Mirjana NOVAKOVIĆ
(ÖRDÖG Mónika fordítása)

Tito meghalt

2. rész, 12. fejezet

Ültem az irodában, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha kimennék a piacra, és összeírnám a sajt, az alma és a többi téli gyümölcs árát, és összeállítanék egy komoly szöveget a Piaci barométer című rovatba, amelyben volt némi esélyem megjelenni.

A kései titói időkben, tehát amikor a párt sikeresen leszámolt az ellenségeivel, és a rezsim kissé fölengedett, az ellenszegülni merészelőket általában nem gyilkolták meg, és börtönbe sem küldték őket (természetesen voltak kivételek) – a lázadó tanárokat áthelyezték az egyetemekről, ahol volt kinek beszélniük, az intézetekbe, ahol nem volt kinek beszélniük, az ún. disszidensek útlevelet kaptak, hogy Nyugat-Európában és Amerikában busongjanak, tudvalévő volt, milyen mértékű rezsimkritikát bír el a televízió és milyet a rádió, milyen mértékűt ez vagy amaz az újság és milyet a könyvek, minél kisebb volt az adott média közönsége, annál nagyobb a szabadsága –, a szokásos büntetés általában abból állt, hogy az ellenséget megfosztották a közönségtől.

A közönség pedig imádta Titót, mivel a jugoszlávok a szerelemre voltak hangszerelve; de ha azt szeretnénk, hogy valaki belénk szerelmesedjen, kell is némi hangszerelés, mert senki sem elég jó önmagában. Ám ha a szerelem nyomán jön a kiábrándulás, mindenkinek eszébe vágódik a meghangszerelés – és ilyképp Titót is meggyűlölték. A jugoszláv nemzetek azonban nem kőszívűek, és még kevésbé botfülűek, és így szíves-örömest estek újra és újra szerelembe.

Bár voltak olyanok is, akik sohasem szűntek meg szeretni Titót. Biztos voltam benne, hogy Nikola Babić, a vén kommunista, akivel a házi védszentünnepen ismerkedtem meg, egy közülük, s ez fúrta az oldalam; arra, amit elmesélt nekem – ha nem vesszük a rejtély fantasztikus megoldásait, mint pl. az időutazást –, az egyedüli lehetséges magyarázat az, hogy valaki keresztülvitte, hogy Tito pont akkor haljon meg, amikorra azt az 1968-as Politika szövege megjósolta – az pedig, hogy keresztülviszik, hogy valaki meghaljon, csak gyilkosságot jelenthet. De ha Babić tudta, hogy szeretett Titóját megölték, miért hallgatott erről mostanáig? Közvetlenül Tito halála után senkinek sem mondhatta volna el, de a kilencvenes évek háborúi folyamán, amikor Titóról mindenfélét hallottunk, attól kezdve, hogy tulajdonképpen orosz volt, egészen odáig, hogy hússzor nősült, hogy a CIA kémje volt, hogy a Vatikán szentté avatta, hogy a földönkívüliekkel föld alatti repülőteret építtetett Bihaćban, biztosan hallhattunk olyasmit is, hogy megölték.

Hacsak... nem maga Nikola Babić ölte meg Titót?

Tito sokáig komolyan betegeskedett, a nyolcvannyolcadik életévében volt, lehetséges, hogy egy bizonyos idő után már csak az volt a kérdés,  mikor kapcsolják ki a gépeket, amelyekkel életben tartották – és akkor megjelent Babić, és valahogy sikerült a gépeket kikapcsolnia pont úgy, ahogy az MomÄ?ilo Nastasijević szövegében olvasható? És így megerősítette Nastasijević dátumát, vagy... Sztálin dátumát támasztotta alá? Lehet, tévesen ítéltem meg Nikola Babićot, lehet, hogy ő nem is titóista, hanem sztálinista, vagy... lehet, hogy nem Babić a gyilkos, hanem egy másik, sokkal fontosabb akkori tisztségviselő vagy UDBA-alkalmazott, Babić pedig csak tudja, hogy mi történt.

Volt, ahogy volt, Babić amúgy is megadta nekem a telefonszámát, és már ideje volt felhívnom őt, aztán ha kikérdeztem Pekićet Nastasijevićről, rámutathatok majd, hogy az a szöveg az 1968-as Politikában csak füstbomba a későbbi bűntetthez. Írhatnék erről egy tárcát is, amit a Politika szívesen megjelentetne. Na tessék, a titói időkben az engedetlen újságírókat a politikai rovatokból áthelyezték a piaci barométeresbe, most pedig az engedetlen újságírók Titóról is írhatnak.

