Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Történések Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
HÍD KÖNYVTÁR

Barlog Károly: Maxim

A klasszikusokat leszámítva nem nagyon ismerem a vajdasági prózairodalmat ? úgy általában a prózairodalomnál többet foglalkozom a költészettel. Úgy is lehet mondani, hogy verseket olvasok. A prózából leginkább az marad meg hosszabb id?re a háztartási kánonomban, amib?l a költészetet sem sajnálták: biztos vagyok benne, hogy Kosztolányi Esti Kornélja vagy a Karinthy-publicisztika nálam tökéletes helyen van a verses polcon.

Barlog Károlyt nemrég ismertem meg, olyan nagy elfogultsággal tehát nem vagyok vádolható: önmagában a szimpátia még nem veszi rá az embert, hogy prózát olvasson, már ha korábban se nagyon tette. A személy, a személyiség, az asztalnál megismerhet? ember viszont sokat elárul arról, amit ír, így hát, amikor kezembe került a készül?félben lév? kötet, bele is lapoztam.

Azonnal világos lett, hogy a költészetes prózával van dolgom. Nem olyan fajtával, amelynek a költészet amolyan diszfunkcionális, ráadásul sok olvasót elbizonytalanító tartozéka. A költészet itt játék, hangfestés, korfestés, viszonyfestés ? egy nagyapa-unoka kapcsolatot nagyon pontosan le lehet írni pár József Attila-áthallással, t?le való, megváltoztatott idézettel, és itt nem is az a lényeg, hogy J. A. ismert poéta hivatkozva legyen, tehát nem afféle m?veltségfitogtatásról van szó (amúgy se lehet az, hiszen egy gyerekek által is ismert verset citál), hanem hogy J. A. sorai Barlog Károly szövegtestén, vagy inkább úgy mondom: szöveghullámai között, az eredeti kontextusból kiragadva is képesek költ?iek lenni, meger?sítve a befogadó szöveget, de nem n?ve fölé.

Nem tudtam, hogy m?velnek ma is ilyen prózát, nem tudtam, hogy a Vajdaságban, és nem tudtam, hogy ilyen fiatalon.

Nagyon fontos a hagyomány, nagyon fontos a saját ?sök számontartása, nagyon fontos a történelem ismerete (mind makro-, mind mikroszinten) ? de nagyon fontos, hogy a szerz? önz? is legyen, és legy?zze ezeket, föléjük n?jön, meg tudja magyarázni, el tudja velünk hitetni, hogy mért pont ? lett felkenve arra, hogy ezeket tárgyalja, miért az ? neve van odaírva a címlapra, hivalkodjon vele, hogy mit tud ?, csak ?, egyedül ? olyat, amit mi nem tudunk, milyen szerz?i eszköztára van, abból mit akar bemutatni és mit takar el. Barlog Károly merít a családból, a történelemb?l, a vidékiségb?l és a határon túliságból egyszerre ? és meg tudott gy?zni, hogy ezeket a történeteket ezzel a kulturális (történelem, hagyományok, szociológia, család stb.) aláfestéssel egyedül neki van joga elmondani.

És ezzel sokan lesznek még így. Van egy érzésem, hogy a szakmai elismerésen felül az olvasó bizalmához se kell sok, éppen csak egy csipetnyi tör?dés, amit igazán megérdemel ez a szöveg ? de sokkal jobban hangzik ez a termék, amely most a piacra kerül.

SZÁLINGER Balázs,
a kötet recenzense

Kovács Istenke és a szervez?elv
Barlog Károly: Maxim

Az ember a struktúrák biztonságába menekül. A cikázó gondolatokat, az áramló érzelmeket, a képlékeny emlékeket igyekszik formába önteni, megszilárdítani, majd a mesterségesen létrehozott, vagyis a semmib?l, sok és sokféle apró semmis dologból megteremtett, kimerevített valamit szereti kirakni a polcra. ?Ez is megvolna és egész szépen sikeredett? ? mondja ekkor (nyilván a hetedik napon) az ember, és megnyugodva végigd?l a szófán.

Van az úgy, hogy a struktúrateremtés nem sikerül. ?A picsába, pardon, ezer kartács!? ? kiált fel ilyenkor indulatosan ? majd önmagát némileg korrigálva ? az ember, és próbálkozik tovább ? vagy végleg föladja. Vagy-vagy. Bizonyos esetekben mindkét lehet?séget megbánhatja. Ám ha egyiket sem, jobb híján megbánja azt, hogy Kierkegaard-t olvasott.

Barlog Károly Maxim cím?, rövidprózákat tartalmazó kötetének szervez?elvét kerestük, pontosabban, mint szuverén értelmez?, meg akartuk teremteni ? hogy e szösszenetünk, szöszmötölésünk vérbeli recenzióvá n?je ki magát ? de nem jártunk sikerrel. De azért sikertelenséggel se jártunk ? ha megengednek ennyi szerénytelenséget szerénységünkt?l.

A Maxim tipikus els? kötet ? és ezen kéretik nem megsért?dni, kedves szerz?, mert dicséretnek szántuk (nota bene: a Kovács Isten szerelmére, mióta érdekel bennünket a szerz? reakciója?!). Mondjuk, konkrétan (vagy konkréten) szervez?elv legfeljebb az igényes nyelvezet lehetne, de ez, da prostite (már elnézést), kevés. Beszélhetünk líraiságról, filozofikus eszmefuttatásokról, vallomásosságról, anekdotázásról, profán szakralitásról, posztmodern iróniáról és öniróniáról, szavakkal történ? játékról, intertextualitásról, olyan szövegszervez? elemekr?l, amelyek egy tipikus, rendes els? kötetben még nem érnek szervez?elvvé, nem képviselnek markáns stílusjegyet, inkább csak rapszodikusan tünedeznek fel, hol egymagukban, hol párban, illetve különböz? kombinációkban, de mindvégig éberen tartva az olvasó figyelmét.

Négy fejezetre tagolódik a Barlog-kötet. Mind a négynek ezúton és önkényesen kijelöljük magyar irodalmi el?képát, egyrészt, hogy megkönnyítsük önnön dolgunkat, és ne kelljen túlmagyaráznunk a fejezetek (állítólagos) f?bb jellemvonásait, másrészt, hogy megkönnyítsük a (m?velt) olvasó dolgát is, akinek elég csak fölidéznie halványuló emlékezetében a szóban forgó m?veket, és máris képben lesz. Nem sülhet ki ebb?l sem nagyobb hamisság, mintha (félre)értelmez? mondatokkal próbálnánk beszélni e fejezetek mibenlétér?l. Tehát:

1. A Maxim, avagy egy pojáta vallomásai olyan, mint Kosztolányi Dezs? Esti Kornélja; ez a Maxim nev? h?s mindenképpen malteregó*-gyanús

2. A Kártyanovellák olyan, mint Esterházy Péter Harmonia caelestise; rövid történetek felmen?kr?l ? miért, maguk mire gondolnának, ha nem a HC-re?

3. A Kovács Istenke álmodik olyan, mint Háy János Istenekje; prózákat versekhez hasonlítani felettébb problematikus, tudjuk, de?

4. A ?Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren? olyan, mint Végel László Egy makró emlékirataija; a fejezetcímként szolgáló Domonkos-sor ellenére állítjuk ezt, s?t, a szerz? se tagadhatja le (persze, letagadhatja, de nem tagadja, s?t!)

5. Ez a recenzió pedig olyan, mint Barlog Károly Maximja; vagy nem olyan. De nagyon igyekezett.

(A recenzens nem vállal felel?sséget esetlegesen el?forduló téves ítéleteiért, elnagyolt megállapításaiért. A kurzívval szedett részek nem feltétlenül Barlog Károly-idézetek.)

* A szót Garaczi Lászlótól loptam

PRESSBURGER Csaba
Forrás: Magyar Szó, 2013. január 31.


Kormányteremtésben

(Barlog Károly: Maxim)

