Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Történések Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
HÍD KÖNYVTÁR

Emlékhajtogató

Terék Anna verseinek talán egyik legnagyobb titka az, hogy a sokfel?l megközelíthet? hosszúversek miképp képesek koherens, értékes és kiemelked? szövegegyüttesként egzisztálni. Még a lehetséges megközelítési stratégiák fölsorolása is hosszadalmas volna, azonban szó sincs széthullásról, színvonalváltozásról, a Duna utca kötet a megszerkesztett költ?i m?alkotás mintapéldája. Az olvasó pontosan ugyanazt kapja az els? verst?l, mint az utolsótól: sajátos, a köznapi beszédhez közelít?, és ahhoz ezernyi szállal kapcsolódó hangvételen megszólaló irodalmi szöveget. A kötet több helyen reflektál önnön szövegiségére, teszi ezt néhol oly módon, hogy magát a nyelvi kifejezhet?séget kérd?jelezi meg.

A Duna utca az utazás, az úton levés szövegtere is egyben, és akkor sem tévedünk, ha párhuzamot vonunk az el?bbi állapot és a versek befogadása között: a textusok közötti vándorlás, helyváltoztatás révén átlépünk egyik szövegb?l a másikba ? a lírai szubjektum mintha az olvasót is a b?röndjébe csomagolta volna. Az olvasónak ideje sincs meglep?dni azon ? miért is tenné? ?, hogy az emlékek, emlékképek sorjázásából fölépül? verstér színfalainak váltakozása ellenére minduntalan a Duna utcában találja magát. Terék Anna verseit olvasva a befogadó kényszeresen fölveszi a lépcs?re térdel? Duna gesztusát, és fejet hajt hosszúversei el?tt.

PATÓCS László


Tisztítóvíz

? A Duna utca cím? kötetr?l

Összefügg? versek. Ez az alcíme Terék Anna második kötetének. Mivel azonban egymásba játszó történetek, sodródó-visszatér? motívumok variálódnak benne, s mindeközben finoman fodrozódik, össze-összecsillan, folyamatosan formálódik és folyton újraíródik a szövegtest, pontosabb összefolyó verseknek neveznünk a Duna utcában szerepl? költeményeket. A recitáló, repetitív, lendületes, lelassult vagy zaklatott alkotásokban drámai helyzetek idéz?dnek meg. A sodródás irányának kijelölésénél jobbára a lírai én életútja a meghatározó (Duna utca ? Dubrovnik ? Szabadka ? Budapest ? Rovinj ? Párizs ? Szarajevó ? Isztambul ? Budapest), de id?r?l id?re azért elszakadások és megkapaszkodások, (emlék)zátonyok és zúgók is módosítják az áramlást.

A kötet feszültségét az állandó változás, a költözés, az utazgatás élménye és kínja, illetve annak feldolgozhatatlansága adja. Így lesz az összemosódó versek sora (kényszer?/vágyott) megkapaszkodások és (kényszer?/vágyott) elszakadások története. A vándorlás során a lendületes-félénk gyermekbeszéd el?bb karcos kamaszhanggá, majd panaszos, koravén rettegve-vádló tónussá mélyül. A lappangó, settenked? félsz ugyan már kezdett?l a sorokban bujkál, hiszen a kötetkezd? Duna utca cím? vers keser?-beletör?d? visszatekintéssel nyit: ?és lehet,/ én mégiscsak a Duna utcában/ voltam egész életemben/ a legboldogabb.? Ett?l fogva a líra folyvást kibeszél. Traumákat, örömöket. F?leg azt, hogy h?sét miként t?rte, t?rögette, utaztatta, formálta az élet. Emellett azt is, hogy a beszél? miként hajtogatta ruhák közé az emlékekeit ? ahogy a kötetben többször visszatér?-módosuló sor fogalmaz ?, és azok hogy lettek mégis köddé, vagy éppenséggel mint hagytak markáns nyomokat.

?Költöz?versek? ezek, és ezt er?sítik a versb?l versbe átcipelt, átfolyó, a mindenkori vershelyzethez idomuló motívumok is: ?albérletb?l lakásba,/ lakásból bérelt szobába,/ szobáról szobára/ költözni évenként,/ mint aki ráér csomagolni?. Vagy, hogy a legtöbb modulációt megél? sort/sorokat idézzem: ?költözés, doboz, pakolás, zsinór ? (Duna utca); utazás, b?rönd, pakolás, zsinór? ? (utoljára Dubrovnikban és lassú Párizs); ?költözés, doboz, pakolás, zsinór? ? (Sugárút); ?kabátzseb, táska, kipakolás, zsinór? ? (a Kékgolyó utcában). Elválások, elmúlások, elszakadások választódnak ki a versekben, mint cseppkövek. És változnak is. A gondtalan gyermekkor utólag önváddal telik meg, az orientáció egyre nehezebbé válik, a gumimedencés vidám pancsolás egy kih?lt kapcsolat végi, kih?l? kádban való szótlan fürd?zéssé torzul.

Helyenként ? az iméntihez hasonlóan ? örvényszer?en törnek fel és kapcsolódnak össze régebbi és újabb élmények. A külFÖLD keser? kívülállás-tapasztalatában, például, szinte szóról szóra a körhinta gyerekkor-emléke idéz?dik fel. ?a Puskinban sírtam el?ször/ Pesten?, illetve ?a körhintán sírtam el?ször/ a vásárban?. Továbbá: ?és nevetett a körhintán/ ül? másik hat gyerek?, illetve ?és nevetett a moziban ül?/ másik hat ember?. Az id? múlásával pedig a ?rövid könnyek? is ?hosszú könnyekké? n?ttek. E vissza-visszatér?, félelmet kelt?, ?életet körbeköt?? és a kötet verseit szorosra f?z?, markáns képek közé tartozik még a lelket kifújni próbáló szél, a szerelmet jelent? szorítás, valamint az es? is.