Másrészről meg a francia forradalom 1789-ben nem azért robbant ki, mert az elnyomottak sóvárogtak a testvériség, az egyenlőség és a szabadság után, hanem mert a kenyér annyira megdrágult, hogy már nem tudták megvenni. Minden forradalom a piactól indul ki, bármennyit is szövegeljenek azután az eszményekről.

Komoly szöveget a Politikában nem jelentethettem meg. Ha az énekesnőcskékről és szexuális problémáikról írtam volna, biztosan közöltek volna, és ez lehetetlen helyzetbe hozott: szabadon csinálhattam mindent, amit nem akartam, amiről meg írni óhajtottam, az  nem volt megtiltva, csak épp nem jelentették volna meg. Nem kívántam tiszteletdíjért írni egy olyan lapnak, amit a hatalom nem ellenőriz annyira, és amelyben közöltek volna, mert nem akartam, hogy csak kétezer ember olvasson, akik amúgy is azt gondolják, amit én, de ami lényegesebb, nem is volt miről írnom – cikkeket gépelgetni és kommentárokat, amelyek azt elemzik, mit visz végbe a hatalom, s hogy ez mennyire nincs rendben? Ezek a dolgok engem már egyáltalán nem érdekeltek.

A Tito meggyilkolásáról írt szöveg visszajuttatott volna valamilyen mértékben az igazi újságírók közé, ha mindenféle  szenzációhajhászás nélkül írom meg – habár könnyű volt elképzelnem a tárcámhoz fűződő kommentárok címét: Titót megölték, néhány napra rá pedig már: A Vatikán megölette Titót, hogy aztán szentté avassa, illetve: Titót a híres operaénekesnővel való szerelmi légyott közben ölték meg?, újabb néhány nap múltán pedig: Az amerikaiak megölték Titót a földönkívüliekkel való ügylete miatt.

Vagy kimenjek a piacra, és számítsam ki, mi mennyire drágult meg a múlt havi árakhoz képest? – tettem fel magamnak újra a kérdést.

Netán azért foglalkoztam ennyit Titóval, mert féltem, hogy a VrtaÄ?a-eset kicsúszott a kezeim közül? Állandóan az intramuszkuláris szó járt a fejemben, mint valami rádióban hallott, egyszerű dallamú és üres szavaktól hemzsegő slágerocska refrénje, amit aztán nem tudsz kiverni a fejedből, és így el kell ismerned magadnak azt, hogy elcsábított a giccs, vagy azt, hogy legyőzött a logika; egy gyilkos intravénásan szúrta volna be neki a drogot, és ezért az intramuszkuláris beszúrás megfosztott attól a reménytől, hogy megvádolhatom a hitvány hatalmat, hogy legalábbis eltussolja a gyilkosságot, amit a kegyencei követtek el.

De ha VrtaÄ?a tényleg önkezével vetett véget az életének, miért hazudott nekem Zuzana?, mert valószínűleg hazudott, miért kérdezte KovaÄ?ević, hogy van-e széf a lakásban, miért felejtették el VrtaÄ?át maguk a pártbeliek rögtön egy perccel a halála után?, miért kérte azt valaki, hogy gyorsítsák fel a nyomozást, és hogy mielőbb zárják le?, és mindenekelőtt miért döntött úgy VrtaÄ?a, hogy épp azon az estén heroinozik, melyet követően bekerült volna az uralkodó párt és ezzel Szerbia legtöbb hatalommal rendelkező emberei közé? Lehet, hogy az intramuszkuláris beszúrás ellenem volt, de több olyan dolog létezett, ami nekem dolgozott.

Zuzana megadta nekem Mara asszony telefonszámát, aki – mint tudjuk – Dubravka KovaÄ?ević anyja volt, s mint ilyen, biztosan a lánya pártján állt, függetlenül attól, hogy Zuzana azt állította, Mara asszony pontosan tudja, milyen Dubravka, és ezért gondoltam, hogy Mara asszony hazudni fog a lányát és vejét illetően, de reménykedtem, hogy Zuzanát illetően nem fog.

Maksimilijan még nem ért be a munkahelyére, biztosan a kéjnővel való együttlétet kellett kihevernie, és így nyugodtan telefonálhattam:

– Mara asszony?

