Bicskei Gabriella: Puha kert

Nehéz a kés?n jöv?nek, évezredek óta, akárhová néz, mindent készen talál. ?Mert én egykor voltam már fiú is, lány is, bokor, madár és néma tengeri hal?? ahogy az egyik régi görög írta. És mégis, minden írástudónak erre a végs?kig telített semmire kell önmagát ráolvasnia, hogy megint el?ször megtörténhessen. ?Csúnya dolgokat találunk ki, le is írjuk oÌ?ket. Ilyenkor igazán léteznek?? vallják be a többes számú, regényes els? személyek a Puha kertben. Bicskei Gabriella, aki a nevükben szól, az alkimisták megszállottságával játszik a kegyelemre, a reményr?l még csak nem is beszélve. Talán ezért kapott egy esélyt, hogy igazabbra hazudja a higanyt az aranynál.

NÉMETH Gábor

Felemésztett föld, lelegelt ég

Egy talált tárgy vagy személy, egy már elveszett, netán sosem is létez?, mégis közelinek érzett tér- és id?rész, pár négyzetcentiméternyi világdarab megértése, birtokba vétele. A nincs jelenvalóvá tétele, a pillanat átcsillanása az énen. Így fest valahogy a varázslat. A Puha kert márpedig mágikus gyakorlatok könyve, az elszakadni és visszatérni vágyó elme zarándokútjának szilánkos lenyomata. Desztillált varázsszavak nincsenek persze benne, felvázolja viszont ? ha csak töredékesen is ? a mindenütt a sehol-levést keres? elkeseredettségét, a végtelen álom izgalmas magányát.

A kötet legelején a(z egyik) beszél? egy gyógyfüves könyvet szerez be, ?pár év alatt kuruzslóvá képezi magát?, s attól fogva ? mintha a szerz? billenty?zetére is rácsöppent volna a f?zet ? folyvást bódult a narráció. Ki szólal meg? Kire gondol? Hol járunk egyáltalán? Kevés a fogódzó. Nevek, képek, városok villannak fel, de a szerepl?knek nem csak korát, olykor a nemét sem könny? kitalálnunk. Mikor meg nyakon csípnénk végre az elbeszél?t, s az elkottyantott információmorzsák alapján beazonosíthatónak gondolnánk, hirtelen más b?rbe bújik ? két mondat közti szóköz is elegend? számára az átváltozáshoz ?, szemszöget vált, s nyomtalanul elszelel.

Nem árt tehát felkészülnünk: a kötet ötvenkilenc, körömnyi fejezeten át tartó hasztalan hajszára hív. Hiszen a Puha kert afféle identitáslabirintus, csakhogy fordított üzem?. Egy épkézláb útveszt?b?l kijutni lehetetlen, ennek a szövegnek pedig éppenséggel a bejáratát keressük hiába, újra meg újra kidob magából. ?Nem tudod, miért vagy itt, de azt sem, ki vagy és mit keresel? ? fogalmazza meg helyettünk és velünk együtt az egyik elbeszél?. A könyv kiváló illusztrációi ? Sagmeister Peity Laura munkái ? vizuális nyelven mesélik el ugyanezt, hogy afféle közbeékelt képregényként tegyék manifesztté a textus szétfeslését, a karakterek kontúrjainak halványodását, vagyis a tehetetlen eltávolodást és a visszatalálás után való hasztalan sóvárgást.

Szóval Bicskei Gabriella könyve nem könny? darab, állhatatos olvasót kíván. Szövege kollázsszer?en épül fel, s akár egy középkori kódex esetében, a szikár korpuszt itt is több ?szerz?? jegyzi, így folyton változik a perspektíva is. Az elbeszél?k személyénél és pozíciójánál sokkalta fontosabbak ezért az összegy?lt tapasztalatok, szorongások, vágyak. A homályos emlékek azonban nem ritkán egymásra íródnak, kitakarják egymást. Id?beli és oksági viszonyaik szinte felfejthetetlenek.   

Nincs egyszer? dolgunk akkor sem, ha a kötetben szerepl? tereket vizsgáljuk. London? Párizs? Mintha-Vajdaság? ?Nem tudod, itt laksz-e már, vagy éppen most készülsz beköltözni, meg azt sem, hogyan kerültél ide és miért.? Arra viszont rájövünk hamar, hogy a nyughatatlan, sehol-lenni vágyó lelkek egy bizonyos kertben keresnek menedéket, arról ábrándoznak, lehet?ség szerint oda térnének meg, a dús vegetációjú liget körül pedig egy misztikummal teli kistelepülés elmosódott körvonalai sejlenek fel. Ez foglalkoztatja az elbeszél?ket, bármerre legyenek, bárhonnan szóljanak, s bárkik legyenek is. Egyszer szabadulni próbálnak innen, máskor visszatérni szeretnének ide. Topográfiailag természetesen behatárolhatatlan, inkább az elmében, a szívben létez? helyszín ez, fiktív testvérvárosai között Bodor bomlott és önmagába zárt Verhovináját, Kálmán Gábor bódult, szóbeszédekb?l sz?tt Jasná Horkáját és Gion Szenttamását említhetjük. S?t, mintha hasonlítana Bosch és Brueghel groteszk Németalföldjére is. De bárhol legyen is, rozsdás vasútállomása közelében, a bányatótól hazafelé jövet, egy halk, poros utcában ott rejt?zik benne a ki?zetés, meg az elrontott-eltékozolt életek metaforája, a buja, anakronisztikus és archetipikus kert.