A lerakódó rosszat, a lezárulót, az ?életet körbeköt?t?, de a szépet, emlékezetest is mindig feloldja, elmossa valami a versekben. Könnyek, vagy a sós tenger, es?, nyál, vagy pancsolás. A kötet a Duna utca kés?n felismert idillt idéz? versével kezd, vagy ha tetszik, itt ered. És kipárolgó egyedül-maradásokon, izzadt együttléteken, mámoros elázásokon át csaknem a hídavató haláltáncig kanyarog. Partjait a szeretet és a félelem, az önvád és az önirónia rajzolják ki (?mert már akkor kevertem/ a szeretetet és a félelmet? ? hangzik el a körhinta cím? versben. ?és én annyira el voltam/ foglalva önmagammal, hogy/ nem vettem észre semmit? ? így az utoljára Dubrovnikban). Hogy aztán végül minden emlék súlytalanná váljon és kitörl?djön a pesti es?ben cím? vers tisztítóvíz-víziójában, ahol a fentebb idézett sor ? a kötetben utoljára ? így tér vissza: ?lebegés ázás elúszás zsinór? .

A kötet három fejezetre oszlik. A körbekötni életemet cím? els? szakasz a tejfogfehér, zsúfoltnak-meghittnek megélt gyerekkorból veszteségeken és búcsúzásokon keresztül az egyedül maradás felé vezet. A mint aki ráér csomagolni az elszakadás, a gyökértelenség sebeit veszi számba. Évszakokat, éveket, városokat, és ott felejtett érzéseket, elhasznált, vagy megunt szerelmeket beszél ki. Önkeres? tekergésekr?l szól. Az ide tartozó versek mintha képeslapok hátlapjára írt beszámolók lennének. A költözés, doboz, pakolás, zsinór cím? fejezet azonban zavarosabb az el?z? két résznél. Biztató, önmarcangoló, ragaszkodó és lemondó gondolatok keverednek benne. Izzás és tépel?dés. Rezignált tanácstalanság, az elszigetel?dés rettenete, a halál lehelete és a megtisztulás vágya. A markáns képek közé itt bizony gyengébb megoldások is keverednek. Mindenesetre a harmadik szakasz alaposan kikezdi, és újraírja az egész addigi struktúrát. [A] Kékgolyó utcában cím? vers pedig immár a búcsúzásé. A rossz emlék? szerelmek után a halál fess, hideg és vágyott szeret?ként érkezik. Eljött az id? ?eloldani? az életet. Az utolsónak hitt stációnál felidéz?dnek és, persze, ismét módosulnak a már jól ismert motívumok.

?Mintha be lehetne fejezni/ bármit/ bármely/ elkezdett mozdulatot? ? ezekkel az abbahagyatlannak látszó sorokkal zárul Terék Anna kötete. Írásjel sincs a végén. Mintha nyitva felejtette volna az alkotó, akár egy csapot. És csak folyik, árad. Szó sincs viszont véletlenr?l. Szándékolt és tudatos a szétterül? befejezetlenség. A kötetzáró pesti es?ben cím? költemény lebeg?, szürreális, nagyvárosi monszunja végre felold minden korábbi szorongást, felszámolja a kötetre addig nehezed? terhet. Súlytalanul ázik és úszik Pest. Kiönt a Duna. És ez a könnyekkel kevered? özönvíz, ez a katartikus apokalipszis új kezdetet kínál. Ha csak üresség formájában is egyel?re.

A szép kivitel? kötetet Antal László munkái illusztrálják. Antal képekben beszéli el a versbe fogott történeteket. Munkái ujjnyomatokhoz, röntgen-, vagy átnedvesedett kvarcképekhez hasonlítnak. Fojtó, mozgalmas és kimerevített diakópiák. Mintha William Kentridge animációiból kimetszett pillanatképek lennének.  

Terék Anna Duna utca cím? hömpölyg?, hullámzó, egymásba át- meg átfolyó versekb?l álló kötete jól szerkesztett, önmagába visszaér?, s?r? könyv. Izgalmas, er?s kötet. Profán mitológia, kibeszél?füzet, kiürülés- és megtisztuláskönyv egyszerre. Minél többször vesszük a kezünkbe, annál több egymáshoz kapaszkodó szálat fedhetünk fel benne. A szövegek és az általuk elmondott történetek, érzések, hiányok a Duna utcától egészen a Dunáig érnek. Végül elmossa ?ket a víz. Mégsem vég ez tehát, hanem tisztító, új kezdet: ?a Duna kifáradt/ hullámain megcsillant/ a fulladozó napfény,/ tenyeremet arcom elé emeltem,/ és keservesen nevettem.? Kíváncsian várjuk a folytatást.

VASS Norbert
Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/node/11836

 

Szavakkal körbekötve
Terék Anna Duna utca cím? kötetér?l

Terék Anna szabályos triptichonba kötözi életét. Az összefügg? versek alcímmel ellátott Duna utca nemcsak a háromosztatú, átgondolt, arányos szerkezet, a mindent körbeköt? versláncolat által teremti meg egységét, ?összefügg?ségét?, hanem rendíthetetlenül egységes beszél?i pozíciójával is. Els?sorban ez a szinte változatlan egyszólamúság teremti meg a kötet homogenitását, hangulatát, erre épülnek az id?- és térbeli mozgások, az élethelyzetek változásai, a ciklusok hangulati-tartalmi elkomorulása.