Rendkívül összetett, néha megválaszolhatatlan kérdés, hogy egy könyvben hány arcot és hangot vonultat fel az író. Barlog Károly kötetében ?mindenb?l a Maximumot? adja. Szerz?nk a ?Nyakig a posztban feszt?-elve alapján éli meg és használja ki a posztmodern irodalom adta lehet?ségeket. Többszint? intertextuális játékot ?z: néhol utal, másutt átír, már-már szlogenként funkcionáló mondatokat idéz, népszer? szerz?ket, címeket, szerepl?ket lajstromoz. A szerz? a Maximban nyelvi megformálás terén is heterogenitásra törekszik, kihasználja az ?egész posztmodern trutyit?, hisz az archaizálástól a köznyelven át a szlengig számos stílusréteget bevon. A kötetben szerepl? fotómanipulációk is híven tükrözik a szerz? eme szándékát: olykor talányosak, máskor könnyen megfejthet?k, és rendkívüli módon illeszkednek a szövegvilághoz. Kovács Istenke teremette egység, avagy égi harmónia ez a javából.
A Maxim rövidprózák gy?jteménye, négy ciklus alkotja, melyek tematikus-motivikus szempontból annyira különülnek el egymástól, amennyire egységet is képeznek. A ciklusokra való tagolás is tükrözi a f? szövegszervez? elvet, az alkotás, a megalkotás, a teremtés szándékát. A könyv fikcióként és naplóként, vallomásként is olvasható, hiszen felvonultatja a szerz?-elbeszél? életének legmeghatározóbb eseményeit: otthon, család, háború, egyetemi évek, nagy hatású olvasmányok, új élet egy új országban. A szövegekbe szinte beleivódnak vajdasági kisebbségi lét motívumai, momentumai: hogy milyen egy kulturálisan és nyelvileg heterogén térségben feln?ni, szavakat kölcsönözni, átvenni, meghonosítani az anyanyelvben, vagy éppen cigarettát csempészni a határon.
Maxim, avagy egy pojáta vallomásai cím? fejezet ad leginkább teret az írói önreflexiónak, amely ha rejtetten is, de a kötet valamennyi szövegében tetten érhet?. A ciklus darabjai hitvallások az írói hivatásról: olvashatunk a posztmodern írásm?vészet lényegér?l, hogy ?minden kikezdhet?, a törmelékekb?l bármi más felépíthet??, a plágium létjogosultságáról, a h?sformálás nehézségeir?l. Maxim alakja kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki is valójában ez a pojáta. Némileg Esti Kornél-szer? figura, akir?l nehéz eldönteni, hogy vajon a szerz? alteregója, egy alakmás, a jobbik, bölcsebbik én, esetleg a fikció szintjén valós h?s, akit?l el?ször hallhatjuk azokat a filozofikus gondolatokat, melyek az írás mint ?négermunka? mibenlétét boncolgatják.
A kötet második ciklusát, a Kártyanovellák cím?t a nagyanya emlékének szenteli a szerz?, és a gyerekkor ízeivel f?szerezett szövegek alkotják. Hangsúlyozott a családban, a kis közösségben való történetmesélés jelent?sége, így a történetek keletkezése, a megteremtésük mikéntje gyakran kerül központi szerepbe. Rövidtörténet és anekdota határán egyensúlyozó magánérdek? írások ezek, a mérleg nyelve pedig történetenként más-más oldalra billen. A kártya az elbeszél? múltjában fontos szerepet töltött be, mely a madeleine-hez hasonlóan emlékeket idéz fel az elbeszél?ben. Az Elesett harcosok utca a boldog gyermekkor, de egyúttal a feln?tté válás színhelye is, ahol a narrátor kénytelen szembesülni az elmúlással, a háborúval, azzal, hogy az ember esetenként még az anyanyelvével is ?csehül áll?, ennek ellenére ?kiköltözik Magyarba?.
A Kártyanovellák utolsó történetében jelenik meg el?ször a még csak becéz? képz?vel ellátott mindenható neve bevezetve ezzel a következ? fejezetet, a Kovács Istenke álmodik cím?t. Istenes történetek ezek, tele bibliai utalásokkal, mégis els?sorban a humor, az irónia és a provokatív szándék dominál bennük. Kovács Istenke sokoldalú figura ? ? a ?Kovácsok legistenebbike, s istenek legkovácsabbika?, azaz a legemberibb Isten és a legistenibb ember egy személyben. Ahogyan h?sük, az Istenke-történetek is Janus-arcúak: Maxim kiléte sem tisztázott, Istenke estében is hol emberi, hol isteni mivolta kerül el?térbe. Ez a két tulajdonság legtöbbször mégis egymástól elválaszthatatlanul egybejátszik, hiszen amikor egy-egy teremtményt elhibáz, így kiált: ?A picsába, pardon, ezer kartács!?. A világ létrehozásáról szóló számos történet analóg vonásokat mutat azzal a folyamattal, ahogyan az író teremti meg szövegét. Kovács Istenke egyidej?leg ember, Isten, kisisten, akit a ?nagy Kovács? a földre küldött, és talán maga az Író, aki történetté kovácsolja össze a szavakat.
A Domonkos-idézettel (?Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren?) fémjelzett negyedik ciklus egyaránt asszociál a vajdasági magyar irodalomra, az emigránslétre, de a marginális helyzetre, a fokozatos nyelvvesztésre is. Az itt él? etnikumok kultúrájának és nyelvének mixtúrája biztosítja azt az alapanyagot, amelyb?l Barlog Károly építkezik. Városnovellák ezek, melyekben ismét a múlt nosztalgikus visszaálmodása kerül el?térbe. A nosztalgia nem csupán az elbeszél? sajátja ? a szerepl?k ábrándos visszaemlékezései is teret kapnak a történetekben, melynek következtében hangütésük az eddigiekt?l eltér?en szomorkássá, melankolikussá válik. A fejezet a hiány köré szervez?dik ? széljegyzetek ezek az emlékezésr?l, a boldog múlt utáni vágyról, mindarról, amit soha többé nem lehet újraélni. Újvidék emblematikus színhelyei és terei jelennek meg els?ként, majd budapesti vizeken hajózunk tovább. Hogy mennyire fontosak az emlékek, mennyire fontosak az életterek ? legyenek azok szobák vagy utcák, városrészek, netán egész városok ?, mindez ebb?l a fejezetb?l derül ki.

FEHÉR Dorottya
Forrás: Vajdasági Magyar M?vel?dési Intézet honlapja
http://www.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=500