– Én vagyok – szólt bele a telefonba egy idősebb nő gorombán, cigarettától rekedtes hangján.

– Jovanka Karajovanović vagyok, a Blic újságírója, és Saša VrtaÄ?a haláláról írok egy szöveget...

– Nem ismerem őt...

– Tudom, hogy nem ismeri – válaszoltam gyorsan –, de ismer néhány olyan embert, akik kapcsolatban voltak vele... nézze... mind úgy beszélnek most róla, mintha narkomániás lett volna, azt beszélik, hogy megérdemelte, hogy túladagolja magát, én viszont az ő másik oldaláról akarok írni...

– Ne haragudj, de nem tudom, mit mondhatnék neked, másrészt meg nem hiszem, hogy az újságírók valaha is arról írnának, ami jó az emberben.

Kicsit meglepett, hogy letegezett, de  lehet, hogy a hangomból ítélve azt gondolta, fiatalabb vagyok, mint ő.

– És hogy szerezted meg a telefonszámom?

– Beszélgettem Zuzanával arról, hogyan zajlott le a kihallgatása a rendőrségen... – gondolkodtam, hogy megemlítsem-e a pofonokat – és kész vagyok arra, hogy írjak erről.

– Nem értem, miről?

– Arról, hogy mit tettek vele a rendőrségen.

– És mit tettek vele a rendőrségen? – kérdezte izgatottan, és ebből megértettem, hogy nemcsak fontos neki, mi történt, hanem mérges is, mert azt is feltételezhette, mint mindenki, akinek van egy kis esze.

– Erről akarok beszélni magával... merthogy olyanokat mesélnek Zuzanáról, amik árthatnak neki abban az esetben, ha...

– És akkor miért jöttél nekem  először VrtaÄ?ával?

– Mert mindezek a dolgok szorosan kötődnek egymáshoz. Nem tudom, tudja-e esetleg, kicsoda Seka Stanivuković?

– Hallottam. És ne kerülgesd, mint macska a forró kását, hogy a lányomról és a vejemről akarsz kérdezni.

– Találkozhatnánk?

– Nem tetszel te nekem, sokat hazudozol.

– Muszáj, ha megemlítettem volna Dubravka és Mladen KovaÄ?evićet, rögtön letette volna a kagylót.

Semmit nem válaszolt, és így felvetődött bennem a kérdés, hiba volt-e őszintének lennem; Mara asszony kétségtelenül azok közé az emberek közé tartozott, akik még  a legkellemetlenebb szituációkban is megmondják, mit gondolnak, és az ilyen személyek gyakran kiprovokálják, hogy úgy viselkedjünk, mint ők, aztán viszont nem tudják méltányolni mások őszinteségét, mert szokásosnak találják. Ezért is haragszanak meg könnyen; a saját őszinteségüket szeretik, mert meg vannak győződve róla, hogy amit ők gondolnak és mondanak, az az abszolút igazság, ami azt jelenti, hogy ha valaki valami mást gondol és mond, az biztosan téved szerintük.

Azon tűnődtem, letette-e már a kagylót, de úgy tűnt, mintha hallottam volna a légzését, így hát vártam, mindenféle ötlet nélkül arra vonatkozóan, mit mondhatnék még azonkívül, hogy: itt van?

És tudtam, hogy ha most nem sikerül eljutnom hozzá, soha többé nem fogok, mert legközelebb még a telefont se venné fel.

– Akkor gyere el hozzám, itthon vagyok egész délelőtt.