?A háború alatt senki sem marad a városban, de a kert most kezd csak kivirágozni.? Egyszerre kihalt és vitális, elementáris nyugalom árad bel?le, de valami megmagyarázhatatlan félelem is kapcsolódik hozzá. Közösségi színtér, menedék. Fotók, festmények készülnek ott, versek, mendemondák szólnak róla, fái között elt?ntnek hitt varázslók sétálgatnak, közelében dekadens gyermekjátékokat játszanak, a kertben megállt az id?.

A kötet vizuálisan er?s, de jobbára összeilleszthetetlen prózamozaikokból épül fel, a keresés és a vágyódás mozgatja, felszíni sztoicizmusa alatt rezignált remegés munkál. Dísztelen, egymás mögé rakosgatott darabjai széttartóak, a gyakran fájdalmas, lemondó hangon megszólaló szöveget ezért egyfajta szédültség, émelygés járja át. A textus a kiábrándult, sehová sem vágyó (pontosabban: a seholban lenni vágyó) nyugtalanság érzését közvetíti, s ezzel mintha a Joy Division sötét szorongászenéjét fordítaná prózába (egy helyen az együttes Passover cím? dalából idéz is Bicskei).    

S ha már dalok, a kötet fontos zenei referenciapontja a Current 93 zenekar is, amelynek Black Ships Ate The Sky cím? nagylemezét fejezetcímként használja a szerz?. Ahogy a fekete bárányok az eget legelik, úgy fogyasztja el szerepl?it, s emészti fel végs? soron magát is a könyv. Ebb?l a szempontból bitumennel alapozott vanitas-képhez hasonlít, mely egy id? után magától elsötétül. Figurái ? akárcsak Sagmeister Peity Laurának a kötetben szerepl? képein ? egyre halványabbak, mindinkább elmosódottak.

Miközben az átalakulás misztikumáról szól, s annak elbeszélhetetlensége mellett érvel, a Puha kert el?bb egyre ziláltabbá válik, majd szertefoszlik maga is. Bizonyos szempontból sikerrel jár tehát, kérdés viszont, hogy olvasója mennyiben válik ennek részesévé.

Bicskei Gabriella: Puha kert, Forum?JAK?prae.hu, 2013

VASS Norbert
Forrás: http://www.litera.hu/hirek/felemesztett-fold-lelegelt-eg (2013. július 19.)

Az önmegfigyelés epizódjai
(Bicskei Gabriella: Puha kert. Forum?JAK?PRAE.HU, Újvidék?Budapest, 2013)

?Olyasmi, hogy Én, tulajdonképpen nincs. Üres. Mindössze viszonylatok eredménye, amely viszonylatokat ha felszámolom, az Én (Átman) nyomtalanul elt?nik.?
Hamvas Béla

Ez a könyv nem egyszer?, átfogóan jellemezni nehéz. Pedig a kötet beosztása világos: három f? része (I. Fent a föld és lent az ég, II. Kék a föld és zöld az ég, III. Black Ships Ate The Sky) egy-két oldalas, rövid alfejezetekb?l áll. A f?szöveg (illusztrációk nélkül) legfeljebb száz oldalt tesz ki. Miért érezheti az olvasó mégis, hogy a Bicskei Gabriella könyve által kínált olvasásélmény ellenáll a lényeget összes?ríteni, összefoglalni igyekv? szándéknak? A mi válaszunk ez: úgy t?nik, hogy az író alapvet? törekvése az egységesült személyes világnézet felbontására, a mozdulatlanná váló egyéni (világ)néz?pont lendületbe hozására irányul. Vagyis az emlékek különféle típusaiból felépített ?én? felismerése majd kifejezéssel történ? elhagyása, az ?én? kiüresítése a Puha kert legf?bb rendez? elve. Ezért nehéz a lényegét megragadni. Az alkotó nem tervszer?en építkezik, ellenkez?leg: egyéni ?énszerkezetét? tervszer?en bontja szét. Nézzük tehát, olvasói néz?pontból, befogadóként mit mondhatunk a könyvr?l.
Az ókorban élt Hérakleitosz bölcs mondása szerint egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mégpedig azért nem, mert a folyó már nem ugyanaz a folyó, és ? már nem ugyanaz az ember. Hasonló gondolat, miszerint ?Itt minden egyszerre történik, egyszerre folyik? a Puha kertben is felbukkan, és ez akár a kötet mottója is lehetne. Ebben a relativisztikus környezetben igyekszik fogódzót találni az olvasó. Mi a következ? támpontokat ajánlhatjuk.
A kötet rövid szövegekb?l áll össze, melyek m?faját ? önkényesen ? nevezhetnénk például emlékez?-felidéz? rövidprózának. A különböz? szövegbéli helyszínek, városok az egyéni emlékezés szeszélyes, sokszor irracionális törvényszer?ségeinek engedve, kiszámíthatatlanul követik egymást.
A történetek az angliai Hastingsben, Londonban, a skóciai Edinburghban vagy éppen Párizsban játszódnak. Közelebbr?l (az olvasás kronológiájában, teljességre törekvés nélkül): ?a nagyapa múzeumában?, egy padláson, egy elhagyatott kertben, kocsmákban, egy befagyott tó jegén, egy palotában, autóbuszon, s?t egy Angliában játszódó álom is helyszín. Szerepl?b?l szintén sok van, közöttük találkozunk néhány visszatér? alakkal (Maude, Ari, Zsolti, Adam, Zsófi), mint ahogy a különböz? helyszínek is felbukkannak többször. De nem ezek a dolgok, a helyszínek és a szerepl?k teszik igazán sajátossá, csavarossá Bicskei Gabriella prózafüzérét, hanem az, hogy az adott jelenet, mikrotörténet el?adásához folyton új elbeszél?i alapállást vesz fel, új néz?pontot jelöl ki, s evvel olvasói természetes, fogalmazzunk úgy, beleél?, azonosuló törekvését jócskán megnehezíti. Némely olvasónak esetleg az az érzése támadhat, hogy a szöveg az állandó helyszín- és pozíciváltogatás közepette kicsit megfeledkezik róla, és nem túl vendégszeret? módon tudatosan önmagába zárul. Az alkotói tudatosságot azonban ki kell hangsúlyoznunk, a szövegben is történik utalás a zártságra: ?Nem tudod, miért vagy itt, de azt sem, ki vagy, és mit keresel. A házból nem lehet kijutni, út nem vezet bel?le, nincs kijárata sem, és a függönyök mögött nincsenek ablakok.? Mintha a könyv éppen a kiútkeresés tudatban lejátszódó folyamatát mutatná be, az ?én?-t?l való elszakadási kísérletet dokumentálná.
Akkor mégis mi kapcsolja össze ezeket, a személyes emlékek játékos felhasználásával alkotott történeteket? Erre két választ adunk. El?ször: a laza stílus és az ismétl?dések. Másodszor: a kötetet felnyitó, kíváncsi olvasó.
A kötet Sagmeister Peity Laura illusztrációival az újvidéki Forum Könyvkiadó, a budapesti JAK (József Attila Kör) és a Prae.hu közös kiadványaként jelent meg 2013-ban.

