Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Történések Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
HÍD KÖNYVTÁR

A Rituális labdajátékok szerz?i: BARLOG Károly, BENCSIK Orsolya, BENEDEK Miklós, AARON Blumm, DANYI Zoltán, JÓDAL Kálmán, KISS Tamás, MIRNICS Gyula, PRESSBURGER Csaba-Saul, SIRBIK Attila, SZERBHORVÁTH György és TERÉK Anna.

Utószó
(A kötet utószava)

A több mint háromnegyed évszázados, irodalmi hagyományaihoz ragaszkodó, de azt id?r?l id?re újragondoló Híd folyóirat szellemi terében alkotó szerz?k szövegeinek ?rituális? játéka alkotta/alakította a jelen antológiát, s e textuális ?labdajáték? képet adhat az érdekl?d?k számára a jelenkori irodalmi történésekr?l, szépirodalmi vonulatokról.

Az antológia szerz?i gárdája dinamikus formációként írható le, közöttük sok esetben csak a folyóirathoz való kötödés képez híd-funkciót, s?t generációs különbségeken átível? kapcsolatiságot is m?ködtet a jelen kötet. Egyaránt közöl szövegeket (több) kötettel rendelkez? alkotóktól, és a Híd hasábjain els? publikációikkal felt?n? szerz?kt?l ? jelezve, hogy nincsenek átjárhatatlan/áthidalhatatlan távolságok, hogy nem az elhatárolódás a domináns alakzat. A Rituális labdajátékok egy olyan összefoglaló jelleg? antológia kíván lenni, melyben a továbbmutató szándék a meghatározó. Egy olyan jelenségérték? kötet, amely sokban tükrözi a kortárs vajdasági irodalom poétikai arculatát: az er?teljes saját jellemz?kön túl a Symposion-tradíció asszimilálása, illetve a Symposion-irodalomhoz való intertextuális viszonyulás és a kortárs (magyar és nem magyar) irodalmi hatások együttesen alakítják e szövegvilágokat, s együttesen eredményezik, hogy e textusok a ?nyakig a posztban feszt? (Barlog Károly egyik Híd-publikációjának címét kölcsönözve) kifejezéssel jellemezhet?k.

Az azonos és a különböz? egysége konstruálta az antológiát, a vajdasági irodalom ezen szövegei több póluson közelíthet?k egymáshoz, egyik legszembet?n?bb közös kérdéskörként az identitásképzés változatainak textualizálását emelném ki, de a kontextuális szervez?elvként m?köd? önéletrajziság, a történetelv?ség narratív stratégiájának újbóli térnyerése, a nyelvjátékok ironikus vetületeinek jelenléte is említhet? több szöveg közös jellemz?jeként.

Aaron Blumm Biciklizéseim Török Zolival cím? biciklizés-történetei az álom és fikcióbeli valóság közötti határ elmosására játszanak rá, a kett? egybemosásából építkeznek: az álmok és vágyak egymásba fonódása a domináns szövegformáló alakzat. Fokozatosan konkretizálódik a kerékpározó, Török Zolival párban kerekez? én-elbeszél? személye, ahogy a kerékpározás fogalma lassan, szövegr?l szövegre haladva tágul, biciklizésr?l biciklizésre telít?dik újabb jelentésárnyalatokkal, mozdul el, s mozdítja el a befogadást új jelentés-összefüggések irányába. A kerekezések szövegszer?en is a lelki terekbe helyez?dnek át ? de ez az implicitás nem hordozza magában az értelmezési lehet?ségek besz?külésének veszélyét.

A biciklizés-történetek harmadik körében az addig csak (bicikliz?) társpozíciójú (Török) Zoli elbeszél?i szerepre szert téve szab továbbhaladási irányt. A közös biciklizés cím? bejegyzés textualizálja az el?z? szövegekb?l már sejthet? id?dimenziók (ki)tágulását, a h?snek az id?be(n való el)veszettségét. Az álom és valóság egybejátszásán, az amnézia-állapotok megidézésén túl (vagy azokkal párhuzamosan) a fikció valóságának ideje is elbizonytalanodik, majd egy szójáték teremtette lehet?séget kiaknázva Török Zoli török Szoltánná változik, s e ?metamorfózis? a biciklizés-történetek dimenzióit is kitágítja. E kibillentett térviszonyok közepette a megszólaló szubjektumok variálódnak, egymást nem szabályosan váltva ?kap hangot? a bicikliz?/biciklizni vágyó n?i, illetve férfi én. A két jól körvonalazódó h?selbeszél? perspektívájának és szerepjátékának homályos körülményei nem az én-határok elmosódottságát jelzik, inkább az együtt-biciklizés által konstruálódó egész létélményét próbálják érzékeltetni.

