Emlékhajtogató

Terék Anna verseinek talán egyik legnagyobb titka az, hogy a sokfel?l megközelíthet? hosszúversek miképp képesek koherens, értékes és kiemelked? szövegegyüttesként egzisztálni. Még a lehetséges megközelítési stratégiák fölsorolása is hosszadalmas volna, azonban szó sincs széthullásról, színvonalváltozásról, a Duna utca kötet a megszerkesztett költ?i m?alkotás mintapéldája. Az olvasó pontosan ugyanazt kapja az els? verst?l, mint az utolsótól: sajátos, a köznapi beszédhez közelít?, és ahhoz ezernyi szállal kapcsolódó hangvételen megszólaló irodalmi szöveget. A kötet több helyen reflektál önnön szövegiségére, teszi ezt néhol oly módon, hogy magát a nyelvi kifejezhet?séget kérd?jelezi meg.

A Duna utca az utazás, az úton levés szövegtere is egyben, és akkor sem tévedünk, ha párhuzamot vonunk az el?bbi állapot és a versek befogadása között: a textusok közötti vándorlás, helyváltoztatás révén átlépünk egyik szövegb?l a másikba ? a lírai szubjektum mintha az olvasót is a b?röndjébe csomagolta volna. Az olvasónak ideje sincs meglep?dni azon ? miért is tenné? ?, hogy az emlékek, emlékképek sorjázásából fölépül? verstér színfalainak váltakozása ellenére minduntalan a Duna utcában találja magát. Terék Anna verseit olvasva a befogadó kényszeresen fölveszi a lépcs?re térdel? Duna gesztusát, és fejet hajt hosszúversei el?tt.

PATÓCS László

Tisztítóvíz

? A Duna utca cím? kötetr?l

Összefügg? versek. Ez az alcíme Terék Anna második kötetének. Mivel azonban egymásba játszó történetek, sodródó-visszatér? motívumok variálódnak benne, s mindeközben finoman fodrozódik, össze-összecsillan, folyamatosan formálódik és folyton újraíródik a szövegtest, pontosabb összefolyó verseknek neveznünk a Duna utcában szerepl? költeményeket. A recitáló, repetitív, lendületes, lelassult vagy zaklatott alkotásokban drámai helyzetek idéz?dnek meg. A sodródás irányának kijelölésénél jobbára a lírai én életútja a meghatározó (Duna utca ? Dubrovnik ? Szabadka ? Budapest ? Rovinj ? Párizs ? Szarajevó ? Isztambul ? Budapest), de id?r?l id?re azért elszakadások és megkapaszkodások, (emlék)zátonyok és zúgók is módosítják az áramlást.

A kötet feszültségét az állandó változás, a költözés, az utazgatás élménye és kínja, illetve annak feldolgozhatatlansága adja. Így lesz az összemosódó versek sora (kényszer?/vágyott) megkapaszkodások és (kényszer?/vágyott) elszakadások története. A vándorlás során a lendületes-félénk gyermekbeszéd el?bb karcos kamaszhanggá, majd panaszos, koravén rettegve-vádló tónussá mélyül. A lappangó, settenked? félsz ugyan már kezdett?l a sorokban bujkál, hiszen a kötetkezd? Duna utca cím? vers keser?-beletör?d? visszatekintéssel nyit: ?és lehet,/ én mégiscsak a Duna utcában/ voltam egész életemben/ a legboldogabb.? Ett?l fogva a líra folyvást kibeszél. Traumákat, örömöket. F?leg azt, hogy h?sét miként t?rte, t?rögette, utaztatta, formálta az élet. Emellett azt is, hogy a beszél? miként hajtogatta ruhák közé az emlékekeit ? ahogy a kötetben többször visszatér?-módosuló sor fogalmaz ?, és azok hogy lettek mégis köddé, vagy éppenséggel mint hagytak markáns nyomokat.