A Duna utcában alanyi költészet lakik, a szó legjobb értelmében, ez a líra ott született, ahol még együtt lehetett hallani ?a másik négy ember szuszogását?. A kötet retrospektív beszél?je az id?n és önmagán átsz?rve veszi számba múltjának helyszíneit, lakásait, utcáit, városait; az emlékezet sodró áradása (mint a Duna) elemien, ugyanakkor a beszéd jelenében már önvizsgálatokon, önmeghatározásokon ?átesett?; kiérlelt önreflexivitásban tör fel, bukik felszínre, egymás után, lépésr?l lépésre, látszólag a kimondás minden félelmét?l, nehézségét?l mentesen ? a lét alig dadog ? az önvallomás utóidej?ségéb?l fakadó rezignált ?mindentudással?. Ezt a reflexivitást érzékeltetik az értelmez? alcímek, m?faji-tematikus besorolások, ?kitalált? architextusok (genette-i értelemben), melyek új kontextusokat, irányokat nyitnak az egyes verseknek. Néhány esetben pedig kifejezetten hatással vannak a szöveg olvasására, értelmezésére, kötetbeli pozíciójára; utólag nehéz lenne eltekinteni a gyalog a Thököly úton (tézisvers) vagy a Kunigunda útja (lélektani vers) meghatározásaitól.

A Duna utcában egy olyan én-beszéd artikulálódik, amely a vallomás, önfeltárulkozás, önreflexivitás, ?szinteség közelségét teremti meg, mindent átsz?rve a beszél? hang élményein, néz?pontján, érzésein. Terék Anna verseiben a külvilág, a háború, az áttelepülés, az utazások, a városok, az élet minden rétege csakis az én közvetítettsége által közelíthet?, mondható el, a költemények alanya vállalja az önátsz?rés ? s ennek kimondásának ? minden fájdalmát, gyötrelmét, s ezzel együtt a sebezhet?vé válás eshet?ségét. Éppen ez, az eltávolítás nélküli, szerepekbe, alanyváltásokban, stílusjátékokba nem oltott, ?szinte hang, a szemt?l szembe könyörtelen bátorsága teszi a kötetet hitelessé, fájdalmassá, már-már nagy modernjeink, Kosztolányi, József Attila kései költészetének számadó dikciójához emelkedve.  A külvilág, tárgyi világ szorosan tapad ehhez az énhez. Minden, a külvilághoz tartozó porréteg, hideg padló, utcak?, villamosutazás stb. az identitás formálódásának parányi mozgatói, az utólagosan elmondható érzések, élmények, állapotok nélkülözhetetlen ?kellékei?, színterei, a személyiség alakítói, formálói és tárgyiasulásai, projekciói is egyszerre.

Terék Anna kötetében az identitás terekben, terek függvényében létezik, terek által konstruálódik, térbeli elmozdulások során alakul, változik. A tér változása mindig mozgás, változás, történeteket, eseményeket, hangulatokat, élethelyzeteket hoz m?ködésbe. Minden vers ? már címében is ? er?teljesen topikus, utcákhoz, lakásokhoz, városokhoz kötözve mondja el az én életének, egy-egy id?beli szeletét, kronotoposzát. A bels? terek az els? ciklust, a gyermekkor emlékképeit uralják, az otthonosság, a ?lakozás?, valamiféle kiinduló teljesség térformáiként. A második ciklus nyitóverse, a külFÖLD egyértelm?en tematizálja az elszakadást, innent?l egyre inkább városokban, utcákon bolyongunk, s az itt-ott felbukkanó lakásbels?k egyáltalán nem otthonosak, ?belefagyott / a víz a radiátorokba /
és minden csap / megnyitásakor / nyöszörgött a víz / a csövekben.? A gyermekkorból (els? ciklus) kilépve a terek egyre inkább a fizikai és lelki, egzisztenciális és kulturális otthontalanság hordozói.

Az utazások, elmozdulások, a különféle terek ?kitöltése? minden esetben alkalom a kötetben bontakozó életút, a gyermek, a kamasz lány, a fiatal n? egy-egy élethelyzetének, állapotának feltárására, alkalom az identitás elmoccantására, ezeknek a mozdulásoknak, változásoknak konstatálására, ám mindig hangsúlyosan az utólagos retrospekció, reflexió horizontjából. Ezért is lengi át a gyermekkori idill, az én origójának helyszínét, a Duna utcát is sötét komorság, elégikusság, a felütés lezárt létösszegz? kijelentése már a kötet elején elvágja bármiféle jöv?beli boldogság lehet?ségét: ?és lehet, / én mégiscsak a Duna utcában / voltam egész életemben / a legboldogabb.? Ebben a kötetben a helyváltoztatások, utazások, költözések, ?albérletb?l lakásba, / lakásból bérelt szobába, / szobáról szobára / költözni évenként? a búcsúzás, elhagyás, visszatérés, érkezés mozgásformáit írják le, tánclépések, az élet koreográfiái, ahogy a visszatér? sorok is a csomagolást, indulást, úton levést mint folyamatos léttapasztalatot artikulálják. A cikluscímeket is adó, a kötet alapérzésének permanenciáját érzékeltet? felsorolás: ?költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket?. Azonban a folyamatos mozgás, úton levés, a különféle városok, utcák megjelenítése nem els?sorban az emberi életterek, életszakaszok változásának természetéb?l fakadó rendjét, s ezzel párhuzamosan a folyton változó identitás alakulását érzékeltetik, hanem sokkal inkább az otthontalanság, idegenség, talaj- és kultúravesztettség érzéseit, s az ennek kapcsán ?megrendül?? identitás kérdéseit tematizálják. A végleges elszakadás kétszeres: a Duna utca gyermekkori idilljébe nincs visszaút, ami érthet?, hiszen mindenkinek el?bb-utóbb el kell szakadnia gyermekkora színtereit?l; ám a háború sújtotta geokulturális közegbe se lehet visszatérni, s nemcsak azért, mert nincs már meg az az ország, hanem mert egy másik kultúra, életmód, élettér ?felvétele? véglegesen elidegenít attól az egyikt?l, els?t?l, eredetit?l, s olyan idegenségérzetet borzol, melynek elsimítására egy élet is kevés. A minden ember eleve idegen, magányos, a minden ember ?más? lassan évszázados alapvet? egzisztenciális létérzetét Terék Anna kötetében feler?sítik a már nem és még nem, a sehova se tartozás tapasztalatai. A ki vagyok? kérdésre adható (magyar vagyok/szerb vagyok/szerbiai magyar vagyok), illetve nem adható válaszlehet?ségek, az emigrációban él?k nevének megcsonkítása (?nevedr?l lehull az ékezet?), az elemi ? nyelv, nép, nemzet, ország ?  valamihez tartozás hiányai az identitás alapköveit mozdítják ki, olyannyira, hogy még a múlt, a gyermekkor emlékei is elmozdulnak helyükr?l: ?már nem tudok belesimulni / a szabadkai tájba. / a lábnyomaimat / a sár is visszadobja. [?] már nem az enyém a kiserd?, / a puha levélsusogás.? A távolság- és idegenségtapasztalat során az önazonosság nem megszilárdul, ahogy történhetne szerencsés esetben, hanem éppen elbizonytalanodik, feltöredezik, felszámolódik, ahogy a felidézett, felvázolt terek is szétszórtak, töredezettek. Az idegenség, otthontalanság állapotáról legközvetlenebbül a második ciklus nyitóverse, a külFÖLD beszél, a tekintetek és érintések nélkül utazó (él?) emberek (magyarok) kés?bbi versekben is visszatér? motívuma vezeti fel a ?nemzeti? és egzisztenciális elárvulás, a már nemek és már nincsenek tagadásának gondolatritmusát: ?nekem már nincs szép / középzárt e bet?m, / nekem kezd elt?nni az akcentusom, [?] rajtam már nem látszik, hogy / szakadt jugó vagyok, [?] rajtam már nem látszik, / hogy alig van a pesti élethez / pénzem, [?] nekem nincs saját hivatalon nyelvem, / és csak kevert kultúrám van. / már mindegy, milyen nyelven / kérem a kenyeret a boltban, / s hogy a szeret?m magyarul / mondja-e, / hogy kellenék neki.?