DÖME Szabolcs
Forrás: VMMI
URL: http://www.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=521

Jelen lenni valahol, de mégis sehol
Bicskei Gabriella: Puha kert. Forum, JAK, PRAE.HU, 2013

Nem egyszer? olvasmány Bicskei Gabriella Puha kertje. Bonyolultságát azonban nem mondandójában kell keresnünk, nem ráncigálja az olvasót filozófiai mélységekbe, de megfoghatatlanságával, figurái, terei elillanásával oldalról oldalra bizonytalanítja el az olvasót, így nem is engedi lazsálni. Amikor feldereng egy kis kapaszkodó, már-már azt mondanánk magunkban: ?Na, most megvagy!?, Bicskei játszi könnyedséggel megy el egy egészen más irányba, egészen más elbeszél?t, helyszínt, kort választ. Pontosan ezt írja le a kötetben az egyik elbeszél?vel kapcsolatban, amely kijelentés a m? egészére is átvihet?: ?Persze tudod jól, hogy mindegy, mit gondolok, nem számít semmit, mert megfoghatatlan, az vagyok. Amikor azt gondolod, sikerült végre elkapnod, éppen akkor, ugyanakkor, egyszerre t?nik el? (79). Hogy ez a megfoghatatlan elbeszél? fiú vagy lány, férfi vagy n?, fiatal vagy id?s, középkori, száz évvel ezel?tti vagy napjainkbeli, egy vagy több, ki tudja? Mert az olvasó számára ez nem derül ki. Talán maga a szerz? se tudja. Figurái teljesen jellemtelenek, homályosak ? ahogy az egész szöveg is, mintha pszichedelikus állapotban írta volna ? egyiket se dolgozza ki jól, ami nem lenne baj, ha máshol, cselekményben, leírásban vagy hangulatban kompenzálná ezt. De nem teszi, mindenhol a felszínen marad, nem engedi az olvasót beljebb lépni a szövegbe. 

Ide-oda ugrál id?ben, térben és elbeszél?ben is, viszont ezzel nem teszi a szöveget izgalmasabbá, a katarzis teljes mértékben elmarad, csak kérdések cikáznak az olvasó fejében, viszont az már nem biztos, hogy érdemes a válaszkeresésre fecsérelni az id?t. Az olvasóban olyan érzések támadhatnak, hogy ez a szöveg még nincs kész. Mintha a szerz? meg akarná írni a (nagy)regényét, de el?tte még létrehoz egy kötetet az el?zményekb?l. Mert ezek a szövegek valóban csak ekképp jellemezhet?k, a gondolatok cikáznak, csak a nevek és az egyes szövegekben visszatér? motívumok adnak egyfajta kapcsot a kötetnek, amelyek mentén három kisebb, hiányos történetet rakhatunk össze. Az els? a gyerek- és a fiatalkor a családdal, a második az angliai élet, a harmadik pedig egy John D. nev? rejtélyes korú alak élete. Ám egyik sem teljes. Túl sok ebben a kötetben az elvarratlan szál, s?t meg merem kockáztatni, hogy mindegyik az, ami már-már zavarja, akadályozza az olvasót a teljes befogadásban. A történet nem kíván átláthatóvá válni.