?Költöz?versek? ezek, és ezt er?sítik a versb?l versbe átcipelt, átfolyó, a mindenkori vershelyzethez idomuló motívumok is: ?albérletb?l lakásba,/ lakásból bérelt szobába,/ szobáról szobára/ költözni évenként,/ mint aki ráér csomagolni?. Vagy, hogy a legtöbb modulációt megél? sort/sorokat idézzem: ?költözés, doboz, pakolás, zsinór ? (Duna utca); utazás, b?rönd, pakolás, zsinór? ? (utoljára Dubrovnikban és lassú Párizs); ?költözés, doboz, pakolás, zsinór? ? (Sugárút); ?kabátzseb, táska, kipakolás, zsinór? ? (a Kékgolyó utcában). Elválások, elmúlások, elszakadások választódnak ki a versekben, mint cseppkövek. És változnak is. A gondtalan gyermekkor utólag önváddal telik meg, az orientáció egyre nehezebbé válik, a gumimedencés vidám pancsolás egy kih?lt kapcsolat végi, kih?l? kádban való szótlan fürd?zéssé torzul.

Helyenként ? az iméntihez hasonlóan ? örvényszer?en törnek fel és kapcsolódnak össze régebbi és újabb élmények. A külFÖLD keser? kívülállás-tapasztalatában, például, szinte szóról szóra a körhinta gyerekkor-emléke idéz?dik fel. ?a Puskinban sírtam el?ször/ Pesten?, illetve ?a körhintán sírtam el?ször/ a vásárban?. Továbbá: ?és nevetett a körhintán/ ül? másik hat gyerek?, illetve ?és nevetett a moziban ül?/ másik hat ember?. Az id? múlásával pedig a ?rövid könnyek? is ?hosszú könnyekké? n?ttek. E vissza-visszatér?, félelmet kelt?, ?életet körbeköt?? és a kötet verseit szorosra f?z?, markáns képek közé tartozik még a lelket kifújni próbáló szél, a szerelmet jelent? szorítás, valamint az es? is.

A lerakódó rosszat, a lezárulót, az ?életet körbeköt?t?, de a szépet, emlékezetest is mindig feloldja, elmossa valami a versekben. Könnyek, vagy a sós tenger, es?, nyál, vagy pancsolás. A kötet a Duna utca kés?n felismert idillt idéz? versével kezd, vagy ha tetszik, itt ered. És kipárolgó egyedül-maradásokon, izzadt együttléteken, mámoros elázásokon át csaknem a hídavató haláltáncig kanyarog. Partjait a szeretet és a félelem, az önvád és az önirónia rajzolják ki (?mert már akkor kevertem/ a szeretetet és a félelmet? ? hangzik el a körhinta cím? versben. ?és én annyira el voltam/ foglalva önmagammal, hogy/ nem vettem észre semmit? ? így az utoljára Dubrovnikban). Hogy aztán végül minden emlék súlytalanná váljon és kitörl?djön a pesti es?ben cím? vers tisztítóvíz-víziójában, ahol a fentebb idézett sor ? a kötetben utoljára ? így tér vissza: ?lebegés ázás elúszás zsinór? .

A kötet három fejezetre oszlik. A körbekötni életemet cím? els? szakasz a tejfogfehér, zsúfoltnak-meghittnek megélt gyerekkorból veszteségeken és búcsúzásokon keresztül az egyedül maradás felé vezet. A mint aki ráér csomagolni az elszakadás, a gyökértelenség sebeit veszi számba. Évszakokat, éveket, városokat, és ott felejtett érzéseket, elhasznált, vagy megunt szerelmeket beszél ki. Önkeres? tekergésekr?l szól. Az ide tartozó versek mintha képeslapok hátlapjára írt beszámolók lennének. A költözés, doboz, pakolás, zsinór cím? fejezet azonban zavarosabb az el?z? két résznél. Biztató, önmarcangoló, ragaszkodó és lemondó gondolatok keverednek benne. Izzás és tépel?dés. Rezignált tanácstalanság, az elszigetel?dés rettenete, a halál lehelete és a megtisztulás vágya. A markáns képek közé itt bizony gyengébb megoldások is keverednek. Mindenesetre a harmadik szakasz alaposan kikezdi, és újraírja az egész addigi struktúrát. [A] Kékgolyó utcában cím? vers pedig immár a búcsúzásé. A rossz emlék? szerelmek után a halál fess, hideg és vágyott szeret?ként érkezik. Eljött az id? ?eloldani? az életet. Az utolsónak hitt stációnál felidéz?dnek és, persze, ismét módosulnak a már jól ismert motívumok.