A harmadik ciklus oldja el magát leginkább a konkrét élett?l, realitásoktól, európai városok helyett pesti utcákra sz?kül a tér, félbetört délutánok, csupasz bokrok, száraz hideg tél, februári szél hangolja a környezetet a versbeszél?(k) egyre komorabb gondolataihoz. A versek, ahogy ezt a ciklusnyitó temetés (siratóvers) ?anti-imába? forduló szólama is érzékelteti, sokszor vízió-, álomszer? láttatása az élett?l, életörömökt?l való végs? eloldódást, teljes kiüresedést, halálvágyat fogalmazzák meg. A kiüresedés (?üresebb vagyok, mint a halál?), a kapaszkodók (tekintetek, bóják) nélküli kiúttalanság a minden mellett az utakat is elmosó, kiáradó folyó záróképével válik végérvényessé. A tekintetek nélküli város végképp megnyomorít: ?ebb?l a városból nem lehet / kitekinteni, menekülni / kéne, de látni sem lehet innét / a kiutakat? ? szól a külFÖLD ?áttelepül?? panasza, ami a pesti es?ben özönvíz-zárlatában így tér vissza: ?nincsenek / bójaként lebeg? tekintetek / amikbe belekapaszkodhatna / az ember / ett?l nem látni innen / a kiutakat?.

A körkörösség, a minduntalan ismételt létérzés állandósága mellett az egymásba hurkolódó versek mégis az id? és az élet egyszeriségét és visszafordíthatatlanságát hordozzák. A Duna ennek a kérlelhetetlen egyirányúságnak toposza, végighullámzik megannyi sorson, életen, történelmen, ahogy azt már József Attilánál is megtanultuk. Sorsa, örök önmagasága a folyton változó, mindig más (hérakleitoszi) paradoxonát hordozza, ahogy önazonosságunk is, a ?fecseg? felszín? és ?hallgató mély? változó sodrása, az éveken át hordozott, a víz által felkapott, majd partra vetett elemek végtelen variációja. Terék Anna kötetében a Duna körbeköti a verseket, az életet, az utca és a folyó ?hosszú vonal? térképzetével az életutat, úton levést metaforizálja. A ? kötetcímmé felnöv? ? nyitóvers, a Duna utca (családvers) az ?élet forrása?, bölcs?, elindítja ezt az életet; az utca neve, jelöl?je visszaáramlik eredeti jelöltjéhez ? ahogy az utcanevek a kötetben többször is ?, az életút, a folyton változó önazonosság, a közép-kelet-európaiság, a kultúrák átívelésének jelentésrétegeit, a kötet versépítkezésének, versláncolatának szerkezeti képét egyaránt hordozva, hogy végül a hullámsír és a minden emléket, id?t és teret, minden emberépítette követ, várost elmosó kortárs özönvíz jelentéseibe torkolljon. A zárlat értelme kett?s, pusztulás és megtisztulás, ahogy minden özönvíz az, valami újnak-szépnek a kezdete az eddig fennálló eltörlésével, jelen esetben a személyiség, a magunkban hordozott ?kistörténelem? teljes törlése, kioldása, ?simára gyalulása? történik meg a monumentálissá növesztett záróképben: ?úsztak ki bel?lem / az emlékeim / kiömlött bel?lem a tenger / csontjaimból kimosta a / lerakódott fáradtságokat [?] nedves volt a lelkem / tincseim végér?l / csöpögtek a férfiak / simogatásának / nyomai / csorogtak ki bel?lem / a megtanult telefonszámok / és lassú karcsapásokkal / úsztál el te is / mint minden város képe / ahol valaha laktam [?] elöntötte a víz / a körutakat / és a bel?lem kiázó / összes szeretkezés / utáni sóhajt / kimosta azt is / ami még a torkomban ragadt??  A pesti es?ben a ?lista mámorával?, mint kortárs danse macabre, különösen a halállal való találkozás után, sorolja a mi mindent elmosó áradás tételeit. Nem minden el?zmény nélkül való mindez, nem a semmib?l, váratlanul önt el mindent a víz, a motívum kisebb lépték? formái végigvonulnak az egész köteten. A sírás és az es? mindvégig jelen vannak a versekben, megjelenítésük, versmondatokba helyezésük, funkcióik szüntelenül átmosódnak egymásba (?de csak nem tudtam elkezdeni a / sírást, ahogy az es? nem tudta / elkezdeni önmagát?): megtisztulás, megkönnyebbülés, bánat, fájdalom, a múlt elvesztése, kitörlése. A kislány ?rövid? (?rövid könnyeim / lecsúsztak arcomon, / a nyakamon végig, / egészen a nadrágomba. / sírtam, és szerettem volna / visszacsinálni mindent,?), a nagylány ?hosszú? könnyei (?hosszú könnyeim / lecsúsztak arcomon, / a nyakamon végig / egészen a dekoltázsomba?) a test hosszán végigcsorogva, minden alá behatolva vájják medrüket a testbe, az életbe, s az es? ugyanezeknek a soroknak variációjaként tér vissza, s veszi át a fájdalmat, szerepet a sírni már képtelen beszél?t?l: ?a rövid cseppek / lecsúsztak arcomon / a nyakamon végig / egészen a dekoltázsomba?. Ami még a lassú Párizsban sikertelen ?kísérlet? (?azután esni kezdett ránk az es?, / próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia?), a kötet végére a boldogtalanság mindent átitató kiterjesztéseként, a város testébe vájt meder tragikussá, metafizikussá növelt kiontásává duzzad.

