Egy nap a kastélyban
Dobozy Imre—Korognai Károly: A tizedes meg a többiek. Újvidéki Színház

A történet a II. világháború idején játszódik Magyarországon. Az ország német megszállás alatt van. Az előadás helyszíne egy grófi kastély, melyet lakói: a gróf, a grófnő és a baronesse elutazván külföldre, elhagytak. Csak a komornyik tartózkodik még a házban, de ő is útra készül, mikor is megjelenik a tizedes, és lefoglalja a kastélyt „az ezredparancsnokság részére”. Majd sorba jön a többi váratlan vendég is: Gálfy százados és lógós társai (Gáspár és Fekete), Szíjártó, a kommunista szimpatizáns és végül Szása, az orosz nő. A kis csapat tagjai közt a darab végére barátság szövődik, a tizedes és az orosz nő között pedig szerelem. Nem számítanak a rangok és a nemzetiségi hovatartozás. Mindannyian egy csónakban ülnek, és csak akkor élhetik túl a háború szörnyűségeit, ha együtt eveznek, nem pedig akkor, ha kilökdösik egymást abból a bizonyos jelképes csónakból. Ennek tudatában közös erővel „küzdenek” a hívatlan vendégek, a nyilasok és a németek ellen, teszik ezt a tizedes vezetésével inkább ésszel, mint erővel. A tizedes a főnök, a főkoordinátor. Elve: „Az ügyes ember ahhoz ért, amibe belefog.”  Ha kell, például, operál, „sebészként” hihetetlen magabiztossággal és „szakértelemmel”. És persze végül ő az, aki leleményességével kimenti önmagát és „embereit” a nyilas Krasznavölgyi karmai közül. Ravaszul gránátokba rejtett pénzt kínál fel, de a gránátokat nem adja a nyilasok kezébe, hanem kidobja az ajtón, a nyilasok mohón utánavetik magukat, nem tudván, hogy az egyik gránát nincs hatástalanítva, s felrobbannak.

Ez az előadás egyik legjobban megoldott jelenete.

A legkevésbé sikerült jelenet pedig az, amelyben elhangzik a szállóigévé lett mondat, miszerint „az oroszok már a spájzban vannak”. Mert a díszletből kiforduló fal láttán senki sem gondol(hat) arra, hogy a konyha az elmozduló fal mögött lehet, még ha ennek fontos funkciója is van a történetben, mivel szükség esetén mögéje menekülnek a lógósok. Vagy láthatóvá kellene tenni a konyhát, vagy olyan helyzetet kellene teremteni, amelyben a mondat kellő hatást válthat ki. Így elsikkad.

Az említett két jelenet is jelzi az előadás felemás jellegét, azt, hogy a színházban debütáló Lavro Ferenc rendezésében ügyesen megoldott, hatásos és kevésbé sikerült jelenetek váltják egymást, ami különben a színészi teljesítményekre is jellemző.

A tizedes igen agyafúrt, talpraesett alak, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy mikor merről fúj a szél, és merre kell fordítani annak a közös csónaknak a vitorláját. Ugyanakkor nemcsak önmagára gondol, hanem a sorstársaira is. Kovács Nemes Andor nem mutatja meg a tizedes emberi összetettségét. Kissé harsány, mesterkélt, inkább bohóc, mint okos katona, holott az ő esze, leleményessége mozgatja a történetet. Katonáról lévén szó, mondhatjuk, nem viseli kifogástalanul az egyenruhát. Olykor rosszul áll rajta. Kissé harsány, erőltetett. Nem igazán találja a helyét, ami egyébként a többi színészre is vonatkozik. Hozzá hasonlóan másokon sem áll jól a „szerep-ruha”, melyet teljes eleganciával kellene hogy viseljenek, mintha hol szűkre, hol viszont nagyon is bőre lenne szabva. Ez legkirívóbb Magyar Attila esetében, aki igencsak eltúlozza a részeg baka szerepét. Vele szemben Kőrösi István visszafogottan formálja meg a szolgálatkész, megbízható katona, Gáspár alakját. Balázs Áron Gálfy századosa, aki civilben értelmiségi, az ún. úri középosztályhoz tartozik, az első részben jellegtelen, nem találja s nem mutatja meg a figura sajátos emberi, társadalmi ismérveit, amelyeket az előadás második részében pontosan, hitelesen ábrázol.

Sajátos színfolt a „házigazda” szerepét betöltő komornyik, akit László Sándor kezdetben remekül formál meg. Jól eltalált gesztusokkal s egyben ellenállhatatlan komikummal érzékelteti a merev, tisztelettudó alkalmazottat, akinek vérében van a szolgálat, a bárói családot (kivéve a bárónőt) még a távollétükben is védi. Azt is érezzük, hogy gépies  mozgása póz, felvett modor, amely mögül, például, amikor a báró komornyikjához semmiképpen sem illő módon, jóllehet a többieknek hátat fordítva, üvegből „húzza meg” a pálinkát, felismerhető a nemtelen örömöket is élvezni képes ember. Később azonban érthetetlenül felhagy a komornyiki modorral, s ezzel elveszik a szerep sármja.

A többiek a németeket vagy a nyilasokat hangoskodó, erőt fitogtató sablonokkal élve hozzák. Ferenc  Ágota Szásájának egyetlen funkciója, hogy a „hadfiak” világába becsempéssze az érzelmet, amit kedvesen teljesít.

Különben Szása alakja a legjelentősebb eltérés a Dobozy-szövegből készült nagy sikerű Keleti Márton-film és  Korognai Károly színpadi változata között, melynek újvidéki megjelenítését inkább a bohózat felé tolódás jellemzi. Aki így fogta föl, élte át az előadást, az alkalmasint jól is szórakozott.

DOBOZY IMRE–KOROGNAI KÁROLY: A TIZEDES MEG A TÖBBIEK

ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ

Rendező: LAVRO Ferenc m. v.

Díszlet és jelmez: CSÍK György m. v.

Koreográfus: LAVRO-GYENES Ildikó m. v.

Színészek: LÁSZLÓ Sándor, KOVÁCS NEMES Andor, KŐRÖSI István, BALÁZS Áron, MAGYAR Attila, FERENC Ágota, VARGA Tamás, HUSZTA Dániel, GIRICZ Attila, PONGÓ Gábor, NÉMET Attila, MOLNÁR Róbert, SIRMER Zoltán f. h.