?Mintha be lehetne fejezni/ bármit/ bármely/ elkezdett mozdulatot? ? ezekkel az abbahagyatlannak látszó sorokkal zárul Terék Anna kötete. Írásjel sincs a végén. Mintha nyitva felejtette volna az alkotó, akár egy csapot. És csak folyik, árad. Szó sincs viszont véletlenr?l. Szándékolt és tudatos a szétterül? befejezetlenség. A kötetzáró pesti es?ben cím? költemény lebeg?, szürreális, nagyvárosi monszunja végre felold minden korábbi szorongást, felszámolja a kötetre addig nehezed? terhet. Súlytalanul ázik és úszik Pest. Kiönt a Duna. És ez a könnyekkel kevered? özönvíz, ez a katartikus apokalipszis új kezdetet kínál. Ha csak üresség formájában is egyel?re.

A szép kivitel? kötetet Antal László munkái illusztrálják. Antal képekben beszéli el a versbe fogott történeteket. Munkái ujjnyomatokhoz, röntgen-, vagy átnedvesedett kvarcképekhez hasonlítnak. Fojtó, mozgalmas és kimerevített diakópiák. Mintha William Kentridge animációiból kimetszett pillanatképek lennének.  

Terék Anna Duna utca cím? hömpölyg?, hullámzó, egymásba át- meg átfolyó versekb?l álló kötete jól szerkesztett, önmagába visszaér?, s?r? könyv. Izgalmas, er?s kötet. Profán mitológia, kibeszél?füzet, kiürülés- és megtisztuláskönyv egyszerre. Minél többször vesszük a kezünkbe, annál több egymáshoz kapaszkodó szálat fedhetünk fel benne. A szövegek és az általuk elmondott történetek, érzések, hiányok a Duna utcától egészen a Dunáig érnek. Végül elmossa ?ket a víz. Mégsem vég ez tehát, hanem tisztító, új kezdet: ?a Duna kifáradt/ hullámain megcsillant/ a fulladozó napfény,/ tenyeremet arcom elé emeltem,/ és keservesen nevettem.? Kíváncsian várjuk a folytatást.

VASS Norbert
Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/node/11836

Szavakkal körbekötve
Terék Anna Duna utca cím? kötetér?l

Terék Anna szabályos triptichonba kötözi életét. Az összefügg? versek alcímmel ellátott Duna utca nemcsak a háromosztatú, átgondolt, arányos szerkezet, a mindent körbeköt? versláncolat által teremti meg egységét, ?összefügg?ségét?, hanem rendíthetetlenül egységes beszél?i pozíciójával is. Els?sorban ez a szinte változatlan egyszólamúság teremti meg a kötet homogenitását, hangulatát, erre épülnek az id?- és térbeli mozgások, az élethelyzetek változásai, a ciklusok hangulati-tartalmi elkomorulása.