A ?körbekötés? mint visszatérés, körkörösség alapérzésként, léttapasztalatként és a Duna-, zsinór-motívum mint lineáris, egyszeri, el?rehaladó életútként, elmúló és vissza nem tér? lehet?ségek láncolataként tehát kétféle térformát, mozgásformát érvényesít a kötetben. Ezt a kétféle térformát a textus térbelisége is hordozza: a ciklusokba rendezett, visszatér? sorok, szavak, motívumok ismétlésével ? de szemantikai ?továbbléptetésével?, átértelmezésével ? m?ködtetett kötetegész az els?, az egymásba hurkolódó versek, a mintha lineáris id?beliség, a versbeszédében, gondolatmene­tében, asszociációban láncszer?en lépeget? hosszúversek, rövid, enjambement-okkal összef?zött verssorok a második térkonstrukciót képezik le. S ezek a térformák hasonló kett?sségben a kötet id?beliségét is kirajzolják: az ismétl?dés, körkörösség, visszatér? érzések, emlékek, benyomások és a folyton el?rehaladó, lehet?ségekt?l megfosztott, a teremtés, boldogság, n?iség idejéb?l kifutó, s ezt a félelmet artikuláló (Kunigunda útja), visszafordíthatatlan elmúlás kétféle id?képzetét.

Mind a ciklikusság, mind a linearitás lezáratlan, nyitott. A Duna utca egy n?i sors metszete, a lét metszete; a nyitóvers valami korábbinak a folytatását sugallja, ?és lehet, / én mégiscsak a Duna utcában??, a már emlegetett reflexivitásnak, átrágott öntematizálásnak, létösszegzésnek lehet ilyesfajta kötetkezdése, felütése; az ?és? a hosszasan érlelt, az ?én? önmagában zajló eszmélkedésének, létösszegzésének el?zményeire utal, a folyamat korábban kezd?dött, s?t folyamatosan tart, a kimondás mindennek része, egyszeri, bár lényeges kivetülése. Ezért is lehet a dolgok (emlékek, érzések, megállapítások) kimondása ennyire folytonos, kiáradó ? csupán a folyamatos soráthajlások érzékeltetik a kimondás ?nem-evidenciáját? és hívják fel a figyelmet bizonyos szavak jelentésére vagy a jelentések megsokszorozódására. És ezért lehet az asszociációk, emlékképek lépegetésében ennyire nagyszámú az ?én?-re vonatkozó összegz? megállapítás (?tudniillik nekem kontaktus- / hiányom van, / az id?m legnagyobb részében. / és szeretném, általában, / ha valaki hozzám érne?, vagy ?hittem, hogy / csókolni már többet / nem akarok, és a természet / csak egy furcsa vicc miatt / ültetett belém méhet.?) És ezért térhetnek vissza új meg új variációban, jelentésben kifejezések, sorok, motívumok mint az én létállapotának konstans kifejez?i.

Ugyanilyen módon több verskezdet (és a témaváltó versszakkezdetek) is a metszetszer?séget igazolja, mintha a versek az önösszegzés áradásából nyert részletek lennének, köt?szavakkal, utalószavakkal, a befogadó számára ismeretlen elemmel kezd?dnek, folytatások, melyeknek el?zményei rejtve maradnak, mégis a versek összességéb?l kikövetkeztethet?k, megsejthet?k: ?tudniillik nekem??, ?azon a télen is??, ?utánad már??, ?a leveleit várom??, ?abban az évben alig esett az es???. Mindez azt is sugallja, hogy talán mégsem mondható ki minden, az ?én? csak részlegesen, töredékeiben mondható el. A kötet zárlata szintén lekerekítetlen, nyitott, s a megmerevedett, félbehagyott mozdulat explicite is a dolgok befejezetlenségét, befejezhetetlenségét mondja ki: ?én meg csak álltam / belegyökerezve / egy mozdulatba / mintha be lehetne fejezni / bármit / bármely / elkezdett mozdulatot?.