Már Aaron Blumm biciklizés-történetei is felvetik a kérdést, hogy interpretálhatók-e a szövegek önmagukban, vagy leválaszthatatlanok/elválaszthatatlanok a beemelt képanyagról/-tól, de míg e textusok esetében Sinkovits Ede alkotásait inkább illusztrációként értelmezném, Barlog Károly Kovács Istenke álmodik cím? szövegsorozatának képanyaga, Halmos Zsuzsanna fotómanipulációi, mint szöveg és képiség fúziója, jelentésalkotó összjátéka írható le. Egymáshoz szorosan köt?d?, id?ben szinte egyszerre szület? alkotások ezek, egyazon ?témának? két külön nyelven, két különböz? kódrendszer használatával történ? megszólaltatásai.  

Barlog Károly a Maxim cím? novellaciklusának II. részében (Híd, 2009. 11?12.) olvashatjuk a h?snek azt az akár ars poetica érték?nek is min?síthet? mondatát, hogy ?[m]íg a tegnap írója igyekezett valami olyat kikeverni, ami szilárd és megbonthatatlan, lerombolhatatlan (hál?isten, a siker elmaradt), addig a ma írója bebizonyítja, hogy minden kikezdhet?, a törmelékekb?l pedig bármi más felépíthet??. Ez a törmelékekb?l való építkezés a Kovács Istenke álmodik cím? teremtésszöveg központi alkotástechnikai eljárása is. Egy önazonosság-problémákkal küzd? h?s a rövid történet-ciklus (már ha ezzel a m?faj kategóriával leírható a blogszövegb?l nyomtatott szöveggé alakuló textus) központi szerepl?je, aki isteni funkcióval rendelkezik ugyan, de a valódi teremtés mégsem az ? személyéhez kapcsolódik, hanem a nyelv szintjén megy végbe. Már az els? történetekben (lásd például a Kovács Istenke és a kerámiaisten cím? részt) felt?n?ek a kiüresedett jelentéstartományok, az esetlegesség és a banalitás fabulakonstruáló szerepe, a nyelvi jelentésekkel való játék és ezek együttes (szöveg)teremt? ereje: ?Így Kovács Istenke nem küzd, de bízva bíz!, hisz tudja, jól, hogy amin itt lenn az ember képes napokig rágódni, az könnyed ozsonna a magasságban Istennek.?

A populáris regiszterek szövegbe emelése révén a massmédia aktuális nyelvi világa s ?kulturális? kódjai jelent?s mértékben hozzájárulnak a teremtésszöveg teremtésparódiává való alakulásához, de ugyanezt a hatást érik el az elbeszél?i szólamban bekövetkez? hirtelen hangnemi-modális váltások, az egymástól nem csak szociálisan különböz?, de történetileg is eltér?, más id?dimenziókban hiteles stílusú megnyilatkozások. Az archaikusnak is min?síthet? stílusregiszterrel való játék a dokumentumként beékel?d? távirat, levél nyelvezetében is jól érzékelhet?. Úgy játszik a régiesnek ható, finomkodó mondatokkal, hogy közben mégsem egy autentikusnak mondható régi nyelven szólalnak meg e szövegek, részben mert a jelen szlengje fel-felbukkan mint kizökkent? effektus, részben pedig mert a szóképek mögé rejt?zni próbáló testiségutalások gyakran átlépik a pátosz határát, s ezek mögött a transzgressziós nyelvi megoldások mögött is jól felismerhet? az elbeszélés ironikus szándéka, s?t olykor groteszkbe hajló vetülete is.

Annak oka, hogy az antológiában csak két n?szerz? szövegei olvashatók, nyilván nem a vajdasági (irodalmi) kultúra és a nemi egyenl?ség problematikusságának összefüggéseiben rejlik, mégsem kerülhet? meg a n?i írás fogalmának (ki)hangsúlyozása, mivel mind a két szerz? szövegei (hol explicit módon, hol rejtve) kiemelt pozíciót tulajdonítanak a feminitásnak.