A Duna utcában alanyi költészet lakik, a szó legjobb értelmében, ez a líra ott született, ahol még együtt lehetett hallani ?a másik négy ember szuszogását?. A kötet retrospektív beszél?je az id?n és önmagán átsz?rve veszi számba múltjának helyszíneit, lakásait, utcáit, városait; az emlékezet sodró áradása (mint a Duna) elemien, ugyanakkor a beszéd jelenében már önvizsgálatokon, önmeghatározásokon ?átesett?; kiérlelt önreflexivitásban tör fel, bukik felszínre, egymás után, lépésr?l lépésre, látszólag a kimondás minden félelmét?l, nehézségét?l mentesen ? a lét alig dadog ? az önvallomás utóidej?ségéb?l fakadó rezignált ?mindentudással?. Ezt a reflexivitást érzékeltetik az értelmez? alcímek, m?faji-tematikus besorolások, ?kitalált? architextusok (genette-i értelemben), melyek új kontextusokat, irányokat nyitnak az egyes verseknek. Néhány esetben pedig kifejezetten hatással vannak a szöveg olvasására, értelmezésére, kötetbeli pozíciójára; utólag nehéz lenne eltekinteni a gyalog a Thököly úton (tézisvers) vagy a Kunigunda útja (lélektani vers) meghatározásaitól.

A Duna utcában egy olyan én-beszéd artikulálódik, amely a vallomás, önfeltárulkozás, önreflexivitás, ?szinteség közelségét teremti meg, mindent átsz?rve a beszél? hang élményein, néz?pontján, érzésein. Terék Anna verseiben a külvilág, a háború, az áttelepülés, az utazások, a városok, az élet minden rétege csakis az én közvetítettsége által közelíthet?, mondható el, a költemények alanya vállalja az önátsz?rés ? s ennek kimondásának ? minden fájdalmát, gyötrelmét, s ezzel együtt a sebezhet?vé válás eshet?ségét. Éppen ez, az eltávolítás nélküli, szerepekbe, alanyváltásokban, stílusjátékokba nem oltott, ?szinte hang, a szemt?l szembe könyörtelen bátorsága teszi a kötetet hitelessé, fájdalmassá, már-már nagy modernjeink, Kosztolányi, József Attila kései költészetének számadó dikciójához emelkedve.  A külvilág, tárgyi világ szorosan tapad ehhez az énhez. Minden, a külvilághoz tartozó porréteg, hideg padló, utcak?, villamosutazás stb. az identitás formálódásának parányi mozgatói, az utólagosan elmondható érzések, élmények, állapotok nélkülözhetetlen ?kellékei?, színterei, a személyiség alakítói, formálói és tárgyiasulásai, projekciói is egyszerre.

Terék Anna kötetében az identitás terekben, terek függvényében létezik, terek által konstruálódik, térbeli elmozdulások során alakul, változik. A tér változása mindig mozgás, változás, történeteket, eseményeket, hangulatokat, élethelyzeteket hoz m?ködésbe. Minden vers ? már címében is ? er?teljesen topikus, utcákhoz, lakásokhoz, városokhoz kötözve mondja el az én életének, egy-egy id?beli szeletét, kronotoposzát. A bels? terek az els? ciklust, a gyermekkor emlékképeit uralják, az otthonosság, a ?lakozás?, valamiféle kiinduló teljesség térformáiként. A második ciklus nyitóverse, a külFÖLD egyértelm?en tematizálja az elszakadást, innent?l egyre inkább városokban, utcákon bolyongunk, s az itt-ott felbukkanó lakásbels?k egyáltalán nem otthonosak, ?belefagyott / a víz a radiátorokba /
és minden csap / megnyitásakor / nyöszörgött a víz / a csövekben.? A gyermekkorból (els? ciklus) kilépve a terek egyre inkább a fizikai és lelki, egzisztenciális és kulturális otthontalanság hordozói.