Az irodalmi író rövid történetei
Barlog Károly: Maxim 

Barlog Károlynak a Híd Könyvtárban megjelent, alcíme szerint ?rövidprózákat? tartalmazó könyve az újvidéki Forum Könyvkiadó, a budapesti JAK és a szintén budapesti prae.hu kiadása, és Szálinger Balázs volt a recenzense. Kiadók gyümölcsöz? együttm?ködésének terméke tehát a könyv, a fiatal író els? könyve, mégpedig minden szempontból ígéretes els? könyv, és ezt nemcsak az els?könyveseknek kijáró megbecsülésb?l mondom, hanem meggy?z?désb?l, a Maxim címet visel? kötet ugyanis meggy?zött Barlog Károly tehetsége, leginkább pedig irodalmi tájékozottsága fel?l, ami egyáltalán nem mellékes körülmény, hiszen egyfel?l betekintést nyújt az író irodalmi érdekl?désének területére, másfel?l pedig elárulja, hogy mit olvas a fiatal író, ezzel együtt, hogy kiket követ akár a szövegek megformálása, akár nyelvi elrendezésük dolgában. Szót kell ejteni az író választott m?fajáról is, mert ? maga fontosnak tartotta könyve alcímében feltüntetni. A ?rövidpróza? egyre gyakrabban el?forduló m?fajnév, valójában a rövidebb irodalmi m?fajok nevében, a novellának, a tárcának, a tárcanovellának s a néprajzból ismert m?fajváltozatoknak a megkerülése, afféle köztes m?faj tehát, amelynek valójában csak a rövidsége vonja meg a határát, de ez sem mindig, hiszen vannak, és Barlog Károly könyvében is vannak hosszabbra, mondjuk egy-egy novella hosszúságával mérhet? írások, s?t az is mondható, hogy éppen ezek a terjedelmesebb, de semmiképpen sem terjedelmes, nem is terjeng?s írások uralják a kötetet, bennük csapódott le a szerz? irodalmi tájékozottsága, bennük ért be a nyelvvel való bánásmódja, ezzel együtt az író formálási gyakorlata, az, ahogyan élményeinek és tapasztalatainak formát kölcsönöz, s ebben ? ismét irodalmi tájékozottságának köszönhet?en ? az a teóriából jól ismert meghagyás tükröz?dik, miszerint a megformált tartalom az igazi közlésforma. Barlog Károly nem hivalkodva, nem tüntet?en, s nem is követve újabb formálási módozatokat, formálja meg szövegeinek tartalmát, majdnem látatlanul, majdnem ösztönösen, ami végs? soron nem más, mint éppen a tehetség bizonyítéka. Barlog Károly els? könyve tehát nemcsak ígéretes, hanem ezen túlmen?en er?s irodalmi relevanciával rendelkezik, s afel?l sem hagy kétséget, hogy ? magát és irodalmát hová sorolja. A Végel Lászlónak ajánlott Egy mondat Újvidékr?l cím? hosszabb próza, amit joggal lehet elbeszélésnek venni, egyik terjedelmesebb mondatába beékelt nyilatkozat szól err?l beszédesen, mégpedig így: ?a vajdasági magyar irodalom!, ezt tekintem sajátomnak, és képtelen vagyok kompromisszumokat kötni?. Legtöbbször Végel László t?nik fel Barlog Károly elbeszéléseiben, olvasható is egy idézet a Makróból, meg aztán az Újvidék-kép is Végelt idézi, ahogyan a nevezetes telepi Virág utca 3-ból Tolnai Ottó arcéle rajzolódik ki, meg ahogyan a kötet egyik ciklusának címe Domonkos-idézet, vagy éppen a pipázó író mintája Fehér Kálmán lehet, akinek emlegetése azért is fontos, mert ugyanabból a faluból származnak, akár szomszédok is lehetnének. S azt is meg kell jegyezni, hogy a közhelyig koptatott szólás, miszerint a mi irodalmunknak van, illetve mára már csak volt tengere, a Kovács Istenke-sorozat egyik írásában nyer alakot ily módon: ?Kovács Istenke most arra gondol, hogy még sohasem látta él?ben a Tengert, s akár egy régen elveszített vagy sosem volt végtag helye, viszket neki ez a hiány, ez a tengertelenség. Félre ne értsd, kedves Olvasó, nem a hatalmas víztömeg látványa hiányzik Kovács Istenkének, sokkal inkább azt a különbséget szeretné teresülve látni, ami a vajdasági magyar írót mássá teszi az anyaországi magyar íróhoz képest.? Nemcsak a szólást enyhén ironizáló megfogalmazás miatt érdemes odafigyelni ezekre a mondatokra, hanem azért is, mert nagybet?vel írja a tengert, nevet formál a szóból tehát, s ezáltal hangsúlyozza jelképes jelentését a vajdasági magyar irodalom kontextusában, ezenkívül pedig a mindentudó elbeszél? példájára meg is szólítja az olvasót, ismét csak nagybet?vel írva a szót, ami azt jelenti, hogy Barlog Károly nem idegenkedik a lejáratottnak hirdetett mindentudó elbeszél?i néz?pont alkalmazásától, s?t kitüntetetten alkalmazza, igaz, hogy eközben ironizáló hangsúlyait sem rejti el, ugyanakkor az ilyetén ironizálás ismét csak a fiatal író irodalmi tájékozottságának bizonyítéka, aminthogy az is, hogy kötetének élén a kötet címében szerepl? Maxim alakja elevenedik meg három írásban is, azé a félig novellah?snek mondható alaké, aki szinte kézen fogva vezeti a szerz?t az irodalom világában, nemegyszer maga fogalmazza meg azt, amit a szerz? az irodalomról, f?ként a prózáról, de nem utolsósorban a költ?kr?l és a költészetr?l gondol. Például ezt: ?Minden gondolat prózaként lebeg a magzatvízben, aztán jön a metrum, és egyéb stiláris eszközök, és rátelepszenek a gondolatokra ? hát így lesz a vers. Az ?sgondolat mindig próza.? Ezt Maxim mondja, de a szerz? helyett mondja, mert Maxim, akir?l a szerz? maga írja, hogy csak félig novellah?s, akár az író másik énjének is mondható, nemcsak kísér?je tehát, hanem az is, aki helyette beszél. Nem újdonság azt mondani, hogy az ?sgondolat mindig próza, sokan mondták már, más szavakkal és másféle szövegkörnyezetben, itt mégis újdonságnak hat, legalábbis annyiban, hogy ezáltal is bizonyossá válik, Barlog Károly alapvet?en irodalmi író, ha ezen a szón egyfel?l azt értjük, hogy jól tájékozódik az irodalom világában, másfel?l pedig azt, hogy az írásaiban elgondolkodik magáról az írásról, ezzel együtt az irodalom mibenlétér?l is. Beszél arról, hogy az író miként bajlódik a mondattal, kurtítja és hosszabbítja, töröl és betold, hozzáad és elvesz, ugyanezt teszi a szöveggel is, azzal is ilyenféleképpen bajlódik, szöszmötöl vele, mert ez a dolga, amib?l joggal lehet arra következtetni, hogy Barlog Károly szerint a téma az utcán van, mondja is ezt egy helyen, ám a szöveg a papíron, mert a papíron nyer alakot, ott szerzi meg végs? formáját, holott nem is nagyon lehet beszélni végs? formáról, hiszen ahogyan a már szóba hozott Egy mondat Újvidékr?l cím? elbeszélés végén olvasható, egy Konrád Györgyt?l származó idézet után, azt mondja Barlog, hogy ?lassan, centinként, szinte észrevétlenül távolodtam el Csókától, mígnem azon kaptam magam, hogy Újvidéken mondom: itthon vagyok; éppen ezért tudom, egy történet véget érhet, de az elvarratlan szálakat azután is ott fújdogálja a szél, egyikbe-másikba olykor beleakadunk, egy óvatlan mozdulattal visszafejtjük, majd számolgatjuk a szemeket, nézzük, mi hova való ? a történet, mint mondtam, véget ér tehát, de a történettel való babrálás (az ember természetéb?l kifolyólag) soha...? Három ponttal ér véget a mondat, nem is érhetne másként véget, hiszen ha a történettel való babrálás sohasem ér véget, akkor az err?l szóló mondat sem érhet egyszer? ponttal véget. Folytatása következik a bajlódásban, a szöszmötölésben, a babrálásban. Ismét az irodalmi író gyakorlatára megy ki ez a megfigyelés, a történetet mondó szövegen való soha egészen be nem fejezhet? munka megnevezésére. Még valamir?l árulkodik a fenti idézet. Arról, hogy Barlog Károlynak az els? személyben megszólaló elbeszél?je sok esetben azonos magával az íróval, a nyelv által teremtett h?se az elbeszélésnek az elbeszél?, de hogy köze van magához az íróhoz, az sem tagadható, legalábbis nem minden esetben tagadható. Azt mondom ezzel, hogy Barlog Károly szövegeiben sok minden megtudható Barlog Károlyról, megtudható, hogy csókai származású, hogy Újvidéken élt egy ideig, majd elbúcsúzva a várostól Budapestre költözött, s ezt az életutat pontosan követi a Maxim cím? kötet felépítése, ahol a könyv elején a nagyszül?kr?l szóló szövegek olvashatók, a nagymama halála, a nagyapa zsörtöl?dései, az apa háborús élményei, minthogy beütött a háború és megjött hozzájuk a behívó, olyan valaki hozta, aki még sohasem járt az ? utcájukban, s aztán az apa idéz?jelbe tett megfogalmazása a Baranyába vezet? és onnan visszavezet? háborús utazásokról, amib?l a múlt század kilencvenes éveinek történetei jönnek el?, de szó esik itt a nyugalmazott földrajztanár költ?r?l, akit egyik gyerekverse miatt börtönbe vetnek, majd tovább folytatja rímfaragó mesterségét, közben ellopja a nagyapa egyik gondolatát, ami miatt a nagyapa neheztel rá, a háta közepére sem kívánja. A nagyapa t?zles? ember a magtár tetején, és innen látja be a falut, s mindent rendben talál, ahogy az Úristen is égi magasságából szemlélve a földet, mindent rendben talál rajta. Majd az Újvidék-élmények következnek a kötet lapjain, azután a távozás Újvidékr?l és végül budapesti történetek olvashatók arról, hogy vak vezet világtalant, arról, hogy a n? kora a b?rér?l ismerhet? fel, s további elesettekr?l, akik közül igazán hatásos az a cigányprímás, aki nem akar behódolni az új divatnak és ezért hoppon marad, a talponállóból is kitessékelik. Az út, amit Barlog Károly els? könyve tartalmával megtesz, Csókától, Újvidéken át Budapestig, egyben Barlog Károly útja is, s efel?l nem hagy kétséget, ám ezzel együtt éppen azért, mert láthatóan sokat bajlódik a szövegeivel és a mondataival, s?t tudja, hogy a történetekkel való szöszmötölés sohasem ér véget, meg az, hogy nyíltan közli irodalmi hovatartozását, még nyíltabban hivatkozik el?dökre, akikt?l ezt-azt el is tanult, bizonyítja, hogy Barlog Károly irodalmi író, aki miközben ír, magáról az irodalomról is gondolkodik.

BÁNYAI János
Forrás: Híd, 2013/1., 93?96.

 

Posztmodern habarcs hagyománnyal
Barlog Károly: Maxim

Barlog Károly Maxim cím? kötete alig két hónapja látott napvilágot ? a Híd Könyvtár sorozatban ? a Forum Könyvkiadó, a JAK és a prae.hu közös kiadványaként. A rövidprózákból álló kötet a szerz? els? kötete, ám egy egészen kiforrott világ rajzolódik ki el?ttünk, koránt sincs els? kötet jellege. A kiadvány értékét még inkább növelik a szövegekkel teljes összhangban lév? illusztrációk, Barlog Zsuzsanna digitális kollázsai, amelyek a szövegekkel együtt darabjai egy, a realitás szilánkjaiból építkez? világ sajátos újraépítésének. ?Mindent, ami újként kerül elébe, csakis egy új szöveg keretein belül képes elképzelni? (11) ? mondja maga a címadó szöveg Maximja. A négy nagyobb egység mentén jól látható a szerz? szándéka: megszólalni önmagáról, emlékekr?l, élményekr?l, gondolatokról, váro­sokról és legf?képpen az írásról, az irodalomról, és játszani ezekkel. Tenni mindezt úgy, hogy semmi sem maradjon olyan, amilyen, hanem olyanná váljon, amilyenné a szerz? fiktív térképe el?írja, ?[h]iszen a térkép nem pusztán annak hiteles rajzolata, amit látunk és lábunkkal tapodunk ? egy térkép megrajzolásához bels? látásra van szükség? (130).

A Maximot és a Nyakig a posztban feszt (avagy a Maxim kett?) cím? szöveget olvasva akarva-akaratlanul ott motoszkál az olvasóban, hogy Maxim valójában alteregó. A kötetben többször is emlegetett, Garaczi Lászlótól lopott ?malteregó? kifejezés még inkább alátámasztja e problematika felvetésének jogosultságát. Konkrétan megragadható momentumokkal is bizonyítható: ?elhatároztad, hogy a novellád h?sének Maximot teszed meg, és mire a történet végére érsz, arra leszel figyelmes, hogy minden szál kicsúszott a kezeid közül, a marionett-madzagok túlsó végére keveredsz, és szöveged konstruál meg téged. Állsz, és tudod, hogy Maxim már árkon-bokron túl jár, leéli helyetted az életed? (12). A narrátor szövegének h?sér?l, Maximról beszél, vele folytat röpke párbeszédeket, vele mondatja ki az írói én és a világ kapcsolatát taglaló gondolatokat, nézeteket. A prózák ezáltal háromkomponens?vé válnak, amelyek a szerz??narrátor?Maxim szubjektumhármas mentén dekódolhatók, és id?nként valamiféle ars poetica-szer? vallomásokba csapnak át. Olyan vallomásokba, amelyek az írói pozíciót determinálják, azét, aki nyakig a posztban hempereg, a tegnap írójának kikezdhetetlenségével szemben mindent kikezd, a törmelékekb?l pedig ? önmaga malterjával vegyítve ? egy egészen újat épít, amit arra ítél, hogy azt valaki ugyancsak lerombolja és továbbgondolja.