Terék Anna szavakkal köti körbe életét. Csomagolja, pakolja, továbbviszi önmagát, emlékeit, ?költözés, doboz, pakolás, zsinór?, körbeköti, eloldja életét, mér(icskél), selejtez, szavakba, versekbe rendez. Felméri önmaga lehet?ségeit, létbe vetettségét, végességét, s mindezzel a fel-méréssel képes lényegének megfelel?en (ember) lenni. A fizikai és egzisztenciális otthontalansággal szemben ?lakozást? teremteni a létben a költészet által. Mert a költészet mérés, ahogy Heidegger mondja, feltehet?en kitüntetett mérés. Mérték-vétel, amely során/által ?az ember mértéket kap létezésének tágasságához?, szembenézés éggel és földdel, kezdettel és véggel, múlttal és jelennel, világgal és önmagunkkal, találkozás a halállal, saját halálunkkal, létben/b?l való el- és kimosódásunkkal. ?Az ember halandóként létezik.  Halandó a neve, mert meg tud halni. Meghalni tudni annyit jelent: a halálra mint halálra képesnek lenni. Csak az ember hal meg ? mégpedig folyamatosan, amíg a földön id?zik, amíg lakozik. Lakozása azonban a költ?iben nyugszik? (Heidegger: ??költ?ien lakozik az ember?). Ez a fajta ?lakozás? Terék Anna költészete, otthona az otthontalanságban, szavait szorosan egymás mellé teszi, mint kacatjait a Kékgolyó utcában, s mi nézzük, hogy párolog ki bel?lük minden, amir?l ? azt hiszi, hogy ? maga, pedig már rég nem ?, hanem életét?l szavakkal eloldott költészete.

VISY Beatrix
Forrás: Híd, 2012/4.

Hazafelé a pesti es?ben ? megszólalni a Duna utcában
Terék Anna: Duna utca. Forum, Újvidék, 2011

Az utóbbi évek költészetének kétségkívül egyik legérdekesebb hangja Terék Annáé. Az utóbbi évek egyik legszembet?n?bb verseskönyvén pedig szintén a fiatal, de a pályakezdést?l már eltávolodott költ?n? neve áll. E helyt talán elég megemlíteni, hogy a Duna utca a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi díjnyertes alkotása, a 2011-es vajdasági Szép Magyar Könyv díjának nyertese, a költ?n? pedig Sinkó Ervin Irodalmi Díjat érdemelt ki verseskötetéért.

Utóbbi elismerés indoklása szerint a Duna utca sajátos hangú hosszúversekb?l felépített kötet. A hosszúvers mint m?fajjelöl? kategória mindenképp releváns meghatározás, ám korántsem sz?kíti le a lehetséges besorolását e kategória ? olykor nem is teljesen tiszta ? keretei közé. A Duna utca cím? kötet tudatosan megszerkesztett költ?i m?alkotás. A tudatos szerkesztés a kötet kontextusában véletlenül sem azt jelenti, hogy a versek katonás rendben állnak egymás mellett, hogy az olvasó egy eleve létez?, egyetlen igaz és a költ? szándékaival összhangban világos jelentést tulajdoníthat a szövegeknek. Talán helyénvalóbb ennek pontosan az ellenkez?jér?l beszélni: a kötet versei ? az egyedi hangvétel, a köznyelvi beszédhez való közeledés és a szerkesztési elvek által ? egy végtelen értelmezési játékot indítanak el az olvasóban. Terék Anna Duna utcájának tizenöt hosszúverse három, egyenként öt szövegb?l álló ciklusba tagolódik. Az egyes ciklusok címét a könyv címadó versének három sora adja. A három cikluscím ? ?körbekötni életemet?, ?mint aki ráér csomagolni?, ?költözés, doboz, pakolás, zsinór? ? néhány apró változástól eltekintve majdnem minden szövegben visszatér, de egy versben többször is el?fordulhat, Terék Anna refrénként szerepelteti ezeket a sorokat.

Az el?bb fölvázolt szövegszerkesztési mód csupán az egyike a költ? azon textuális játékainak, amelyekkel a szöveg, még pontosabban az egy-egy címmel megszakított szöveg határait feszegeti. A Duna utcában Terék Anna sajátos szöveguniverzumot alkotott meg, ahol a versek és a kötet egésze mintegy egymásban föloldódva jelenik meg. A versek külön-külön is olvashatóak, viszont számos érv sugallja a kötetegészként való befogadás indokoltságát. A verseken ? a körhinta verscímt?l kezdve az utazás képzetén és a visszatér? sorokon át a cikluscímekig ? a körkörösség, ciklikusság motívuma vonul végig. A csomagolás?élet körbekötése?emlékek elraktározása gondolati egység egy szöveg kivételével mindenhol fontos funkció­val bír. A versek alcímei ? családvers, testvérvers, tengervers, pikareszk vers, siratóvers, tézisvers ? a költ? néhol önkényes, de minden esetben frappáns m?fajjelölései mellett mintegy kijelölik a szövegek tartalmát, ám emellett körkörös szövegjátékként is értelmezhet?k.

A Duna utca m?faji besorolásakor az önéletrajziság fogalma sem elvetend?. A kötetkompozíció ugyanis megengedi a lírai önéletrajzként való olvasást. A versben megszólaló lírai én az els? verst?l az utolsóig közvetve vagy közvetett úton önmagáról, az emlékeir?l, az utazásairól és az ekkor szerzett tapasztalatairól beszél. Az olvasás folyamán különösebb gond nélkül képz?dik meg el?ttünk az a hang, amelyr?l Angyalosi Gergely a következ?ket írja: ?A lírai beszéd szubsztanciálisan megnyilatkozás jelleg?, vagyis egy szubjektum beszéde, de olvasóként elidegeníthetetlen antropológiai tapasztalatunk, hogy a vers beszédesemény, vagyis a lírai megnyilatkozást antropológiailag nem tudjuk másként, mint egy beszél? hangjaként befogadni.?[1] Ez a hang a megnyilatkozásai által nemcsak önmagát hozza létre, hanem egy jól kirajzolódó és a lírai énhez er?sen köt?d? narratív struktúrát is megteremt.