Az utazások, elmozdulások, a különféle terek ?kitöltése? minden esetben alkalom a kötetben bontakozó életút, a gyermek, a kamasz lány, a fiatal n? egy-egy élethelyzetének, állapotának feltárására, alkalom az identitás elmoccantására, ezeknek a mozdulásoknak, változásoknak konstatálására, ám mindig hangsúlyosan az utólagos retrospekció, reflexió horizontjából. Ezért is lengi át a gyermekkori idill, az én origójának helyszínét, a Duna utcát is sötét komorság, elégikusság, a felütés lezárt létösszegz? kijelentése már a kötet elején elvágja bármiféle jöv?beli boldogság lehet?ségét: ?és lehet, / én mégiscsak a Duna utcában / voltam egész életemben / a legboldogabb.? Ebben a kötetben a helyváltoztatások, utazások, költözések, ?albérletb?l lakásba, / lakásból bérelt szobába, / szobáról szobára / költözni évenként? a búcsúzás, elhagyás, visszatérés, érkezés mozgásformáit írják le, tánclépések, az élet koreográfiái, ahogy a visszatér? sorok is a csomagolást, indulást, úton levést mint folyamatos léttapasztalatot artikulálják. A cikluscímeket is adó, a kötet alapérzésének permanenciáját érzékeltet? felsorolás: ?költözés, doboz, pakolás, zsinór, / körbekötni életünket?. Azonban a folyamatos mozgás, úton levés, a különféle városok, utcák megjelenítése nem els?sorban az emberi életterek, életszakaszok változásának természetéb?l fakadó rendjét, s ezzel párhuzamosan a folyton változó identitás alakulását érzékeltetik, hanem sokkal inkább az otthontalanság, idegenség, talaj- és kultúravesztettség érzéseit, s az ennek kapcsán ?megrendül?? identitás kérdéseit tematizálják. A végleges elszakadás kétszeres: a Duna utca gyermekkori idilljébe nincs visszaút, ami érthet?, hiszen mindenkinek el?bb-utóbb el kell szakadnia gyermekkora színtereit?l; ám a háború sújtotta geokulturális közegbe se lehet visszatérni, s nemcsak azért, mert nincs már meg az az ország, hanem mert egy másik kultúra, életmód, élettér ?felvétele? véglegesen elidegenít attól az egyikt?l, els?t?l, eredetit?l, s olyan idegenségérzetet borzol, melynek elsimítására egy élet is kevés. A minden ember eleve idegen, magányos, a minden ember ?más? lassan évszázados alapvet? egzisztenciális létérzetét Terék Anna kötetében feler?sítik a már nem és még nem, a sehova se tartozás tapasztalatai. A ki vagyok? kérdésre adható (magyar vagyok/szerb vagyok/szerbiai magyar vagyok), illetve nem adható válaszlehet?ségek, az emigrációban él?k nevének megcsonkítása (?nevedr?l lehull az ékezet?), az elemi ? nyelv, nép, nemzet, ország ?  valamihez tartozás hiányai az identitás alapköveit mozdítják ki, olyannyira, hogy még a múlt, a gyermekkor emlékei is elmozdulnak helyükr?l: ?már nem tudok belesimulni / a szabadkai tájba. / a lábnyomaimat / a sár is visszadobja. [?] már nem az enyém a kiserd?, / a puha levélsusogás.? A távolság- és idegenségtapasztalat során az önazonosság nem megszilárdul, ahogy történhetne szerencsés esetben, hanem éppen elbizonytalanodik, feltöredezik, felszámolódik, ahogy a felidézett, felvázolt terek is szétszórtak, töredezettek. Az idegenség, otthontalanság állapotáról legközvetlenebbül a második ciklus nyitóverse, a külFÖLD beszél, a tekintetek és érintések nélkül utazó (él?) emberek (magyarok) kés?bbi versekben is visszatér? motívuma vezeti fel a ?nemzeti? és egzisztenciális elárvulás, a már nemek és már nincsenek tagadásának gondolatritmusát: ?nekem már nincs szép / középzárt e bet?m, / nekem kezd elt?nni az akcentusom, [?] rajtam már nem látszik, hogy / szakadt jugó vagyok, [?] rajtam már nem látszik, / hogy alig van a pesti élethez / pénzem, [?] nekem nincs saját hivatalon nyelvem, / és csak kevert kultúrám van. / már mindegy, milyen nyelven / kérem a kenyeret a boltban, / s hogy a szeret?m magyarul / mondja-e, / hogy kellenék neki.?