Az egyetlen állandó dolog a kert, ami id?r?l id?re, fejezetr?l fejezetre megjelenik, bárhol és bárki legyen is az elbeszél?. Valaki csinál valamit a kertben, vagy csak áthalad rajta, esetleg visszaemlékszik rá, rátalál, de gyermekjátékok helyszíne is. A kert a szó szoros értelmében nem fontos helyszíne ugyan az eseményeknek, de az elbeszél?(k) mindig belebotlanak, oda térnének meg, amikor máshol már teljesen elveszettnek érzik magukat. A kertre emlékezik a gyerekkorára visszaemlékez? elbeszél? is. A gyerekkori kertben sok mindent lehetett csinálni. ?A kertben voltunk akkor is, amikor azt találtad ki, hogy játsszunk temetést? (20). Így kezd?dik az egyik gyerekkori történetet elmesél? fejezet, amelyben el?ször az elbeszél? húgának babáit akarták eltemetni, majd, mivel ez a terv nem jött össze, inkább ?[o]tt a falnál, a süt?tökök alatt lett a légytemet?nk, eldugott helyre raktuk, hogy senki se találja meg. Valahol arra lett eltemetve Marci is, nagyanyáék macskája, a legyek már fel sem t?nnek ott senkinek? (20). Ezen a ponton egybeforr a temet? és a kert, többnyire a kertben temetjük el elpusztult állatainkat, a temet?kben pedig halott hozzátartozóink sírját addig díszítjük, míg az végül kertté, temet?kertté válik. Ily módon egy-egy temet? csodás látványt nyújthat a betéved?nek, apró kincsekre bukkanhatunk, ha figyelmesen végigjárjuk. Bicskei Gabriellánál azonban szó sincs err?l, ? soha semmit nem jár aprólékosan végig. Egy kés?bbi, már Angliában játszódó fejezetben konkrétan megjelenik a temet?kert, ahová belép?t is kell venni, ily módon üzletiesedik el a temet?, s még térképet is kapnak, hiszen ?[...] itt mindenki nagy, a bejáratnál egy szabadk?m?ves nagymester, aztán Jugoszlávia nagykövete? (61). Ebben a fejezetben kicsit krúdysan a szerelem helyszíne is a temet?. ?Ari és Alex csókolóznak, egy törött márványtömbön ülnek, nem bírom tovább, meg?rült a világ? (66), az elbeszél? pedig olvas.

A kert továbbá a családi emlékezés tere is. Három fényképet is leír, amelyeken az elbeszél? rokonai vannak a nagyszül?k kertjében. Az els?n egy lány van, akinek ?régies az arca, ahogy ott áll nagyanya kertjében, az almafa alatti gyógynövények között. A kép címe: A kertben? (18). Az viszont nem derül ki, ki is ez a lány, az elbeszél? is csak találgat: ?Lehetne akár Zsófi is, úgy fonta a haját? (18). Zsófi pedig valószín?leg az elbeszél? dédnagyanyja. A következ? kép szintén egy lányt ábrázol a nagyapa ?sírköveként? emlegetett kerti vécé mellett. Ezen a képen a kert a nyugalom szentélye is, a nagyapa ide vonult vissza, amikor nem vágyott társaságra, csak a legyek zümmögése hatolt be. A harmadik talált képen ?[a] kertben gyümölcsfák voltak, kutak, meg eldugott kerti ösvények, két kerekes
kút [...]. Apád meg anyád fiatalok, sétálnak a kertben [...]. Apád átkarolja anyádat, és egy f?szál lóg ki a szájából? (21).

A kisgyerek számára ?[a] kert és a zóna a menedék; árnyak az ábrándozásra, elbújni a világ el?l, de a világ maga sem több, mint ezek? (25). Ez a kert csak akkor kezd kivirágozni, amikor a háború miatt az emberek elhagyják a várost, mintha ünnepelné távollétüket. 

Bicskei Gabriella megidézi a varázsló kertjét is, ám az övé inkább egy antikert, nem hasonlít sem Csáthéra, sem Gulácsyéra. Bicskei kertjében a szépség nem tényez?, elhanyagolt, ?gondozatlan kert, lehajló faágakkal? (14). Csáth kertjében pompásabbnál pompásabb virágok nyílnak, gyönyör? és gondozott, és a varázslót nem láthatjuk. Bicskeinél viszont látjuk a varázslót, aki fiatal, szerelmes, élettel teli és szép, így a kert ékévé nem a virágok válnak, hanem a varázsló és szerelme. A n? mellette állt, ?bordó-barnás ruhában, az arcát elsárgult csipke takarta, a hajában pedig fehér gyöngyök. A ruhán is gyöngyök voltak. Fogták egymás kezét? (14). Tehát egy szép és boldog szerelmespár képében jelenik meg az idill, amit a helyszín, egy zsákutcában lév? lepusztult, romos ház udvara, kertje, kiválóan ellensúlyoz. Ebben a kötetben különben sem idilli semmi.

A kert az Istenr?l való gondolkodás tere is. ?Sétálok a kertben és Istenr?l gondolkodom, remélem, hamarosan összefutunk? (51) ? mondja ezt a még a szül?i házban lév? elbeszél?, akit az anyja egy Apolka nev? hitoktatóhoz küld, aki a Bibliáról mesél neki. Apolka kertje is egy gondozatlan kert, ?elvarázsolt, ben?tte a gaz, sötét, mint egy erd?, magas k?fallal van körülvéve, még az idegen macskák is elkerülik? (51).

Leszögezhet?, hogy Bicskei Gabriellánál színes, virágokkal borított kert nem jelenik meg. Ha nemcsak arról ír, hogy valaki épp egy kertben csinál valamit, vagy áthalad egy kerten, hanem pár sorban le is írja a kertet, az mindig csupasz, elhanyagolt, zöld, sötét. Nem a sablonos, megszokott virágos kertábrázolást választja tehát, ami akár pozitívumként is elkönyvelhet?. 

A narrátor és a megszólított személye igencsak problémás a kötetben. Beszélhetünk akár egyetlen elbeszél?r?l is, aki hallucinogén, tudatmódosító szerekkel él, minek következtében a középkorba, feltételezhet?en I. Erzsébet korába és palotájába képzeli magát, s II. Rudolf császártól kölcsönkapott kéziratot olvasgat, vagy London utcáin kutyaként sétálgat barátjával. Tiszta pillanataiban pedig gyerekkoráról és angliai napjairól mesél. ?[...] a középkori író sem úgy oldja meg a grammatikai én néz?pontját, hogy az folyamatos legyen id?ben és térben, az »én« nem nyújt egyazon néz?pontot? (45). Ezen kijelentés alapján Bicskei Gabriella is lehetne egy, a modern világba csöppent középkori író, elbeszél?je pedig folyamatosan alkot, így keltve azt a hatást, hogy több narrátora van a m?nek. Az Irodalmi Centrifuga blogon közzétett interjúban (http://centrifuga.blog.hu/2013/05/11/szabadon_hajozni_interju_bicskei_gabriellaval) el is mondja, hogy már tizenhat éves kora óta vonzódik a középkorhoz.