A Kártyanovellák cím? fejezetben a magyar kártya lapjait felhasználva a múlt egy-egy szeletéb?l épül fel egy kerek, egész emlékvilág, amely a nagyanya, a nagyapa és a tartalékosként behívott apa köré szöv?dik. Az elbeszél? emlékezik, hogy aztán az emlékmozzanatokat elénk tárja, úgy, ahogyan azt ? látta/látja. Legkevésbé azzal a szándékkal, hogy megismerjük a családtagokat, inkább azzal, hogy betekintést nyerjünk azokba a meghatározó eseményekbe, amelyek személyiségalkotók voltak, amelyek a nyolcvanas évek vajdasági szülötteinek kijártak, ahogyan azt egy kis falu lakója észlelte. A Magyarországra kivándorolt barát, Márkus elvesztése, az édesapa katonai szolgálata, a világból elfogyó nagyanya, a mindig mesél? nagyapa emléke alibiként jelennek meg, hogy igazolják azt az apró részletekb?l összeálló hiányt, ami az elbeszél? sajátja, identitásának meghatározó szegmense.

Barlog Károly prózáinak egyik alapelve ? amint arról már korábban is szó esett ? a kikezdhet?ség. Minden kikezdhet?, mindenr?l lehet írni, ám mindig saját sz?r?n átengedve, saját anyagból meggyúrva. A Kovács Istenke álmodik cím? ciklus darabjai blogbejegyzésekb?l rövidprózákká ér? szövegek, amelyek akár ? a Maxim-szövegekhez hasonlóan ? alteregós szövegekként is olvashatók, de ami ennél fontosabb e rövidprózáknál, az a játék, a közhelyek, illetve a kulturális kódok regisztereivel való játékos leszámolás. E játék a banalitást, a jelentéssel való variálhatóságot helyezi el?térbe. Kovács Istenke isteni er?vel való felruházása valamiféle megfellebbezhetetlen pozíciót követel magának, ám e prózákban mégsem alakul így. Lépten-nyomon az derül ki, hogy Kovács Istenke nem mindig isten, és amikor isten is, valójában mégsem az. Kit?nik ez a következ? részletb?l: ?Lám, kérdések egész garmadára kerestetik a válasz. De Kovács Istenke elméje (perpill) oly setét, mint a török kávé zacca. Így Kovács Istenke nem küzd, de bízva bízik (!), hisz tudja jól, hogy amin itt lenn az ember képes napokig rágódni, az könnyed ozsonna a magasságban Istennek? (58?59). A ciklus darabjaira az irónia jellemz?, pontosan azáltal, hogy látszólag istent és teremtést parodizáló mozzanatok szerepelnek, ám valójában csak a közhelyekkel való szövegbeli leszámolás a cél, a szavakkal történ? játék. Van azonban néhány szöveg/szövegmozzanat, különösen a Kovács Istenke és a kerámiaisten cím?, amelyben er?s szándék érezhet? a magasztos és hétköznapi dolgok közötti határ felszámolására, a jelentéstartományok teljes kiüresítésére, ám hátrányukra van e szöveghelyeknek az er?teljes igyekezet, nem sikerül ugyanis meg?rizni azt a többi szövegben jól definiálható ironikus hálót, amely jellemzi e ciklust, nem kerülnek felszínre a mögöttes tartalmakat sejtet? elemek, mint a többi, jól kidolgozott esetében.

Kovács Istenke a szavak megszállottja, lételeme a teremtés, a szövegteremtés. Folyton kérdez, válaszol és alkot, kitekint kattogó írógépe mögül, hogy mi olvasók rácsodálkozzunk arra a prózavilágra, amelyet létrehoz.

A szerz? írja egyik szövegében, szöszmötölni, szeszeregni és piszmogni kell a dolgok felett, hogy összeálljon egy-egy novella malterja, amely által létrejön a ?posztmodern trutyi?. E posztmodern habarcsba belekeveredik a hagyomány is, amely el?t?nik a sorok el?tt, mottókban, a sorok között a tartalomban, vagy éppen idézetek által. Sajátos hagyomány ez, olyan, amely egyrészt a vajdasági kulturális hagyományból, történelmi eseményei­nek emlékeib?l táplálkozik, másrészt korunk magyarországi társadalmi, irodalmi palettájáról kölcsönöz. Egyaránt részei a kötetnek a kilencvenes évek háborús élményeib?l összeálló visszaemlékezések, ahogyan a kétezres évek Újvidékje is, vagy éppen napjaink Budapestje. A ?Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren? Domonkos-idézetet címként visel?, terjedelmesebb prózákat tartalmazó fejezet egyes darabjait városszövegekként olvashatjuk. Az Egy mondat Újvidékr?l cím?t a szerz? Végel Lászlónak ajánlja, amely az Egy makró emlékirataira emlékeztetve, Újvidékr?l, az utcáiról, a Dunáról, a tömegközlekedésr?l, az egyetemista életr?l és az olvasmányélményekr?l szól, meglebegtetve az otthonosság, az otthonlevés képzetét. Míg a Világtalannak világossága, amely látszólag Budapest-szöveg ? hiszen Budapest utcáit rója az elbeszél?, az ottani atmoszférából kölcsönöz egy keveset ?, állandó Újvidék-utalásai és a ciklus címadó idézetével való összeolvasása révén sajátos városélményt eredményez, amely els?sorban egy intim Újvidék-élmény. ?Istenem [?], lehetséges, hogy én még mindig Újvidéken élek?!? (129) ? teszi fel önmagának a kérdést, el?revetve ezáltal pozícióját, amely az elvesztett otthon nyomában definiálható. A nincsb?l vant csinál ? akár Kovács Istenke (l. 68) ?, a hiányt részleteiben pótolja, a Lazar cár sugárutat a Thököly útra helyezi, szövegben teremti meg sajátos városát, Újvidék?Budapest-fúzióját.

Egyedi prózahangot ismerhetünk meg Barlog Károly kötetétben, akinek ? Szálinger Balázs szavaival élve ? ?[n]agyon fontos a hagyomány, nagyon fontos a saját ?sök számontartása, nagyon fontos a történelem ismerete [?]. [És] meg tudott gy?zni [minket], hogy ezeket a történeteket ezzel a kulturális (történelem, hagyományok, szociológia, család stb.) aláfestéssel egyedül neki van joga elmondani?.

SÁGI VARGA Kinga
Forrás: Híd, 2013/1., 97?99.

Barlog Károly: Maxim

     Elhibázott cím ez, még akkor is, ha els?re jól hangzik, könnyen megje­gyezhet?, és tulajdonképpen bár­mit rejthet maga mögött. Ezt a ti­tokzatosságot igyekszik is fenntar­tani Barlog, noha sok értelme nin­csen, hiszen a Maxim nev? h?s csak az els? novellákat uralja, ez a három szöveg viszont nincs ko­moly hatással a kötet egészére. Maxim afféle posztmodern Huckleberry Finn vagy Dean Moriarty lenne, aki szerz?nket kézen fogva kószál a szövegrengetegben, és közben pufogtatja jóravaló féligaz­ságait. Barlognak azonban sokkal jobban áll a posztmodern anekdotázás, amikor csinálja, mint ami­kor beszél róla.

A Maxim-történetek nehézkes­sége után nagyszer? humorú, öt­letes, a m?fajokat bátran váltoga­tó vagy éppen ötvöz? szövegek következnek. A három ciklusban a szerz? a legkülönböz?bb kvalitá­sait mutatja meg, miközben jól tudjuk: végig ugyanarról van szó. A teremt? és a múltját újrahasz­nosító ember áll a középpontban, e két feladat minden nehézségé­vel, bizonytalanságával és persze örömével. ?S hogy mivel ajándé­koznám meg az embert? A múlt­jával. Hisz mindig a boldog múlt után sóvárog? - elmélkedik az egyszeri teremt? a hentesüzlet fe­lé tartva. Ezt csak annyiban pontosítanánk, hogy valójában a meg­szépült múltra vágyik, és a szerz? is tisztában van ezzel, hiszen ke­vesen tudnak olyan megbocsátó érzékenységgel írni gyermekkor­ról, a régi Jugoszláviáról, Titóról, háborúról, mint Barlog a Kártyanovellák ciklusban. Az utolsó dara­bok az újvidéki irodalmi életb?l az ?anyaországi", nyolcadik kerületi rögvalóságba átköltöz? szerz? út­ját mutatják meg keresetlen egy­szer?séggel, e két ciklus közé pe­dig a Kovács Istenke mindennap­jait bemutató rész ékel?dik pofát­lan humorával, és bizonyos EP és JA angyalokkal, akik alaposan ren­det tesznek a szövegben és a Föl­dön. Menni fog ez, csak nem sza­bad abbahagyni a mesélést.

CZINKI Ferenc
Forrás: Magyar Narancs, 2013. március 7. [XXV./10.], Könyvmelléklet XII [40].

Térkép szövegekb?l

Barlog Károly Maximja egy sajátos kartográfia-esztétika dokumentuma: ?sök és h?sök szomszédságában húzza meg univerzumának határvonalait, rajzolja meg atlaszának képeit. Mint utolsó, Világtalannak világossága cím? rövidprózájában olvasható, ?egy térkép megrajzolásához bels? látásra van szükség? (130.), a kötet narrátora pedig a magyar irodalomban való ?benneállásáról? tesz tanúbizonyságot, hiszen olvasmányélményeit segítségül hívva, belülr?l figyelve keresi meg a helyét ennek az óriási territóriumnak a síkságai és domboldalai között. A Maxim ilyen szempontból tipikus els? kötet: az olykor tankkal, olykor gyalogszerrel, fegyvertelenül járó szerz? saját világának limeszeit kutató otthonkeresés-kísérlete.