A harmadik ciklus oldja el magát leginkább a konkrét élett?l, realitásoktól, európai városok helyett pesti utcákra sz?kül a tér, félbetört délutánok, csupasz bokrok, száraz hideg tél, februári szél hangolja a környezetet a versbeszél?(k) egyre komorabb gondolataihoz. A versek, ahogy ezt a ciklusnyitó temetés (siratóvers) ?anti-imába? forduló szólama is érzékelteti, sokszor vízió-, álomszer? láttatása az élett?l, életörömökt?l való végs? eloldódást, teljes kiüresedést, halálvágyat fogalmazzák meg. A kiüresedés (?üresebb vagyok, mint a halál?), a kapaszkodók (tekintetek, bóják) nélküli kiúttalanság a minden mellett az utakat is elmosó, kiáradó folyó záróképével válik végérvényessé. A tekintetek nélküli város végképp megnyomorít: ?ebb?l a városból nem lehet / kitekinteni, menekülni / kéne, de látni sem lehet innét / a kiutakat? ? szól a külFÖLD ?áttelepül?? panasza, ami a pesti es?ben özönvíz-zárlatában így tér vissza: ?nincsenek / bójaként lebeg? tekintetek / amikbe belekapaszkodhatna / az ember / ett?l nem látni innen / a kiutakat?.

A körkörösség, a minduntalan ismételt létérzés állandósága mellett az egymásba hurkolódó versek mégis az id? és az élet egyszeriségét és visszafordíthatatlanságát hordozzák. A Duna ennek a kérlelhetetlen egyirányúságnak toposza, végighullámzik megannyi sorson, életen, történelmen, ahogy azt már József Attilánál is megtanultuk. Sorsa, örök önmagasága a folyton változó, mindig más (hérakleitoszi) paradoxonát hordozza, ahogy önazonosságunk is, a ?fecseg? felszín? és ?hallgató mély? változó sodrása, az éveken át hordozott, a víz által felkapott, majd partra vetett elemek végtelen variációja. Terék Anna kötetében a Duna körbeköti a verseket, az életet, az utca és a folyó ?hosszú vonal? térképzetével az életutat, úton levést metaforizálja. A ? kötetcímmé felnöv? ? nyitóvers, a Duna utca (családvers) az ?élet forrása?, bölcs?, elindítja ezt az életet; az utca neve, jelöl?je visszaáramlik eredeti jelöltjéhez ? ahogy az utcanevek a kötetben többször is ?, az életút, a folyton változó önazonosság, a közép-kelet-európaiság, a kultúrák átívelésének jelentésrétegeit, a kötet versépítkezésének, versláncolatának szerkezeti képét egyaránt hordozva, hogy végül a hullámsír és a minden emléket, id?t és teret, minden emberépítette követ, várost elmosó kortárs özönvíz jelentéseibe torkolljon. A zárlat értelme kett?s, pusztulás és megtisztulás, ahogy minden özönvíz az, valami újnak-szépnek a kezdete az eddig fennálló eltörlésével, jelen esetben a személyiség, a magunkban hordozott ?kistörténelem? teljes törlése, kioldása, ?simára gyalulása? történik meg a monumentálissá növesztett záróképben: ?úsztak ki bel?lem / az emlékeim / kiömlött bel?lem a tenger / csontjaimból kimosta a / lerakódott fáradtságokat [?] nedves volt a lelkem / tincseim végér?l / csöpögtek a férfiak / simogatásának / nyomai / csorogtak ki bel?lem / a megtanult telefonszámok / és lassú karcsapásokkal / úsztál el te is / mint minden város képe / ahol valaha laktam [?] elöntötte a víz / a körutakat / és a bel?lem kiázó / összes szeretkezés / utáni sóhajt / kimosta azt is / ami még a torkomban ragadt??  A pesti es?ben a ?lista mámorával?, mint kortárs danse macabre, különösen a halállal való találkozás után, sorolja a mi mindent elmosó áradás tételeit. Nem minden el?zmény nélkül való mindez, nem a semmib?l, váratlanul önt el mindent a víz, a motívum kisebb lépték? formái végigvonulnak az egész köteten. A sírás és az es? mindvégig jelen vannak a versekben, megjelenítésük, versmondatokba helyezésük, funkcióik szüntelenül átmosódnak egymásba (?de csak nem tudtam elkezdeni a / sírást, ahogy az es? nem tudta / elkezdeni önmagát?): megtisztulás, megkönnyebbülés, bánat, fájdalom, a múlt elvesztése, kitörlése. A kislány ?rövid? (?rövid könnyeim / lecsúsztak arcomon, / a nyakamon végig, / egészen a nadrágomba. / sírtam, és szerettem volna / visszacsinálni mindent,?), a nagylány ?hosszú? könnyei (?hosszú könnyeim / lecsúsztak arcomon, / a nyakamon végig / egészen a dekoltázsomba?) a test hosszán végigcsorogva, minden alá behatolva vájják medrüket a testbe, az életbe, s az es? ugyanezeknek a soroknak variációjaként tér vissza, s veszi át a fájdalmat, szerepet a sírni már képtelen beszél?t?l: ?a rövid cseppek / lecsúsztak arcomon / a nyakamon végig / egészen a dekoltázsomba?. Ami még a lassú Párizsban sikertelen ?kísérlet? (?azután esni kezdett ránk az es?, / próbált lemosdatni rólunk és / a fehér városról mindent, / de semmit sem sikerült lemosnia?), a kötet végére a boldogtalanság mindent átitató kiterjesztéseként, a város testébe vájt meder tragikussá, metafizikussá növelt kiontásává duzzad.