Tulajdonképpen talán nem is az elbeszél?(k) és megszólított(ak) személye volt fontos a szerz?nek ebben a szövegben, hanem azok az élmények, tapasztalatok, amelyek valós és tudatalatti utazásai során érték a narrátort. Ezeket a tapasztalatokat, élményeket, hangulatokat egy masszává gyúrja össze, amely a legnagyobb er?feszítés ellenére is felfejthetetlen, kibogozhatatlan marad. De egy közös az összes énben: sehol sincsenek otthon, sehol nem érzik magukat igazán jól, vannak valahol, de még sincsenek sehol, s pont akkor érzik jól magukat, ha nincsenek jelen ott, ahol éppen vannak. ??a legf?bb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem. [?] gyakran kell változtatnom a helyem, mert amíg változom, legalább addig nem vagyok ott, nem vagyok sehol. [?] el?ször is otthon lenni több helyen, majd közéjük csúszni, köztük lenni, egyikben sem jelen lenni? (37).

A legtöbb vajdasági magyar szövegben hangsúlyosan vagy kevésbé hangsúlyosan, de jelen van a vajdaságiság élménye. Bicskei Gabriella könyvében viszont alig jelenik meg, csak elszórt nevekb?l, utalásokból sejthetjük, hogy a kötet egyes szövegeiben Vajdaságban járhatunk. Például akkor, amikor egy félmondat erejéig elmeséli, hogy az emberek a háború miatt hagyják el a várost, de itt sem bizonyos, hogy a délszláv háborúra gondol, csak azon vonal mentén magyarázhatjuk így, hogy tudjuk, mégiscsak egy vajdasági lányról van szó. Egyébként semmilyen vajdasági várost nem említ, a szül?i ház, a nagyanya kertje lehet bárhol a világban, illetve lehetne, mert ezen a ponton szintén következtethet az olvasó a vajdasági környezetre, hiszen magyar és szerb neveket (Mari, Zoli, Anna, Ivo, Momo stb.) említ. Ez pedig egy vegyes környezetre utal, amilyen Vajdaság is. Egyébként a fent említett interjúban Bicskei be is vallja, hogy a vajdaságiság élménye sem jobban, sem kevésbé nem foglalkoztatta, mint a máshol kapott élmények.  

A narrátor, a tér és az id? is kitágított. London, Párizs, Amszterdam, vidéki angol városok; egyedül a gyerek- és serdül?kor helyszínét nem nevezi meg. Olvasás közben id?utazóvá is válunk egy csapásra, ahogy az egyik szerepl?, John D. is. Egyszer a jelenben járunk, majd hirtelen visszarepülünk pár évszázaddal korábbra, a középkori Londonba. Id?pontot egyetlen alkalom kivételével soha nem ad meg. ?A mai dátumból nem látszik az évszám, árnyékot vet rá a hold, november huszonhárom, éjjel két óra? (42). John D.-hez siet ekkor éppen Edward K., itt ölt nevet csak a narrátor. John D. nagyon fura figura, képes bárhol felt?nni, lehet ötven-, de akár többszáz éves is. A királyn? palotájában tudós, a jelenben a narrátor barátn?je, Maude regényt ír róla, és szerelmes is belé.

Miközben próbálunk valami fogást találni a szövegen, az egyre széttartóbbá, egyre homályosabbá válik, az utolsó oldalakra pedig rájövünk, hiábavaló minden er?feszítés, úgyse hatolhatunk be a szövegbe.

PENOVÁC Sára
Forrás: Híd 2013/11., 120?124.
URL: http://www.hid.rs/hidkor.php?link_id=2679&&page_id=penovac_sara

Bicskei Gabriella: Puha kert

Szembefordított tükrök rendezik el a világot, esetlegesen és beláthatatlanul. Végtelen számú csarnokból álló palotát látunk, melyben a h?sök ajtókat nyitogatnak, mennek egyik helyiségb?l a másikba, nem állapodnak meg sehol.

Bicskei Gabriella lágy szövés? prózája a szó filozófiai értelmében vett romantikus örvénylés, és ennek ennyi volna, lehetne a lényege, hogy örvényleni kell, meg keresni az álmot, a megfelel? embert, a kertet, azt a tökéletes helyet, amiben az ember rátalál természetes magányára.

A sóvárgások tárgya váltakozik, ahogy a forrásuk is, mindig egy másik személy meséli el a magáét, irányuk, céljuk, helyük is más: egy középkori város, Prága, London, Amszterdam, múlt id?k, egy elérhetetlen személy, egy regénybe írt n? vagy férfi ideálja, egy szabadk?m?ves-rejtély. Emiatt persze töredezett is a könyv, amit regénynek nevezni túlzás, elvitatni egységre utaló lehet?ségét viszont hanyagság. A fiatal prózaíró ugyanis bátor kötetkompozíciót vállalt, ahol a folyton változó elbeszél?i hangok és történeti keretek újra és újra el?kerülnek, folytatódnak egy jellemz?en képi és kisebb arányban cselekményes prózában. Egy szerelmi háromszöget követünk, a következ? pillanatban egy lány meséli el érzelmi vajúdásait, majd egy férfira figyelve értesülünk füvez?s, söröz?s külföldi tripekr?l elegáns városokban. Ezeket a lélekpróbáló zenékre is rájátszó, olykor pszichedelikus szövegdarabkákat ugyanakkor összetartják az állandó visszatérések és az els? benyomásra ömlesztett és szerkesztetlen, ám túlzásoktól és közhelyekt?l tartózkodó nyelvezet.