?A jó író alapvet? ismérve a szöszmötölés, a szeszergés és piszmogás, hogy mindig bokáig, térdig, derékig, nyakig, orrlyukig jár a lírai habarcsban, novellája malterjában? (12.) ? nyilatkoztatja ki rögtön az els?, ars poeticákat tartalmazó ciklusban. A nyitódarab címadója Maxim, aki barátból lassacskán Garaczi-féle malteregóvá lép el?, s végigkalauzolja a befogadót Végei László makrójának Újvidékén, a Domonkos István-i téves csatatéren, Tolnai Ottó sosem látott azúrjának tengervidékén vagy Karinthy Frigyes zuglói hónapos lakásán. Akárhová is megy, minden sarokból leselkedik rá egy-egy József Attila- vagy Weöres Sándor-vers, esetleg Az elt?nt id? nyomában néhány példánya. T?lük, bel?lük guberál, az ? törmelékeikkel babrál az elbeszél?, aki tehát korántsem a tegnap embere: poézise nem beton-költészet, mint a régen volt, mesterember-pozícióból alkotó íróké, hanem afféle szabómester-líra, a folyton toldozó-foltozó varrószaki montázsm?vészete. Barlog Zsuzsanna digitális kollázsai remek keretet adnak ennek a teóriának: mintha csak ennek a ?talált tárgyakból?, ?hozott anyagból? építkez? prózának a képz?m?vészeti leképezései lennének. Ebben a ?nyakig a posztban feszt? állapotban való leledzés vezérli Maximot akkor, amikor a szerepl?kkel csereberél? irodalmi bank létrehozásának ötletét veti fel, s ez mondatja ki vele, ?semmi értelme, hogy valami tartósat és lezártat alkossunk, (...) sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy nyitva hagyjunk ajtót, ablakot, így bárki beléphessen a szövegünkbe?. (14.)

Az ecói nyitott m?re való rájátszás, az ironikus hangnem, az intertextuális utalások, a számos áthallás a nyolcvanas-kilencvenes évek prózahagyományával rokonítja a kötetet, holott archaizálásra hajlamos, s emiatt kissé nehézkes nyelvezete, a parodisztikusnak egyáltalán nem, inkább modorosnak ható ?mid?n?-ök és ?elveszíté?-k garmadája, szentenciózusságra való készsége lerántja a leplet a mögötte álldogáló, hol maximos, hol Kovács Istenkés pózba belemerevedett szerz?r?l. Róla, aki a félédes Csikóvér és a tubusos pástétom birodalmától, Csókától eltávolodva igazi urbánus entellektüelként, valóságos aszfaltdzsentriként rója irodalmi eszmélésének fontos tereit, az újvidéki Virág vagy a budapesti Népszínház utcát, és folyamatosan csak törleszt, mintha az adósává tette volna a négyes busz ellen?re, amikor a büntet?cédulára a neve helyére Arany Jánosét írta, címként pedig azt tüntette fel: Barlog Károly utca 37.

?Nagyon fontos a hagyomány, nagyon fontos a saját ?sök számontartása, nagyon a fontos a történelem ismerete (mind makro-, mind mikroszinten) ? de nagyon fontos, hogy a szerz? önz? is legyen, és legy?zze ezeket, föléjük n?jön, meg tudja magyarázni, el tudja velünk hitetni, hogy mért pont ? lett felkenve arra, hogy ezeket tárgyalja, miért az ? neve van odaírva a címlapra, hivalkodjon vele, hogy mit tud ?, csak ?, egyedül ? olyat, amit mi nem tudunk, milyen szerz?i eszköztára van, abból mit akar bemutatni és mit takar el. Barlog Károly merít a családból, a történelemb?l, a vidékiségb?l és a határon túliságból egyszerre ? és meg tudott gy?zni, hogy ezeket a történeteket ezzel a kulturális (történelem, hagyományok, szociológia, család stb.) aláfestéssel egyedül neki van joga elmondani? ? írja a kötetr?l a recenzens, Szálinger Balázs. Az el?képek sajáttá tétele, önmagán való átsz?rése a nagyanya emlékének ajánlott Kártyanovellákban sikerült a legjobban: a családi legendáriumból merít?, a délszláv háborúk mili?jével átitatott rövidtörténetek narrátora mintha hitelesebb hangon szólalna meg, mint a többi ciklus elbeszél?je. Megelevenednek az Elesett harcosok utcában folytatott, aztán Márkus Tamás ?Magyarba? költözése miatt abbamaradt kártyapartik; az apa behívója és a nyomában megképz?d? ?ólomnehéz, fényesre koptatott párnamagány? (32.); a Titóval álmodó unokabáty, aki szerint az egészséges jellemfejl?dés abszolút feltétele az, ha valaki volt pionír; a magtár tetején ?rköd? nagyapa, aki ?igazi lokálpatrióta volt, és az Úré volt a lokál? (41.), s aki úgy hitte, az Isten azért nem siet a segítségükre, mert onnan föntr?l ?úgy föst, minden rendben; a tarlón lengedez a kalász, a szél muzsikál, a gép forog, így hát az alkotó pihen? (44.); Negovan bácsi, aki szerint viszont az Úristen álruhásan lejött közénk, éppen Jugoszláviába, de meglátták az egymással hadakozó felek, s miel?tt bármit is szólhatott volna, kinyírták. A térképészet után a folytatás, az a bizonyos második kötet talán éppen ebb?l a fejezetb?l n?hetné ki magát. Kezd?dhetne mondjuk azzal a kisfiúval, aki a diófán üldögélve várja a hadgyakorlatról hazatér? apját: ?A sarki diófa tetejér?l figyeltem ?t, ahogy jött, és arra koncentráltam, hogy ne katapultáljon a szívem a testemb?l, remegtem a boldogságtól. Kiáltottam volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, mintha összen?ttek volna a hangszálaim, minden er?lködés kapart és fájt. És talán ha akkor az öcsém nem szólal meg, nem mondja ki élete els? szavát, azt, hogy »apu«, végleg ott maradunk az Elesett utca sarkán, némán a diófa alatt ? mint egy jól sikerült családi fénykép, melyben most ismét mindenki a helyére került.? (35.)

BERÉNYI Em?ke
Forrás: Sikoly, X. évfolyam, 34. szám, 105?107.

Mit jelent a tök disznó?

Barlog Károly els? kötete ? Bencsik Orsolya Akció van! cím? meglehet?s (ám igencsak egyszólamú) magyarországi visszhangot talált könyvéhez hasonlóan ? három kiadó együttm?ködésével jelent meg. Az újvidéki Forum, a JAK és a PRAE.HU által kiadott Maxim mindenképpen jól sikerült kötet, amennyiben a benne olvasható rövidprózák ? a már eddig megjelent vajdasági kritikákkal együtt ? érdekes kérdésekre mutatnak rá. A fiatal szerz? négy ciklusba rendezte írásait: a kötetnyitó Maxim, illetve a harmadik, a Kovács Istenke álmodik több szempontból is összetartozhat, s ugyanígy ? különösen Barlog a vajdasági irodalmi hagyományokhoz való köt?dése tekintetében ? érdemes egymás mellett olvasni a második Kártyanovellák, és a kötetzáró ?Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren? cím?t is.

A Maxim ciklusban szerepl? mindhárom szöveg ?er?lködés? (8.), ?van, hogy legyen? (19.), ?ragozott?, illetve ?koncentrált semmi?. (19-20.) Az, hogy ezeket a jellemzéseket a ciklus szövegeib?l tudtam idézni, nem jelenti sajnos azt, hogy Barlog meggy?z? (ön)iróniával fordulna a Nyakig a posztban feszt novellacímben is megidézett posztmodern irodalmi szemléletmódhoz. S?t, ezek a kötetnyitó szövegek épp a felszínesen érte(lmeze)tt ?posztmodern szövegalkotás? eredményei: az ismerhet?, közhelyessé vált megoldásokhoz Barlog nem tesz hozzá semmit íróként. A szándékosan bonyolított, a szöveg megszületésére reflektáló gondolatmenetek a vélhet? szerz?i szándék ellen hatva inkább fárasztóvá, semmint jól megoldottá teszik a szövegeket. Csak egy példa: ?Az ?sgondolat mindig próza. [?] De mi van az ?sgondolat el?tt? [?] S ha az ?sgondolatot valóban a semmi el?zi meg, akkor az ?sgondolat ebb?l a semmib?l jön létre ? a próza összegyúrt semmi, mely alkotóeleme egy még nagyobb, de tökéletesebben összegyúrt semminek, és ily módon a valami a semmi er?s koncentrátuma?? (9.) Er?ltetett és kifáradt ötletnek bizonyul a Kovács Istenke álmodik ciklus Kovács Istenke és Uri Geller cím? darabja is.  A szellemesség és az eredetiség hiányzik ezekb?l a szövegekb?l. Nem karakteresek, Barlog Károly olcsó megoldásokkal próbálja m?ködtetni ?ket, így azonban életlenek maradnak ezek a novellái. Jelen írásom felépítése Barlog kötetééhez hasonlít: az elején közöltem a rosszakat. Szerencsére, a Maximban vannak jó szövegek is, és ahogy már említettem, olyan érdekes kérdések, melyekre érdemes b?vebben kitérni.