A ?körbekötés? mint visszatérés, körkörösség alapérzésként, léttapasztalatként és a Duna-, zsinór-motívum mint lineáris, egyszeri, el?rehaladó életútként, elmúló és vissza nem tér? lehet?ségek láncolataként tehát kétféle térformát, mozgásformát érvényesít a kötetben. Ezt a kétféle térformát a textus térbelisége is hordozza: a ciklusokba rendezett, visszatér? sorok, szavak, motívumok ismétlésével ? de szemantikai ?továbbléptetésével?, átértelmezésével ? m?ködtetett kötetegész az els?, az egymásba hurkolódó versek, a mintha lineáris id?beliség, a versbeszédében, gondolatmene­tében, asszociációban láncszer?en lépeget? hosszúversek, rövid, enjambement-okkal összef?zött verssorok a második térkonstrukciót képezik le. S ezek a térformák hasonló kett?sségben a kötet id?beliségét is kirajzolják: az ismétl?dés, körkörösség, visszatér? érzések, emlékek, benyomások és a folyton el?rehaladó, lehet?ségekt?l megfosztott, a teremtés, boldogság, n?iség idejéb?l kifutó, s ezt a félelmet artikuláló (Kunigunda útja), visszafordíthatatlan elmúlás kétféle id?képzetét.