MAKAI Máté
Forrás: Magyar Narancs
URL: http://tablet.magyarnarancs.hu/konyv/bicskei-gabriella-puha-kert-86829 (2013/40. 10. 03.)

Bicskei Gabriella: Puha kert

Van persze olyan eset is, és véleményem szerint Bicskei Gabrielláé ilyen, amikor a rövidebb prózaegységekb?l mozaikszer?en felépül? egész a m? optimális formája. A fiatal vajdasági írón? kötete, amely kiállításában is a legszebb a JAK-füzetek idei könyvei közül, egy, a családjától, jugoszláviai otthonától elszakadó és Európában utazgató fiú önmagára ismerésének történetét meséli el. A háta mögött háborús tapasztalatok, amelyek azonban csak utalásszer?en jelennek meg. El?tte? El?tte nincs más, mint ami a tévelyg?, utazó h?sök el?tt lenni szokott: idegen városok, váratlan vagy éppen nagyon is kiszámítható történetek, hozzá hasonlóan alakulófélben lév?, szociálisan a legkevésbé sem beágyazott, fiatal egzisztenciák. Azok, akik amai Európábanfolyton úton vannak. Expatek, ahogyan ma nevezik ?ket. A cselekmény ezért hiába idézi a fejl?déstörténetek mintázatát, fejl?désr?l, beilleszkedésr?l itt aligha lehet szó. Megszületik viszont a f?h?sben egyfajta magabiztosság. Azonosul az életformájával, kijelentheti: ?utazó vagyok?. Különben aligha vehetne búcsút könnyedén londoni barátjától a könyv vége felé: ?Azt még nem tudom, mi volt a szereped, de egy biztos, te voltál a kalauzom ebben a városban. Már nem sokáig maradok itt, de azt mondod, te el?bb fogsz elmenni, magamra hagysz. Nincs okom aggodalomra, már mindent megmutattál, egyedül is eljárhatok azokhoz a n?khöz, akikhez eddig is.?

Habár a cselekmény több országban zajlik, küls? mozgásai egyfajta szemléleti mozdulatlanság perspektívájából mutatkoznak meg. A mozdulatlan bels? szemlélet metonimikus helyszíne az elhagyott, belül mégis megtartott kert. Az elbeszélés ideje az abszolút jelenhez köt?dik. Hogy az elbeszélés mennyi id?t fog át, és hogy mi mi után történik, arról az olvasónak csak sejtései lehetnek: a múltat éppenúgy, mint a jöv?t, egyöntet? jelen idej? narráció képzi meg. A viszonyok azonban nem ennyire egyszer?ek. Az elbeszél?nek van egy barátn?je, Maude, aki bizonyos szempontból az ellentéte, hiszen férje van, társadalmi pozíciója, ezért egy id?re elt?nik az elbeszél? látóteréb?l. Maude-ról, akir?l bemutatásának pillanatában azt lehetett tudni, hogy verseket ír, és hogy minden verse a szerelemr?l szól, kiderül, hogy regényt is ír. ?Beleírja magát egy John D. nev? pasas életébe, ki sem mozdul a könyvtárból.? A szövegbe ezután belekerülnek részletek Maude szintén egyes szám els? személyben megírt regényéb?l. És persze, ahogy az olvasó már alighanem ki is találhatta, az elbeszél? és Maude identitása egymást tükrözve fölcserélhet?vé válik: ?Egy John D. nev? pasasról írsz, most neki szánod minden perced, te vagy, én vagyok.? Ezért aztán bizonyos szövegrészletek esetében nem dönthet? el pontosan, kihez tartoznak, ki kinek a történetébe írja bele magát.

A sajátnak és a másiknak, a küls?nek és a bels?nek, a mozgásnak és a mozdulatlanságnak ez a kett?ssége indokolja a formát, hiszen a bels? szemlélet az elbeszélés lineáris futásában aligha tarthatná a lépést az eseményekkel, és aligha teremthetné meg ezt a bonyolult, kitöltetlen helyeket hagyó viszonyt a két elbeszél? között. Mindehhez Bicskei Gabriella hangsúlyozottan beszédszer? nyelvi alapokat választ. Laza, szlenggel kevert, kimódoltság nélküli köznyelven ír, pontosabban beszél a fiú és Maude. A könyv három része három zenei tétel, amelyek egyszerre hatolnak el?re a küls?ben és a bels?ben, és a megtett útra, a kétfelé tartó utazásra folyamatosan reflektál is az elbeszél? hang. Megérkezés pedig nincs, mert ?tudod, hogy minél közelebb a vég, annál több a mesélnivaló. (...) Most kifutottál az id?b?l, lehet, hogy meg kell állnod, de ez nem azt jelenti, hogy a végére értél.? Bizony nem, hiszen ez még csak a kezdet. De Bicskei Gabriella esetében már a kezdet pillanatában sem ?csak? tehetségr?l érdemes beszélni. Elképeszt? tartalékai vannak a magyar irodalomnak.
(Forum?JAK?Prae.hu, Budapest?Újvidék, 2013)

SCHEIN Gábor
Forrás: Élet és Irodalom (2013. november 29.)