A Maxim ciklusban, rögtön a kötet második novellájában olvasható Barlog els? vallomása. A következ?t írja: ?szektás vagyok, az irodalomban hiszek, az irodalom szektása vagyok, egy grafomán, szövegfaló marha? (18.) Egy másik szövegben már egészen konkrétan fogalmaz, s a vajdasági magyar irodalomhoz való tartozását demonstrálja a fiatal szerz?: ?vajdasági magyar irodalom!, ezt tekintem sajátomnak, és képtelen vagyok kompromisszumokat kötni? (94.) Mindenképpen érdekesek ezek a vallomások Barlogtól, legf?képpen azért, mert saját írói megítélését láthatóan nem bízza értelmez?ire. A vajdasági magyar irodalomhoz tartozását nagy íróel?dök emlegetésével is er?síti, ám ezeknek az alkotóknak a megidézését, megnevezését nem szabad a Barlog szövegei által megidézett hagyományokkal azonosítani. Más ugyanis, hogy a szerz? hova sorolja saját magát, és más, ahova a szövegei kapcsolják ?t. Bányai János a Híd januári számában megjelent kritikájában részben épp a megjelen? irodalmi nevek miatt nevezi elismer?leg ?irodalmi írónak? Barlogot, ?ha ezen a szón [?] azt értjük, hogy jól tájékozódik az irodalom világában.? (Bányai János, Az irodalmi író rövid történetei, Híd, 2013/1, 95.) A Maxim negyedik ciklusának címét Domonkos István legtöbbször hivatkozott versének, a Kormányeltörésben cím?nek a leggyakrabban idézett sora adja (?Mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren?), az Egy mondat Újvidékr?l cím? leghosszabb elbeszélését Végel Lászlónak ajánlja Barlog, s idéz is az Egy makró emlékiratai cím? a Végel-m?vek közül szintén a leggyakrabban hivatkozott alkotásból. Megjelenik Fehér Kálmán alakja, s természetesen Tolnai Ottóé is, akire való hivatkozás nélkül manapság nincs is fiatal vajdasági szerz? által megjelentetett kötet. Tolnai megjelenik név szerint, mint ?aki irodalmunkra, az úgynevezett «vajdasági magyar irodalomra» rányomta azúr szín? billogját, hogy azt onnan egy istenért sem tudjuk, nem is akarjuk!, levakarni? (104.) S megidéz?dik a már korántsem a vajdasági magyar irodalmat, hanem a Tolnai személyét idéz? tenger-kép is: ?Kovács Istenke most arra gondol, hogy még sohasem látta él?ben a Tengert, s akár egy régen elveszített vagy sosem volt végtag helye, viszket neki ez a hiány, ez a tengertelenség. Félre ne értsd, kedves Olvasó, nem a hatalmas víztömeg látványa hiányzik Kovács Istenkének, sokkal inkább azt a különbséget szeretné teresülve látni, ami a vajdasági magyar írót mássá teszi az anyaországi magyar íróhoz képest.? (82.)

Barlog kötetét olvasva különválik az általa megnevezett, s a szövegeib?l kiolvasható irodalmi hagyomány. Egy olyan szerz?re utaltam már jelen írásom címével is, aki ? szinte érthetetlen módon ? nem jelenik meg névleg sem a Maxim szövegeiben, de ami leginkább meglep?: az eddigi vajdasági kritikákban sem, holott a kötet legjobban sikerült szövegeit tartalmazó Kártyanovellák ciklus darabjainak írásmódja, szemlélete és tematikája is ?t idézi számomra. A ciklusról írva Pressburger Csaba a következ?t jegyzi meg: ?a Kártyanovellák olyan, mint Esterházy Péter Harmonia Caelestise; rövid történetek felmen?kr?l ? miért, maguk mire gondolnának, ha nem a HC-re?? A magam részér?l Gion Nándorra és az ? novelláira, valamint tetralógiájára gondolnék. A ciklust Barlog Károly nagyanyja emlékének ajánlja, s az ezekben a novellákban elmesélt összetartozó történeteket egy kis utcában, az Elesett harcosok utcában játszatja. A magyar kártya lapjai jelennek meg az írások címeként, például így: ?Makk csikó, háború vagy amit akartok?, s a lapok is, mint látszik, különleges, ritka megnevezéssel szerepelnek: ?Megkevertem a lapokat, csukott szemmel húztam egyet: tök disznó.? (29.) Nemcsak a nagyszül?k történeteinek tovább- vagy elmesélése, a magyar kártya lapjai, egy utca életének felvillantása, a település fölülr?l ábrázolása idézi Giont (Gion Kálváriájáról hasonló érzésekkel tekintett le a községre Rojtos Gallai István, mint Barlog szövegében a lokálpatrióta nagyapa: ?Ha sokáig figyelünk egy települést felülr?l, vészesen megn? az esély arra, hogy beleszeretünk, éget? honvágyunk támad, ha nem láthatjuk. Az Úristen is így szeretett bele a maga teremtett világba, föntr?l való letekintései alkalmával [?]. Nagyapám igazi lokálpatrióta volt, és az Úré volt a lokál.? (41.)), hanem Barlognak a kötetéb?l is kiolvasható életútja is. ?Az út, amit Barlog Károly els? könyve tartalmával megtesz, Csókától, Újvidéken át Budapestig, egyben Barlog Károly útja is [?]? (Bányai János, i.m., 96.) Gion Szenttamásról indult, de szintén Újvidéken át végül Budapestre került, s már itt írta a jelen írásom címében is idézett Mit jelent a tök alsó? cím? posztumusz kötetben szerepl? novellái többségét. Gion e szövegeinek sajátossága, hogy keveredik bennük a budapesti és a vajdasági léttapasztalat, a térségek egymásra íródnak, hasonlóan ahhoz, ahogy az Barlog Károly kötetének utolsó szövegében, a Világtalannak világossága cím?ben is történik. A Maxim szerkeszt?je által írt, szintén a Híd januári számában megjelent kritikában mindez nagyon pontosan megjelenik. Sági Varga Kingával egyetértek, mikor azt írja, Barlog a ?szövegben teremti meg sajátos városát, Újvidék-Budapest-fúzióját.? (S. V. K., Posztmodern habarcs hagyománnyal, Híd, 2013/1, 99.) Barlog történeteket mesél a legjobban, ezek a szövegei nagyon jók, szépek és olyanok, amelyek megírásához szükség volt Barlog Károlyra, az íróra is. Ezeket a történeteket valóban ?egyedül neki van joga elmondani? ? ahogy Szálinger Balázs is írja a hátsóborítón ?, s csak Barlog tudja így elmondani.

Egy interjúban a szerz? megjegyzi: ?Istenem, mennyire szeretnék én is egy nemzedék tagja lenni!? Az utóbbi években sok fiatal vajdasági író jelentkezett els? kötetével, nemzedékr?l azonban valóban (egyel?re?) csak korosztályi, illetve ?szakmai életkor?, s kevésbé az általuk írt irodalom alapján lehet beszélni. Annak ellenére is, hogy küls?dleges hasonlóságok felfedezhet?k, pl. rendre rövid m?fajokkal jelentkeznek (verseskötettel vagy, mint Barlog és Bencsik is: rövidprózával). Vitathatatlanul megindult a vajdasági irodalom legfiatalabb generációjának tudatos felléptetése (ebben kétségtelenül nagy szerepe van a 2009-ben alakult Híd Körnek). Ez a ?nemzedék nélküli irodalmi nemzedék? (Podolszki József kifejezése ? P. J., csodavárók, a jugoszláviai magyar irodalom nemzedékkérdéséhez, Új Symposion, 1980/6, 223.) bizonyos szempontból els? nemzedék. Annyiban, hogy ezeknek a fiatal íróknak már nem adottak, többnyire még csak gyerekkori emlékként sem, azok a jugoszláv kulturális élmények, amelyek a korábbi nemzedék(ek), a mostani fiatalok által él? hagyományként tisztelt szerz?k számára még alapvet?k voltak. Fontos változás, hogy Jugoszlávia szétesése után a Vajdaságban a többségi kulturális közeg is átalakult, vagyis nemcsak a magyar vajdasági irodalom szenved(het) identitászavarban, hanem az idegen nyelv? többségi irodalom (és kultúra) is. Ezt a változást mindenképp fontos tudatosítani, f?leg, hogyha a most induló fiatal vajdasági magyar szerz?k út- és hagyománykeresése kerül egy-egy vizsgálat vagy kritika középpontjába. Ennek tudatában talán még indokoltabb lehet az ? indulásukat figyelemmel kísérni, f?ként azért, mert a magyarországi néz?pontból szület? értelmezések is fontosak (lennének). A FISZ által szervezett vajdasági kritikustusáról készített beszámolóból kiderül (mert hogy ott is rendeznek ilyet, immár második éve, idén kiemelten a fiatal vajdasági szerz?k m?veire koncentrálva), hogy pl. Benedek Miklós els? verseskötetét vizsgálva felmerült a magyarországi olvashatóság kérdése is.

Látszólag elkanyarodtam Barlog Károly els? kötetének értékelését?l. De csak látszólag. Írásom legvégén arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy err?l az izgalmas els? kötetr?l, a Maximról lesz szó a legközelebbi vajdasági kritikustusán. Érdemes lesz az arról készült helyszíni tudósításnak is utánanézni?

