri a kiugró tömeg, illetve a magasodó központi épület, amely mintha nem is állna összeköttetésben a többi résszel. A folytonosságot megtöri az a tény, hogy a központi, tízemeletnyi magas épület tényleges homlokzata elfordul a főbejárat homlokzatától, arra merőlegesen állapodik meg. A négy ablaktábla a két tényleges bejárat között egyenként két vízszintes és két függőleges részre oszlik, az alacsonyabb függőleges részt folytatja a bejárat (nem főbejárat) brise-soleil-ja. A főbejárat feletti rész, illetve maga a kiugrás felső oszlopai és ablaktáblái sűrűbben váltakoznak, más dinamikát adva a kiugró résznek, így is fokozva a téglatestek harmonikus váltakozását. A Le Corbusier-hatású épület, mind a kétemeletes, mind a tízemeletes részének szalagablakai négy vízszintes ablaktáblából állnak, mindkettőn visszaköszön a főbejárat oszlopsorának rendje, ezzel erősítve purista geometriáját. A főbejárat feletti rész felemelkedik a talapzatról az oszlopok segítségével, amelyek a tartószerepük mellett növelik a volumenét, kissé megvilágosítják az aulát, és teret engednek, igaz, csak korlátozott mértékűt, a mozgásnak. Elsődleges ideaforrásként említhetjük Le Corbusier projektjeit, a hasonló megoldású moszkvai Centroszojuz székházat (Centrosoyuz), a genfi Népszövetség épületét vagy a megvalósult Villa Savoye-át. Alaprajzát tekintve az épület aszimmetrikus, ami nem jellemző a szocializmus épületei­re, némi erőltetett szimmetriát felfedezhetünk, de ez távol áll a belgrádi példáktól (SIV, Generalštab), amelyek tisztán kormányépületek. A Szabadegyetem domináló, irodaház jellegű tornya két, azonos magasságú épületben végződik, amelyeket egy köztes átjáró köt össze, így alakítva ki a belső udvart és egy kisebb, nyitott területet, amely a ferences templom oldalépületére néz. A mozi alaprajza, amelynek bejárata a Lazar Nešić térre néz, az utca frontvonalától beljebb húzódik, de az a tér, amit így nyert, elveszik az épület mögötti területen. A moziterem betonváza készült csak el, de az eredeti terven, illetve a tervező készítette akvarellen látszik, hogy a homlokzat monotonitását absztrakt formavilággal, valószínűleg különböző burkolóanyagok vagy plasztikus formák-mélyedések és sík felületek kombinációjával tompította. A mozi és a központi épületek közötti összekötő épület eredeti tervén látható homlokzati applikáció szintén a tervező egyik, a későbbi terve során megismétlődő eleme, a szabadkai és topolyai postaépületeinél használja fel és inspirációként a Patria Hotelnél (ekkor neves jugoszláv művészeket kért fel a dekoratív elemek kidolgozására), utalva az építészet és iparművészet-képzőművészet egyenrangú, szerves egységére.

A főbejáraton belépve elveszik az épület előtti nyitott tér élménye, igaz, hogy az aula elegáns, letisztult, de a toronyépületbe vezető lépcsősor teljesen a funkciójára összpontosít. A másik bejárat, amelyik közelebb helyezkedik el a templom komplexumához, egy nagyobb, szikár, merev térbe vezet. A látható konstrukciót a szürkésfehér márványborítású oszlopok és keresztező gerendák képezik. A lépcsősor letisztult, geometrikus struktúrája nem bontja meg a teret. Az oktatótermekhez vezető folyosók egyszerű hálózata kizárja a külvilágot, a kongó üresség nyugodt, kissé emelkedett hangulatot teremt.

A történelmi belváros közvetlen közelében, a ferences templom és a város szekuláris magja, a Városháza ölelésében felépült népoktatási, kulturális központot építészete és ideológiai elképzelései teszik szocialista modernné.

A második világháború után, a bombázások hatására felszabadult telkek kitöltése utalhat a szocializmusra és a modernre is, az említett és elemzett épületek példájából adódóan, de még fontosabb, hogy milyen funkcióval látták el ezeket. A komplexum építése városi szinten nemcsak a szakszervezetnek volt fontos, hanem községi és pártszinten is, s ez a két érdek találkozott. Létrehozását elősegítette a jugoszláv hatalom közösségformáló voltának megmutatására való igény, ami Szabadka várost egy megfelelőbb ,,szocialista-modernebb” közeggé tette.

Irodalom

IlinÄ?ić, Nikola (1989): Zgrade od celine do detalja. GraÄ?evinski fakultet, Subotica

KLEIN Rudolf (2012): The New City Hall Complex in Subotica as an Example of Titoist Architecture-Atrium Project (Épületelemzés – Lovra Éva fordítása). Kézirat.

Mitrović, Vladimir (2005, 2006): Naša arhitektura je bila pozapadno orijentisana. Intervju: arhitekta Karlo De Negri, Tabakovićeva nagrada za arhitekturu 2006. Dragutin Karlo De Negri, Društvo arhitekata Novog Sada, 2006. 11. DaNS 51, Novi Sad, 2005. 16. Pionir ,,umerenog modernizma” u arhitekturi Vojvodine  DaNS 56, 2006. 15.

MomÄ?ilović, Dragoljub (1953): Uvod. In: Gradovi i naselja u Srbiji – Razvoj, urbanistiÄ?ki planovi i izgradnja 1946–1951. Mihajlo Mitrović szerk. NauÄ?na knjiga, Beograd