A kötet narratív struktúrájának egyik legmarkánsabb jellemz?je a történetek térbeli helyekhez való kapcsolása. A születési helyt?l a pesti es?ig tartó ív kiindulópontjához ? mely az ismeretek, a meghatározó élmények tere, s els?dleges tapasztalatként, a narratív struktúra legfontosabb viszonyítási pontjaként határozódik meg ? a birtokolhatóság képzete társul. A versbéli én számára a Duna utca mint hely és mint a személyiség elidegeníthetetlen része kett?s köt?dést garantál: úgy is a személyiségstruktúra elidegeníthetetlen része marad, hogy a tér- és id?koordináták megváltoztak, és a versek olvasása folyamán a szövegek egyre távolabbi helyeket hívnak mozgásba. A Duna utca felé mutatott ? a lírai én által érzett és az ? hangján továbbadott ? köt?dés bizonyos értelemben a szubjektívt?l az ?objektív?, a tárgyilagos felé közelít, ugyanis mind az id?-, mind a térbeli eltávolodás küls?, egyre személytelenebb látószöget hoz létre. E változó keretek sem képesek kimozdítani az els? emlékek helyét a versek centrális pozíciójából, azonban ? a sírás, a könnycsepp motívumának gyakoribbá válásával párhuzamosan ? egyre inkább lazítják a lírai én és saját emlékei között meglév? viszonyt. Az utolsó versben, a pesti es?ben cím?ben a birtokolhatóság, a saját, az elidegeníthetetlen emlék képzete mintha átadná a helyét a széttartásnak, a csúszásnak, a dezorientáció tapasztalatának. A történetmondás akkori jelen idejében az emlékek közé terelt Duna utca szerepét a konkrét, kézzelfogható Duna szétfolyó képe veszi át.

A Duna utca nemcsak a helyváltoztatás aktusával kirajzolódó térképzetek origójaként van jelen a szövegben. E helyhez kapcsolódik ugyanis az emlékezet munkájának elindítása is: a Duna utca nemcsak egy térbeli koordinátákkal meghatározható toposz, hanem a lírai alany emlékezetstruktúrájának alapja is. Terék Anna írásai egyúttal emlékversek is. A lírai én szólamaiban kivétel nélkül emlékek, emlékképek térnek vissza. Az emlékezés terei nyílnak meg a versolvasó el?tt, amelyben a gyermeklét, a felcseperedés, az els? és az azt követ? szerelmek, a városok, érzelmek és érzékletek egymást át- és átszöv? bonyolult hálózatai rajzolódnak ki. A versek emlékezésének egyik fontos szegmentuma az utazáshoz kapcsolódik. Az emlékezés néhol az utazásra irányul ? lásd például a pirkadat Rovinjban, a külFÖLD és a lassú Párizs ?, máshol maga az utazás indítja be az emlékek láncolatát (lásd például ?a múltkor a buszon eszembe jutott /
a ringlispíl? szöveghelyet a körhinta cím? poémából). A kötet verseiben utazás és helyhezkötöttség, odatartozás és távolság, érintkezés és elszigetel?dés kett?ssége lépten-nyomon felszínre kerül. Az el?bbi tényez?k közötti feszültség mintha az emlékek tárgyiasulását hozná magával: az emlék elveszti fogalmi jellegét, és valami olyanná alakul, amit a törülköz?höz hasonlóan az utazó ruhái közé lehet hajtogatni, illetve be lehetne építeni a személyiség struktúrájába. A fent vázolt folyamathoz hasonlóan a kellemetlen, terhes emlékek a törléskor tárgyakként határozódnak meg (?szerettem volna / a villamosmegállóban / felejteni minden / gondolatomat?, a Kékgolyó utcában).

A kötet minden szövegében a lírai én arca lesz az érzelmek megjelenésének, ezáltal pedig olvashatóságuknak a helye. Az érzelmek dönt? többsége a látásérzékeléshez kapcsolódik, a szem mint érzékszerv a kötet narratív struktúrájának elidegeníthetetlen szegmentuma. A lírai én a kül­világról szerzett tapasztalatait hangsúlyosan a látás érzékszerve által sajátítja el. A szöveg egészén végigfeszül? vizuális éhség a kíváncsiságot enyhít? balzsam (?én mindig szerettem volna / megnézni, milyen / az, / amikor a kéménymélybe / ólomgolyót engednek?, Duna utca) megtestesülését?l a külvilág, a Másikként szembekerül? idegen entitásra irányuló potenciális veszélyforrás (?a fiúk félnek a tekintetemt?l, / nem szeretnek belenézni, /
mintha látnák benne, / hogy mikor fognak meghalni.? Kunigunda útja) képéig számos változatban és módon jelen van. A szövegek egy részében a külvilág és a lírai én közötti kapcsolatteremtés kudarca ? és ezáltal az idegenségérzés létrejötte ? a felek közti vizuális kapcsolat lehetetlensége miatt jelentkezik (??ebben a városban / nincsenek tekintetek, / ebb?l a városból nem lehet / kitekinteni, menekülni / kéne, de látni sem lehet innét / a kiutakat.?, külFÖLD). A látásérzetek gyakorisága és a narrációban betöltött szerepe okán talán nem túlzás azt állítani, hogy Terék Anna második kötetének befogadásakor az utazás-helyváltoztatás és az emlékezés mellett a vizuális érzékelésre kell(ene) a hangsúlyt fektetni.

A fentiekben tárgyalt látásérzékeléssel rokon motívum a könnyezés. A lírai önéletírásban (illet?leg ?önéletmondásban?) a múlttól távolodva, a jelenhez közeledve az archoz a sírás gesztusa, a könnyezés ?tevékenysége? társul. Véleményem szerint a tevékenység szó használata az adott kontextusban igenis indokolt, ugyanis a kötet vége felé haladva a sírás egyre nagyobb teret kap, lásd például a Kékgolyó utcában cím? vers alábbi szöveghelyeit: ?azon a télen is / túl sokáig hullott a hó.?, illetve ?minden reggel kikristályosodott / könnycseppek szorultak / a szemhéjaim alá.? Az es?, a sírás és a könnyezés az es?csepp-könnycsepp analógia révén a kötetzáró költeményben már komplex motívumrendszert teremt ? és egyúttal markánsan, szövegszer?en beemeli az olvasó horizontjába a magyar irodalom egyik legidézettebb szerz?jének talán legismertebb alkotását, József Attila A Dunánál cím? versét. A lírai énnek az emlékek tereit?l távol az idegenség képzetével is szembesülnie kell. Több versben szó szerint tematizálódik az állandó, a levetkezhetetlen kisebbségi lét okozta idegenségtapasztalat. A lírai én vajdaságiként, vajdasági lányként, szerbként és szerb lányként ? s?t a délszláv háború aktív résztvev?jeként ? sokszorosan az idegen, a kisebbségi pozíciójában találja magát. Ugyanígy idegenként prezentálódik azokban az esetekben is, ahol a tapintás mint kommunikációs tapasztalat csupán vágyott állapotként, pontosabban az állapot hiányának formájában érhet? tetten (?itt nem simulnak / a n?khöz a férfiak, / nem érintik a vállukat, / nincsenek véletlen / egymáshoz hajlások.?, külFÖLD).