SZARVAS Melinda
Forrás: Apokrifonline (2013. április 12.)
http://apokrifonline.wordpress.com/2013/04/12/mit-jelent-a-tok-diszno-konyvkritika/

A posztmodern köpeny súlya
Barlog Károly: Maxim

Barlog Károly Maxim cím? kötete nehezen gy?zné meg az ellenkez?jér?l azokat, akik szerint a posztmodern irodalom voltaképpen csak öncélú játszadozás. Barlog a posztmodern írástechnika leszállóágban lév? irányához csatlakozik: temérdek hivatkozás, jelöletlen, de megfejthet? utalás bizonyítja, hogy a fiatal író nagyon felkészült. Barlog irodalmi tájékozottsága természetesen megnyer?, de ez kevés ahhoz, hogy a Maxim jó kötet legyen.

 Barlog könyve négy ciklusból áll, az els? gyakorlatilag három szerelmes vallomás a posztmodern irodalomhoz: van szöveggel birkózó szerz?, szerz?t legy?z? szöveg, öntematizálás, a valóság ?feltalálása?, plágium, és az olvasó megszólítása sem marad el. A kötet címét visel? els? írásból rögtön kiderül, hogy kicsoda Maxim: egy alteregó, egy vállaltan papírmasé figura, akinek olyan stílusa van, mint az amerikai vígjátékokban a jófiúk barátainak. Nem agyalós srác, kissé primitív (?Mert, érted, észre sem veszed, bazmeg?), és természetesen vagány, aki a film/szöveg vége el?tt hallatlan bölcsességr?l tesz tanúbizonyságot (?megsúgom a titkot: minden szöveg prózának indul?). Mi a baj ezzel? Az, hogy rengetegszer láttuk.

A szövegeket minduntalan megszakító önreflexiók fárasztó, kötelez? betéteknek t?nnek, majdhogynem jelzésnek, hogy el ne felejtsük, a szerz? posztmodernül ír. Az írásokba ékelt József Attila-idézetek már nem tudnak hatásosak lenni, sokkal inkább ? s ez a szomorú ? fáradt, közhelyes és egyszer? megoldások érzetét keltik. A Maxim szenved a tipikus els?kötetes betegségt?l: Barlog mindent meg akar mutatni. Nem az a baj, hogy mondatokról mások mondatai jutnak eszébe, hanem az, hogy egyes helyeken úgy oldja meg a kapcsolódást, mintha a posztmodern m?vek nyitottságát akarná parodizálni: ?De ha férfiakról esett szó, az orrnyerge kislányosan elvörösödött, a térdhajlata ? mely Hamvas szerint a n? legérzékibb, legtökéletesebb pontja ? pedig viszketett a benne gyöngyöz? izzadtságtól.?

Már az els? oldal sem ígér sok jót: ?Arra gondoltam, a küls? világ történései pontosan így nyomják el a bels? cselekvéseinket??. Miel?tt feltennénk a kérdést, hogy voltaképp mi is lehet a bels? cselekvés, rájövünk, Barlog is érzi, hogy ez nem teljesen jó, ezért igyekszik magyarázni: ??azaz megfosztanak annak lehet?sét?l (sic!), hogy véghezvigyük azokat.? Értjük persze, de épp egy olyan kötetben, amelyben több ízben is téma a szöveggel való babrálás és szöszmötölés, nem igazán mutat jól ez az elnagyolt mondat.

Barlog érezhet?en élvezettel gondolkodik és ír, de a sehová sem tartó gondolatfutamok teljesen figyelmen kívül hagyják az olvasót.

?Az ?sgondolat mindig próza? De mi van a próza el?tt? Mi van az ?sgondolat el?tt? Semmi? És a semmi az valóban nincs? S a nincs, az valóban a van tagadása, a semmi pedig a valamié? S ha az ?sgondolatot valóban a semmi el?zi meg, akkor az ?sgondolat ebb?l a semmib?l jön létre ? a próza összegyúrt semmi, mely alkotóeleme egy még nagyobb, de tökéletesebben összegyúrt semminek, és ily módon a valami a semmi er?s koncentrátuma??

A kötet els? három írásának olvasásakor nehezen eldönthet?, hogy Barlog mennyire gondolja ezeket a filozofikus passzusokat komolyan. Szórakoztatónak szánja ?ket? Vagy elgondolkodtatónak? Némely metaforáját ráadásul annyira találónak érzi, hogy a végletekig ragaszkodik hozzá. Még akkor is, amikor a logika már megoldaná helyette, így gyakran a nevetséges túlmagyarázás hibájába esik.

?Van és nincs között egy vékonyka húr feszül, akár az erkélyeken, a két fal között, a szárítókötél. Ezt a szárítókötelet nevezzük Valóságnak. Erre a kötélre teregetjük ki mindenünket ? azaz, elhelyezzük önnön magunkat a valóságban. Vigyázat! A valóságon túl már csak az van, ami nem valóság. A valóság vethet árnyékot, de arra nem tudunk teregetni.?

Ha az olvasó képes átverg?dni a kötetet nyitó három ?ars poeticán?, akkor fellélegezhet, a nagymama emlékének ajánlott következ? ciklus ugyanis családi epizódokból, történetekb?l épül fel. A család-tematika hangulata és az írások vallomásossága szerencsére jól m?ködik. Barlog végre nem arra koncentrál, hogy elmondja, írni micsoda küzdelem, hanem ír. Teljesen feleslegesen a kötet ezen részébe is becsúszik Proust (?Nagyanyám becsületes parasztasszony volt, éppen ezért nem olvasott Proustot.?) és Nietzsche (bár az ? felt?nése nem teljesen funkciótlan, hanem éppenséggel nagyon is kiszámítható).

Miel?tt azonban megörülnénk a váltásnak, a posztmodern háttérbe szorulásának, a történet el?térbe kerülésének, következik a Kovács Istenke-ciklus. Az itt található írások tulajdonképpeni ízét az adná, hogy Kovács Istenke eléggé emberi: ürít, káromkodik, és emellett, hogy a metafizikai irány se vesszen el, van két angyala: EP és JA. A poénok széttartó dolgok összekapcsolására épülnek: Kovács Istenke egyszerre merít Wittgenstein Tractatusából és egy Nike reklámból, a nemlét és meglét párosa pedig Sonny és Cher, valamint Rubint Réka és Schobert Norbi mellé kerül. Úgy t?nik, a humornak kellene elvinni az írásokat, de mint tudjuk, ahhoz is kell a megfelel? közönség.

A könyv utolsó fejezetének els? írása egy Végel Lászlónak címzett, hosszú, többoldalas mondat. S talán pont az el?re eldöntött szerkezet következménye, hogy a szövegen érezhet?vé válik a munka. Csakhogy ez esetben éppen úgy, hogy nem t?nik fel a szöveg megalkotottsága, az eddigi zavaró eszközök természetesen, magától értet?d?en simulnak a kötet egészéb?l kitüremked? szép mondatba. Váratlanul, egyszer csak, örömmé lesz az olvasás. Az író végre átveszi az irányítást, er?sebben tartja a szövegét, az olvasó pedig ilyenkor érzi, hogy jó kezekben van.

A kötet végén újra feler?söd? önéletrajzi szál is azt a benyomást er?síti, hogy a Csókától Újvidékre, majd Budapestre vezet? út élményanyaga témaként sokkal érdekesebb, s értékesebb lenne, mint Kovács Istenke bármely jól kitalált története. Nem hiába emeli ki Szálinger Balázs is a családot, a vidékiséget és a határon túliságot a Maxim hátoldalán, ugyanis ezek volnának Barlog üt?kártyái. A szerz? írói teljesítményér?l azonban addig, amíg ilyen szorosan fogják az ?sök, amíg ilyen posztmodern lázban ég, nem is igazán lehet érdemben nyilatkozni. Talán majd a következ? alkalommal.

HUSZÁR Tamara
Forrás: Irodalmi Jelen (2013. május 8.)
http://irodalmijelen.hu/node/16611

Kovács az egész világ?

?Gyenge jellem vagyok, és a szöveg megmászhatatlan kerítés számomra? ? írja Barlog Károly. Az irodalom és az ontológia, mint együttes, elválaszthatatlan alapja az írói egyén életének. A délszláv háború által felvetett létkérdéseket, létproblémákat is feszegeti, Heidegger gondolatvilága mentén, a létr?l és a semmir?l filozofál ? élet és halál ura a szó.

Barlog felvetésében a posztmodernnek van szerepe, els?sorban az írás folyamatának, folyamatosságának, az irodalom gyakorlásának: ?Az irodalom szektása vagyok, szövegfaló marha.? Ebben a literatúra központú világban Maxim, a tudatalatti, a másik én, a bels? hang, a ?malterego? írásra késztet feszt. ?A szöveg apró nyomokat hagy maga után kilépéskor, és érkezéskor három apró helyen szúrja át a papírt. A kilépés után ebbe a három pontba tudunk belekapaszkodni, s a mondatok akkor válnak teljessé, ha el tudjuk olvasni azt, ami a lapnak immáron a másik oldalán van.? Barlog az írás adta létlényegben Isten számára is helyet biztosít. ?Akár egy hajlott hátú szabómester? ? mind az író, mind Isten, aki alkot, világokat teremt. Barlog kiironizálja saját magát. Istent és az írás keserveit és a létezés ny?gjeit (Cipó, Mancika vagy Olga a bemutatott egzisztenciák).