Mind a ciklikusság, mind a linearitás lezáratlan, nyitott. A Duna utca egy n?i sors metszete, a lét metszete; a nyitóvers valami korábbinak a folytatását sugallja, ?és lehet, / én mégiscsak a Duna utcában??, a már emlegetett reflexivitásnak, átrágott öntematizálásnak, létösszegzésnek lehet ilyesfajta kötetkezdése, felütése; az ?és? a hosszasan érlelt, az ?én? önmagában zajló eszmélkedésének, létösszegzésének el?zményeire utal, a folyamat korábban kezd?dött, s?t folyamatosan tart, a kimondás mindennek része, egyszeri, bár lényeges kivetülése. Ezért is lehet a dolgok (emlékek, érzések, megállapítások) kimondása ennyire folytonos, kiáradó ? csupán a folyamatos soráthajlások érzékeltetik a kimondás ?nem-evidenciáját? és hívják fel a figyelmet bizonyos szavak jelentésére vagy a jelentések megsokszorozódására. És ezért lehet az asszociációk, emlékképek lépegetésében ennyire nagyszámú az ?én?-re vonatkozó összegz? megállapítás (?tudniillik nekem kontaktus- / hiányom van, / az id?m legnagyobb részében. / és szeretném, általában, / ha valaki hozzám érne?, vagy ?hittem, hogy / csókolni már többet / nem akarok, és a természet / csak egy furcsa vicc miatt / ültetett belém méhet.?) És ezért térhetnek vissza új meg új variációban, jelentésben kifejezések, sorok, motívumok mint az én létállapotának konstans kifejez?i.

Ugyanilyen módon több verskezdet (és a témaváltó versszakkezdetek) is a metszetszer?séget igazolja, mintha a versek az önösszegzés áradásából nyert részletek lennének, köt?szavakkal, utalószavakkal, a befogadó számára ismeretlen elemmel kezd?dnek, folytatások, melyeknek el?zményei rejtve maradnak, mégis a versek összességéb?l kikövetkeztethet?k, megsejthet?k: ?tudniillik nekem??, ?azon a télen is??, ?utánad már??, ?a leveleit várom??, ?abban az évben alig esett az es???. Mindez azt is sugallja, hogy talán mégsem mondható ki minden, az ?én? csak részlegesen, töredékeiben mondható el. A kötet zárlata szintén lekerekítetlen, nyitott, s a megmerevedett, félbehagyott mozdulat explicite is a dolgok befejezetlenségét, befejezhetetlenségét mondja ki: ?én meg csak álltam / belegyökerezve / egy mozdulatba / mintha be lehetne fejezni / bármit / bármely / elkezdett mozdulatot?.

Terék Anna szavakkal köti körbe életét. Csomagolja, pakolja, továbbviszi önmagát, emlékeit, ?költözés, doboz, pakolás, zsinór?, körbeköti, eloldja életét, mér(icskél), selejtez, szavakba, versekbe rendez. Felméri önmaga lehet?ségeit, létbe vetettségét, végességét, s mindezzel a fel-méréssel képes lényegének megfelel?en (ember) lenni. A fizikai és egzisztenciális otthontalansággal szemben ?lakozást? teremteni a létben a költészet által. Mert a költészet mérés, ahogy Heidegger mondja, feltehet?en kitüntetett mérés. Mérték-vétel, amely során/által ?az ember mértéket kap létezésének tágasságához?, szembenézés éggel és földdel, kezdettel és véggel, múlttal és jelennel, világgal és önmagunkkal, találkozás a halállal, saját halálunkkal, létben/b?l való el- és kimosódásunkkal. ?Az ember halandóként létezik.  Halandó a neve, mert meg tud halni. Meghalni tudni annyit jelent: a halálra mint halálra képesnek lenni. Csak az ember hal meg ? mégpedig folyamatosan, amíg a földön id?zik, amíg lakozik. Lakozása azonban a költ?iben nyugszik? (Heidegger: ??költ?ien lakozik az ember?). Ez a fajta ?lakozás? Terék Anna költészete, otthona az otthontalanságban, szavait szorosan egymás mellé teszi, mint kacatjait a Kékgolyó utcában, s mi nézzük, hogy párolog ki bel?lük minden, amir?l ? azt hiszi, hogy ? maga, pedig már rég nem ?, hanem életét?l szavakkal eloldott költészete.

VISY Beatrix
Forrás: Híd, 2012/4.