Az emlékezés, az én és a másik viszonya mellett a nyelvhasználat, a nyelviség, a kifejezhet?ség is megkerülhetetlen szempont a Duna utcáról szóló beszédben. A lírai én világlátását kezdetben a nyelvi sík helyett az emocionális meghatározók alakították. Az id? múltával ezt a szerepet a nyelv veszi át, a lírai én azonban kétkedve fogadja utóbbi kódrendszer alkalmazhatóságát. Érzelem és nyelvi kifejezés, a nyelvi eszközökkel történ? leírhatóság kérdése ugyanis az identifikációs kísérleteire is hatással van, s?t, néha ki is siklatja azokat.

Terék Anna a Duna utca cím? kötettel olyat tett, amire csak a legjobb lírikusok képesek: úgy köt?dik a magyar irodalmi hagyományhoz és a kortárs lírai beszédmódhoz, hogy közben saját hangjából is a legtöbbet és a legjobbat tudja adni.

PATÓCS László
Forrás: Híd 2012/6?7., 21?25.
URL: http://www.hid.rs/hidkor.php?link_id=1621&&page_id=patocs_laszlo

?Itt még csak vendég sem vagyok?
Terék Anna: Duna utca. összefügg? versek. Antal László illusztrációival. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011, 125 oldal

Nagy László 1974. május elsején a Népszabadságban közölt beszélgetésben a következ?képpen nyilatkozott: ?Nem hiszem, hogy fiatal költészetünk csüggeszt? jelenség, mint ahogy némelyek híresztelik? ?k természetesen mások, mint a feln?tt, beérett írók. Nemcsak biológiai állapotuk más, de törekvésük is. Ellenkezni lehet velük, de elutasítani ?ket: tilos.?

Terék Anna 1984-es születés? vajdasági költ?n? második kötetének lapozgatásakor ? amely a Tartományi M?vel?dési és Tájékoztatási Titkárság támogatásával született meg ? szem el?tt tartva a költ?óriás maximáját, elmondhatjuk, a költ?n? személyes m?vészi pályáján belül fontos változásnak (fejl?désnek) vagyunk tanúi. Terék Anna a korábbi szerelmi-románcos tematikát félretéve (a Mosolyszakadás kötet verseire gondolva) olyan nagyobb horderej? témát kezd fájdalmasan, (Dunába) fullasztóan, traumatikusan boncolgatni, mint a kisebbségi-többségi lét kérdésköre vagy az identitáskeresés problémája.

A versek nem úgy következnek egymásra, mint a Mosolyszakadás cím? kötetben, tehát nem a kötetcím motívumára íródva, de sorrendiségében szinte ad hoc módon összef?z?dve ? a Duna utcában már sokkal inkább tudatos, mértanian pontos szerkesztési munka érhet? tetten. Összefügg? versekr?l van szó, ahogy az alcím is rámutat. Az összefüggésr?l a három, egymással is relációban álló cikluscím mellett gondolatritmikus, mondatpárhuzamos poétikai eljárás gondoskodik ? a ciklusok mikrovilága mellett egy magasabb (rizomatikusan konstruálódó) térben is kapcsolatot teremtve az egyes darabok között. 

A referenciajelöl?nek is felfogható kötetcím (a költ?n? 1989-ig a Duna utcában lakott) és ?m?faji megjelölés? (összefügg?) mellett egy Pamuk-idézet mint mottó (?... anyu, a zsebeim tele vannak vérrel??) is vezeti az olvasói tekintetet ? utóbbi a már említett (személyes és közösségi) traumatikus költészetként való értelmezésre er?sít.

A változó (önreflexív) m?fajú darabok (családvers, testvérvers, tengervers, lélektani vers stb.) mellett változó letisztultságú versek alkotják a kötetet, azonban a még el?forduló botladozások mellett is hatalmas költ?i trouvaille-nak számítanak a második ciklus (II. mint aki ráér csomagolni) versei. Ezekben a versekben a kisebbségi, többségi, hordozható identitás témakörében szólal meg a költ?, jól ismerve a téma társadalomtudományi beszédmódját, reflektálva rá, egyéni metaforarendszerrel színesítve azt. Ugyan a legszebb versek és a legtudatosabban társadalomtudományi nyelven is megszólaló versek nem minden esetben fedik egymást a kötetben, az azonban bizonyos, hogy ?költ?i leléssel? találkozunk, és az is, hogy ma a Vajdaságban a leggyakrabban szavalt vergsek Terék Anna versei ? ezért is érdemes minden anyaországi és határon túli olvasónak kézbe venni új kötetét.

SARÓDI Szilvia
Forrás: Science Caffe (tudományos és m?vészeti portál)
URL: http://www.sciencecaffe.com/hu/v-2013-10-06-1704/itt-meg-csak-vendeg-sem-vagyok (2013. október 6.)



[1] Angyalosi Gergely: A lírai személytelenség kérdéséhez. In U?: Kritikus határmezsgyén. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999. 29.


 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
JAK
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, valamint Újvidék Város támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.