A szerz? irodalmát több szálra terjeszti ki, a három f? tengely az irodalom, a háborús helyzet és a család (például Fonzi bácsi, a ?kecskerímek koronázatlan királya?, szerz?nk nagyapja többször is megemlítésre kerül). E köré szövi az ontológiai eszmefuttatásokat. A Kártyanovellákban és a kés?bbiekben már konkrétabban jelennek meg személyek, történetek, helyszínek; családtagok, megemlített írók, vagy a nyolcadik kerület jellegzetes figurái, mint egy jellegzetes társadalmi réteg tagjai. Pollágh Péter Dédi-képéhez hasonlóan (Vörösróka cím? kötet) jelenik meg a halál megérinthet? közelsége is, az elsárguló, elszáradó emberi test képe, ahogyan a szeretett másik elvesztését körvonalazza a szerz? (?elfogyott az én drága nagyanyám?). Az élet és halál természetes körülmények között váltakozik, az ember öregsége révén távozik. A halott ember víziója azonban kett?s jelentésben szerepel a kötetben: kifejezi a természetes, és a hadi körülmények között megjelen?, bekövetkez? halált. A családi kötelék er?teljessége és a ?párnamagány? (helyenként ?hiperma(n)gán(y)?) egyszerre van jelen. A háború tesz kárt az énben, fogselyemként csavarodik lábai köré ? ahogyan Barlog fogalmaz a kötet legels? képeinek megrajzolásában. Ez sorshelyzetté válik. A ?majdcsak vége lesz ennek a kurva háborúnak? nyomasztó közelsége megviseli az íróként létezni akaró egyént. A Kártyanovellákban a szerz? dokumentatív jelleggel vázolja ember és helyzete állandó, nehéz kapcsolatát. Narratívájában a háborús élmények és az egyén kereste minden apró boldogság között egyenes arányosság áll fenn. Isten és az ördög, a jó és a rossz, több jelképes (de egyben konkretizált és ismert) dologban testesül meg. Ilyen az ördög bibliája. Isten keresése, a hit mindenféle körülmények között megmarad els?dleges célnak, az elbeszél? (antropológiai-filozófiai értelemben az ember, mint olyan) a maga módján, de fenntartja ennek a teleológiai jelent?ségét. Barlog a kett?sséget és igazságkeresést az igazságtalanság és romlás miatt dacos elszántsággal és határozottan állítja a középpontba. ?Istennek hatalmában áll elvenni, és ugyanúgy hatalmában áll adni is. Csak végre adna már!?

Kovács Istenke (azaz Bogdán KovaÄ?) is létezik a maga módján, ahogyan tud. Barlog a létr?l való elmélkedéskor a heideggeri filozofikus vonalat az élet és a halál mindennap megtapasztalandó jelenségeként írja meg, a maga realitásaként, az élet és halál kézzel fogható mivoltaként. ?A teremtés el?tt egyszerre van a minden és a semmi ? nagyjából ez a végtelen definíciója. Ahol összeér a van és a nincs, és ott van Kovács Istenke is. Illetve a végtelen Kovács Istenke maga.? Isten nietzschei módon t?nik el, és váltja fel helyét, alakját Istenke, Isten, a mindenféle dolgokat kitaláló és aztán azt meg is kreáló Úr. Barlog stílusában Isten az udvari bolond szerepét tölti be: szórakoztat, és jelenléte elengedhetetlen a mindennapokban. Isten emberi balgasággal, tökéletlenséggel felruházott létez?. Párhuzam figyelhet? meg az író alkotói lénye és a sajátosan emberi isten között. A szerz? fel is veti a kérdést ?mit tennék, ha egy napig Isten lehetnék?. Írói-emberi-isteni közös létezés és alkotói egység, mint szubsztancia értelmez?dik. Ennek gyakorlati és filozófiai jelent?sége egyaránt van. Barlog ugyanakkor ironizálja az Istent is, Kovács Istenkét is, saját maga írói-gondolati balfácánkodásának perceit. Az egyháznak és Istennek a létezése egybefolyik, Isten léte, képe eldologiasodott alakzattá silányul. Barlog gyerekkori ministráns mivoltára is visszautalnak mozzanatok, mint a rózsafüzér, az imádság, az angyalok alakjának (szintén emberies) felvetése. A szerz?nek nem nehéz a mindennapok egzisztenciájáért küzd? létezésben Nietzschévé válni, istentagadóan új istent keres? egyénné, aki saját irodalmában, létében az újat is keresi, vagy maga szeretné megteremteni. Sopotnik Zoltán kilátástalanságot és betegségeket, romlást felvetít? hangulatképeinek f? vonása ugyancsak az isten nélkül maradó ember üressége. Ateista haragjuk oda vezet, hogy minden gondolatukban szerepel Isten valamilyen formában, helyzetben megjelen? képe. Az ontológiai elemek olykor igazságkimondó, igazságot hirdet? axiómákká válnak: ?Az ablakon besz?r?d? fény: az a fény. A porszemek játéka a fényben: az a játék. .. Odakünn az ég kékje: az a kék. A teljesség fénye. A teljesség játéka. A teljesség pezsgése. A teljesség kékje.? Ennek, a pillanatok idejére érezhet?, boldog létállapotnak az ellenpontozásaképpen áll ? mindössze hat oldallal el?bb a kötetben ? a realista képfestés egyik sora: ?Húgyszagú, másodosztályú kocsik visznek oda [a tengerhez], koszos ablakukból nézve a táj is mosdatlan, piszkosszürke.? Barlogra jellemz? az emelkedettebb, komoly gondolatkifejtés és az ironikus, vulgáris egyszer?séggel odamondott vélemények egymás mellé helyezése, azok komplementerként való alkalmazása.

Kovács Istenke tapasztal. ?Tömöríti a tudást és a tapasztalatot, a teret és a tér megértését, világot és világnézetet?. A tapasztalatnak és a létezésnek, id?nek és térnek a kapcsolataképpen értelmezhet? Barlog budapesti városvezetése is, amely a nyolcadik kerület utcáin és a Herminamez?n idézi fel a történelmi-irodalmi régmúltnak a mozzanatait. A f?város historikussága körvonalazódik a Keleti pályaudvarban, a Népszínház utcában, Teleki térben, Havanna-lakótelepben, Dologház és Homok utcákban. A keserv és az egykor volt értékek felidézése, a százéves aszfaltokon ragadt emlékpor nosztalgikussá teszi Barlog kalauzolását. Ugyanígy jár el Herminamez? bemutatásával (Thököly út, Columbus utca, Korong utca), Karinthy Frigyes, Hamvas Béla vagy Puskás Öcsi egykori lakhelyeinek megemlítésével is. Újvidék hangulatával és utcáival való összehasonlításában pedig a kett?s egzisztenciájú (vajdasági magyar, magyarországi magyar, szellemi-kulturális és gyakorlati szempontból egyaránt) ember képe rajzolódik ki. ?Amikor Újvidékre érkeztem, minden igyekezetem arra irányult, hogy szépségét mindinkább magamévá tegyem...?

Az irónia hangja, a kedvesség és a finom humor felemeli a lelket a háborús helyzet adta negatív atmoszférából. ?Vágyta az isteni dialógust; hogy feloldódjék a halál misztériuma, mint pohár vízben a Bayer-aszpirin?, vagy a ?f?zzenek az angyali seregeknek egy hatalmas kondér porlevest. De bet?tésztával ám!? sorok a humorral tartják meg a lelket és a tudatot a valóság létproblémáinak átvészelése érdekében. Barlog gyermeki hozzáállása nem vész el, csak átalakul. Kovács Istenkében él tovább valami a gyermekkorból, a szerz? gyermekkorának hangulataiból. Az infantilizmus a feln?ttkorban intenzíven jelen lév? egyszer?séggel, szinte az együgy?séggel is párban áll. Valamint a természetszeret?, panteista módon megnyilvánuló istenkeresés rejlik Kovács Istenke karakterében. ?Gyermekkorában reggelt?l napestig a gyepet fésülgette és hangyákkal cimboráit... Ha engem szeretnétek megismerni... a természetet kell kémlelnetek, látni, ahogyan a f? n?, törekszik fölfelé, az ég felé, az Isten felé... Hinnetek kell, hogy értünk szól a madárdal... Bolond ez a Kovács Istenke...? Éppúgy jelenik meg a bolondság, mint Assisi Szent Ferenc bolondsága. Folytatva ironikus kiszólásait, Barlog a világteremtés mesterségekre utaló jelentéstartalmával is eljátszik (A dologcsinálás m?vészei, az istenkék, mint Héphaisztosz, a sánta kovács istenke, a letaszított). ?»Egy és igaz Isten« nem Kovács. Sokkal inkább Szabó? soraival Barlog egyszersmind meger?síti az isten(i)ség emberivé, s?t kifejezetten gyarló emberivé való redukcióját. ?Az Úr cselekedni volt kénytelen. Mondá akkor: Legyen sötét. S l?n.? A sötétség itt az emberi egyszer?ség igen nagy mértékét jelenti, a világ visszafejl?dését, satnyulását ? mind fizikai, mind szellemi értelemben. Barlog ennek manifesztációját saját otthonának, kis környezetének a központozásából indítja el, tulajdonképpen induktív módon az univerzális, általános jelenségek megtapasztalása felé, amely életfilozófiájának magjában áll.

Barlog Zsuzsanna barnás-szürkés tónusú képei a keser? édesség?, szomorú és olykor bizarr hangnemet kísérik végig. ?A történet... véget ér tehát, de a történettel való babrálás (az ember természetéb?l kifolyólag) soha.?

HÖRCHER Eszter
Forrás: Vár Ucca M?hely (irodalmi és m?vészeti lap), 2013/2, 97?100.

 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
JAK
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, valamint Újvidék Város támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.