Enyészkert
(Bicskei Gabriella: Puha kert)

Daniel Arasse m?vészettörténész mond valami nagyon izgalmasat a perspektíváról. Szerinte a festészetben a perspektivikus ábrázolás elterjedésének az életh?bb ábrázolás mellett politikai céljai is voltak. Ugyanis amikor Cosimo de Medici Firenzében hatalomra került, az uralma kezdetét újfajta festményekkel is nyomatékosítani kívánta. ?Most majd minden megváltozik!? ? ígérte, mint el?tte és utána is még oly sokan, s az akkor született perspektivikus technikával készített festményeket rendelt a palotáiba. A perspektíva azonban több puszta technikánál, figyelmeztet Arasse, hiszen a perspektíva végtelenben találkozó enyészvonalai egy Isten nélküli világba vezetnek. Ahol az anyag végtelen, ott nincs Isten. A Köztársaság tisztségvisel?i a perspektíva filozófiáját átültették a gyakorlatba, városrendészeti elvvé alakították (nemhiába jár a térképészet és a perspektíva kéz a kézben), mondván: a szabadság a köztereken d?l el. A szabadságról szóló vitáknak, a véleményformálásnak, a közösségi gy?léseknek így lett az utca a helye. Azaz a perspektíva másodszor is politikai princípiummá formálódott. Kés?bb a restauráció mindezt kétségbe vonta, így a politika visszakerült a hivatalos intézményekbe. A Köztársaság megbukott. A perspektíva jelent?sége pedig elenyészett. Mindez régen volt, mondhatja joggal az Olvasó, s mi köze ennek Bicskei Gabriella Puha kert cím? kötetéhez?

A rövid történeteket tartalmazó könyv szabadkai bemutatóján szó esett arról, hogy a szerz? sokáig tanakodott a szerkeszt?jével, mi is legyen a kötet címe. A kert adott volt, a puha jelz? kés?bb került mellé. A kert, melyben a több hangból összevegyül? elbeszél? Istenr?l gondolkodik, fényképez?gép elé áll, a ?varázsló kertje?, a puha kert, melyben távoli tájakról és régmúlt korokról lehet álmodni. A kert, ahol bármi lehetsz, ahol megtalálhatod a semmit. Hiszen: ?a legf?bb vágyam ekkor már az volt, hogy ne legyek sehol sem? ? áll az elbeszél?nek írott misztikus levélben. A csalódás hangja szól ezúttal, a szerepekbe beleunt bárki panasza. ?Nagyon igyekeztem, eljátszottam rengeteg szerepet, próbáltam n? lenni, férfi, apa, anya, férj, feleség, gyerek, voltam megrögzötten szigorú zongoratanár, rekedt torkú éjjeli pillangó, bártáncos, nem beszélve arról, amikor elmentem egy sörgyárba munkásnak...? Mi más marad? Nem segít sem a London utcán való bolyongás, sem a latin szövegekben az ?ezüstpont? utáni kutakodás, vagy egy elhagyatott házban befüvezve a Joy Division Passoverjének a hallgatása. ?Minden széthull darabokra.? Black Ships Ate The Sky, kölcsönzi a címét a Current 93 zenekar egyik számától a kötet harmadik fejezete.

Bicskei Gabriella alakjai mintha Krasznahorkai világvégi földjeir?l érkeznének és egy bodori táj felé tartanának. El?ttünk csak egy pillanatra álltak meg, hogy kétségbeesettségüket megforgassák a másik agóniájában. Kínlódnak, képzelegnek, félnek, az elemi megszokások élnek bennük, súlyukat csak a vastag kabát adja. S mivel ilyenek, bármely helyszín elé helyezhet?ek, ugyanolyan otthontalanok, kitaszítottak és földönfutók maradnak. ?k azok, akik a semmi földrajzát hivatottak megrajzolni egy perspektíváját vesztett világban. A perspektíva elvesztésének viszont a kert nem orvossága, hanem tünete. Az elbeszél?k képzelete már csupán egy misztikus kertet képes kialakítani, amelybe visszavonulva újraírható a világ. A legnagyobb tragédiájuk, hogy már el sem tudják képzelni a kerten kívüli valóság perspektíváját. A kert kapuja bezárul, az elbeszél? elbeszélése foglya marad.

KOCSIS Árpád
Forrás: Magyar Szó, http://www.magyarszo.com/hu/2185/Velemeny_Olvasolampa/105188/Eny%C3%A9szkert.htm (2013. december 12.)

Puha kerti játékok
(Bicskei Gabriella: Puha kert. Fórum?József Attila Kör?Prae.hu, 2013 )

Az els? kötetes szerz?k m?vei az elmúlt években egyre gyakrabban jelennek meg rajzokkal, fotókkal színesítve, ahogy jelen esetben Bicskei Gabriella Puha kertje is. Sagmeister Peity Laura nem illusztrációkat készített az írásokhoz, festményei önmagukban is izgalmasak: az arc nélküli, néhol álomszer?en elmosódó, terebélyes, vérvörös színüknek köszönhet?en mégis energikus figurák, a lefestett háttérb?l meghagyott térképrészletek, vagy a vörös ?cérnával? összevarrt földrészek értelmezése majdhogynem hívogatóbb, mint a szövegeké.

 ?Nehéz a kés?n jöv?nek, évezredek óta, akárhová néz, mindent készen talál? ? írja Németh Gábor a kötet fülszövegében, amit érthetünk úgy is, hogy nincs könny? dolga annak az els? kötetes írónak, aki mondanivalóját a posztmodern próza keretében képzeli el. Hiszen lehet-e még úgy elbizonytalanítani, magára hagyni az olvasót, hogy az újszer?nek hasson? A Puha kert el?ször posztmodern családtörténeti mozaiknak, kés?bb irodalomelméleti problémákat megvillantó írásgyakorlatnak, majd kaotikus szerelmi viszonyokat feldolgozó, lírai darabok egymásutánjának t?nik. A végére túlságosan ismer?s ötletekkel túlzsúfolt kötet marad, amely magasról indul, de aztán csak ereszkedik.