Megadta a címet és a lakás számát, én pedig megígértem, hogy azonnal ott leszek; gyalog kevesebb mint egy órára volt szükségem, hogy odaérjek a VraÄ?aron lévő utcába, amelyben lakott. Jó környék, gondoltam, a Demokrata Párt legnagyobb támaszpontja, ahol a lakosok két csoportba tartoznak: az egyik tagjai a jómódú belgrádiak a II. világháború előttről, akik nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy a kommunisták negyvennégyben elvegyék tőlük a lakásukat, a másikat pedig a vörös kisburzsoázia alkotja, mely nem jutott olyan magas pozíciókhoz a pártban, hogy megkaparinthassa Dedinjét; pontosabban mindkét csoport tagjai elhaláloztak már lényegében, az utódok pedig szüleik és nagyszüleik megrökönyödésére sikeresen tönkrementek a Demokrata Párt iránti szerelmükben, a lakáskiadásban, a vraÄ?ari kávézókban való szájtátásban és abban a meggyőződésben, hogy a szerb társadalom leghaladóbb és legmodernebb részét képezik. Létezik ideológia és létezik társadalmi osztály, ha két ember például a középosztályba tartozik, bármennyire is különbözzenek egyébként ideológiailag; ha egyik Marxra esküszik, a másik pedig arra, hogy a szerbség, a laissez faire és az ünnepi aprósütemények az élet értelme, akkor sem lehetnek ellenségek, ők természetes, jobban mondva társadalmi szövetségesek, és megfordítva, a tisztelt bankhivatalnok, aki úgy hiszi, hogy a szerb mennyei nemzet, hogy a banki kölcsön a legjobb dolog a világon, amit már régen kitaláltak, és az egyáltalán nem tisztelt eladónő a bódéban, aki tudja, hogy a szerbek soha egyetlen háborúban sem öltek meg senkit, és aki örökre hálás a készpénzkölcsön kitalálójának, mert nélküle még a túlélés sem volna lehetséges számára, mindig ellenségek lesznek, mert különböző társadalmi osztályokba tartoznak, és ezzel az érdekeik is ellenkezőek.

VraÄ?ar a villamossíneknek még a huszadik század elején történő kedvezőtlen lefektetése miatt nem került be a kettes villamos nyomvonala alkotta körzetbe, melyet Szerbiában központnak gondolnak, rettenetes mágikus helynek, mely uralkodik az országon; és ahogy a gonosz acélfejű szörnyről szóló mesében a hegyekben van egy róka, a róka szívében egy madár, a madárban tojás, a tojásban egy tű, s ha a cárevics meg akarja ölni a szörnyet, el kell mennie a hegyekbe, meg kell találnia a rókát, ki kell vájja a szívét, amikor pedig a madár kirepül, el kell pusztítania azt – úgy ha valaki Szerbiát akarja bírni, el kell mennie Belgrádba, meg kell találnia a kettes villamos nyomvonala alkotta körzetet, és oda kell költöznie.

Könnyen megtaláltam az utcát, a Szent Száva-templom mögött húzódóak egyike volt, örökké árnyékot vetett rá a Balkánon leghatalmasabbnak számító istenháza, amely valahogy eszembe juttatta azt a régi szólásmondást, hogy abba a templomba jár, ahol üveggel harangoznak – de ugyan ki az, aki szívesebben menne a misékre azután, hogy látta a hatalmas bódét a szerb pravoszláv egyház áruinak teljes portfóliójával, az egész mindenséget az egyházi naptárakkal, a gyertyákkal, a pátriárkákat ábrázoló falraga­szokkal, a szentképekkel, a vallásos irodalom körébe tartozó könyvekkel, a kis keresztekkel és az olvasókkal együtt sikerült bevinniük a templomba, és megmutatniuk, hogy van vállalkozói tehetségük ezen a nagyon alapvető kiskereskedelmi szinten is.

Elhiszem viszont, hogy a legborzasztóbb nyári hónapokban, amikor akár tíz egymást követő napon  harmincöt fok fölött lehet a hőmérséklet, a templom árnyékában lenni nem is olyan rossz.

Megnyomtam az egyes számú lakás kaputelefonjának gombját, és vártam egy kicsit, majd amikor zúgás hallatszott, bementem az épületbe. A szám alapján tudtam, hogy Mara asszony lakása az első emeleten van, ezért nem lifteztem fel, hanem lépcsőztem. Közben eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal a diktafonomat, és rögtön ideges lettem – okosabb lett volna fölvennem, amit mond, így viszont jegyzetelnem kellett, vagy észben tartanom.

Odaértem az egyes számú lakás elé – az ajtón nem volt semmiféle névtábla –, és megnyomtam a csengőt.

Vártam, de senki nem nyitott ajtót.

Újból megnyomtam a csengőt, abból a megfontolásból, hogy az idősebb emberek gyakran süketek.

Utána több mint egy perc telt el, az volt az érzésem, és már kivettem a mobilt a táskámból, hogy újra felhívjam Mara asszonyt, amikor meghallottam, hogy kattan a zár az ajtóban.

Az ajtó kinyílt. Nikola Babić állt előttem, a vén kommunista, aki a védszentünnepen elmesélte nekem azt a Titóról szóló történetet.