Kérdés, hogy valóban megfigyelhet?-e valamiféle min?ségi változás a Puha kert olvasása során, vagy tulajdonképpen arról van szó, hogy a választott elbeszél?i technika dolgozik a kötet ellen. Bicskei Gabriella a szépirodalmi megszólalást többnyire valakihez való beszédként gondolja el, és az ebben rejl? lehet?ségeket igyekszik is kihasználni. A történetmondás szituációjára egyébként nem jellemz? második személy kezdetben telitalálatnak bizonyul, f?leg a nagy- és dédszül?ket megidéz? els? oldalakon, illetve amikor a narráció címzettjében egy korábbi én-elbeszél?re ismerünk rá.

?Megöregszel, befelé fordulóvá válsz, és egyre többet emlegeted a halált, azt mondod, nemsokára kint fogsz lakni a temet?ben. Igazán megrémítesz ezekkel, így minden este lefekvés el?tt, a paplan alatt megkérem Istent meg a többieket, hogy vigyázzanak rád. Aztán imádkozok nagyanyáért, minden családtagért, a kutyákért, a macskákért külön-külön. Hiába fektettek le id?ben, még másfél órát nem alszom, mire végigmondom a sok könyörgést, macskából és kutyából is sok van nálatok.?      

A megszólításra épül? szerkezet azonban hamar elfárad. Bicskei vélhet?en a nyelvet hagyná érvényesülni ? az én- és te-sokszorozásban játékot lát, csakhogy a néz?pontok követhetetlensége miatt a mondottak érzelmi h?foka csökken, a megszólítás értelmetlenné, er?tlenné válik, puszta technikává szürkül.

Valószín?leg rossz úton járunk, ha a Puha kertet megfejtésre váró feladványnak tekintjük. A kötetet nyitó kislány hangja még nem ígéri azt a szerepl?kavalkádot, amellyel az olvasó végül szembesül. A legnagyobb hangsúly a f? elbeszél?, a feln?tté váló lányunoka szerelmi életére helyez?dik, a f?bb állomások (Béla, Ivo) ismertetése után Adam, a semmihez sem fogható szerelmet kínáló költ? is felbukkan, akibe azonban a legjobb barátn?, a házas Maude is beleszeret. A Puha kertben tulajdonképpen az történik, amire az egyik megszólaló is utal: ?Képzeljek el egy világot, amelybe észrevétlenül belenyúlhatok és összekeverhetek benne mindent mindenkivel.?

Az alakok elszórt történetdarabkáit összeilleszthetjük ugyan, de mintha a kötet élvezhet?sége attól függne, hogy mennyire leli örömét az olvasó a szövegvilág feltérképezhetetlenségében. Mintha már láttuk volna: álomképek, talált fotók és festmények leírásai követik egymást, versek, amelyeknek csak a megírásáról és a címér?l tudunk, bemásolt levél- és szerz? nélküli kéziratrészletek. Maude szerelmes regénybe írja magát, majd kitalált alakjait valódiként emlegeti, egy bankár pedig mások gondolatait gondolja. A posztmodern írástechnika agyonhasznált fogásaira ismerhetünk, ami nem is lenne feltétlenül probléma, ha az összkép nem azt sugallná, hogy Bicskeit még ezek sem érdeklik igazán. Nem ragad le semminél ? kitalál valamit, vagy inkább rátalál valamire, elunja, gyorsan rövidre zárja, és lép is tovább. Ahogy a szerepl?k is képtelenek egy helyben maradni, úgy a szerkezet és a tematika is a folyamatos mozgás igézetében alakul.

Az állandó tér-, id?-, elbeszél?- és témaváltásra épül? oldalnyi-féloldalnyi fejezetek nem adnak elég teret az ötletek kidolgozására. A kép-szöveg, a kézirat-szerz?ség problematika, a sehová sem vezet? elágazások mintha csak tartozékok lennének. Bicskei nem kísérletezik, hanem a már látottat, olvasottat ismételi a ?kötelez?? szabályok szerint. A fiatalkori írói próbálkozásokat, a klasszikus téma klasszikus megközelítését csak ironikus távlatból tudja elmesélni (?Verset írok a képr?l és annak is ugyanezt a címet adom, a természet körforgásáról szól, tél van, aztán tavasz, majd nyár és ?sz, ? meg ott áll mozdulatlanul az almafa alatt, mint a hegy; a madarak szállnak, az évszakok változnak.?), de a tanulságot nem vonatkoztatja a jelenre. Meglep? éppen attól a szerz?t?l, aki ennyi mindent tud a posztmodern prózaeljárásokról, hogy a ?[d]e semmi sem így volt? mondatot nem érzi végtelenül erejét vesztett kijelentésnek.

A Puha kert épp ezért akkor a legjobb, amikor valami saját kerül el?. A legsikerültebb részeket szervez? gyermeki látásmód és Bicskei finom humora szerencsére eléri, hogy ne csak posztmodern utánérzésként gondoljunk a kötetre. A szellemesnek szánt és a gyermeki perspektívából megszólaló passzusok ugyan nem átüt?ek, de mindenképpen frissességet hoznak: ?Nagyanyád is tiltja, hogy idejöjj, utólag tudod meg, félt, hogy leeshetsz, vagy ha nem te, akkor egy meglazult tet?cserép. El?tte azonban borzalmas titkot sejtettél, itt tartják fogva Jakabot, fent kísért Zsófi szelleme vagy bárki más.? Ritkán tehát, de vannak olyan részek, amelyekben egy új szerz? kissé bizonytalan hangjával ismerkedhetünk. 

HUSZÁR Tamara
Forrás: http://irodalmijelen.hu/2014-jan-12-2153/puha-kerti-jatekok (2014. január 12.)