Bencsik Orsolya antológia-szövegei egyes szám els? személy? n?i h?selbeszél?t alkalmaznak, s noha szinte minden esetben korlátozott kódokkal rendelkezik az elbeszél?-szubjektum, mégis képes a n?i írás stratégiáit (is) m?ködtetni.  Az Akció van cím? szöveg én-elbeszél?je kora alapján nem min?sül már gyereknek, megszólalásai mégis nemegyszer az infantilizmus határait súrolják, s a címben foglalt kijelentés és a köré rendez?d? narratíva csak az utolsó mondatban tesz szert jelentéspluralizmusra. Az úton cím? szövegben a kopogós cip? kezdetben mint vágytárgy, majd mint a n? lét-jele van jelen, s az elbeszél? én mellett felt?nik a nagyapa figurája, aki az Ausztrália-lapok és a Nyulszív, szitaköt?nyelv cím? novelláknak is központi alakja, hiszen a családon belüli viszonyok, az elbeszél?-lány és a nagyapa kapcsolata a n?iség diskurzusalakító tényez?i. Az Ausztrália-lapok narratívájában a családtörténet a gyermeki elbeszél? ?filozofikus? eszmefuttatásaiból bontakozik ki, majd m?fajváltást alkalmazva, a nagypapa világgá menetele a mese világába vezeti a történetet, a filmes színek után pedig egy mitikus szövegtérben próbál az elbeszél?én magára találni. S ahogy ebben a szövegben is a nagyapához való odatartozás (illetve az odatartozás problematikussága) a legfontosabb a h?selbeszél? számára, a Nyúlszív, szitaköt?nyelv cím?, állatmetaforákra épül? családtörténet-novellában is a patriarchális rendet megtestesít? nagyapa bír kiemelt szerepkörrel, hiszen az én-narrátor az ? leszármazottjaként tekint magára (és nem a nagymama n?i princípiumait mondja sajátjának), s ez az önpozicionálás rejtve, szinte láthatatlanul viszi végbe a maszkulin diskurzus által adott szereplehet?ségek átrendez(?d)ését.

Terék Anna szövegei egészen más n?iség-stratégiákat m?ködtetnek, sokkal explicitebb módon szólaltatják meg a feminin identitást, helyet kap a n?i tapasztalat, a n?i néz?pont, a n?i test, a n?i igazság e szövegekben. A Fényképek cím? próza n?i vágyképeket textualizál, elkészíthetetlen fotókat, képileg meg nem örökíthet? létpillanatokat szövegez meg. N?i létképek sorából áll össze a novella, melyeken az id? múlása, a n?iség kiteljesedése is nyomon követhet?. Olyan képek, olyan mondatok, melyek befogadásánál szerepe lehet az olvasó nemi identitásának is. Már a Fényképek szövegében sem csak háttérként szolgálnak a párizsi, bécsi, budapesti vagy topolyai képek, e városterek én-alakító szereppel is bírnak, a földrajzi helyek igazi identitáskonstruáló funkciója viszont Terék Anna (pszeudo)önéletrajzi kódokra is épít? hosszúverseiben válik nyilvánvalóvá.

 A Duna utca, alcímében családversnek titulált szövege az otthon(ta­lanság) verseként olvasható. A lassú Párizs és a Szarajevó pedig a Duna utca párverseinek is tekinthet?k ? az útonlét variációnak a ?költözés, doboz, pakolás, zsinór? négyeséb?l csak a két utolsó elem lesz állandó, az utazásversekben az els? két f?név a szituációnak megfelel?en variálódik: ?utazás, b?rönd, pakolás, zsinór?. A lírai én Párizs, Szarajevó terébe helyezetten próbál diskurzusba lépni önmagával, életével, a személyessé váló, a férfiakon keresztül meg-/átélt létterekben közelít önmagához úgy, hogy ellenpontként, viszonyítási pontként ott van az otthon tere, Topolya is.

Az 1989 utáni magyar irodalom egyik nagy élménye az utazás volt, s nyilván nem függetleníthet? a társadalmi jelen történéseit?l, hogy a Vajdasághoz köt?d? irodalomban az utazás tematikája reneszánszát éli.

Szerbhorváth György írásai az útinapló, az útijegyzet architextuális jelzésével definiálják magukat, de a szövegben el?rehaladva több m?fajt problematizáló, igaz els?sorban küls? szöveghelyre vonatkozó reflexióval találkozhat az olvasó, s ezek az útleírás m?faját dekonstruáló megjegyzések, kommentárok a saját szöveg tipizálhatóságára is érvényesek. A térbeli kimozdulás lejegyzése/megörökítése mellett az én-elmozdulások is meghatározók mind a Kis utazás, mind a Forradalmárok, üldözöttek, utazók cím? írásban. Útleírás és önírás m?faji kett?sségébe/köztességeibe ágyazódnak bele az utazó szubjektum közöttiség-élményei. Szerbhorváth György Niklas Luhmannak a szociológiát érint? ?nomád viselkedésnek? nevezett stratégiáját idézi, miszerint ennek a diszciplínának más tudományágakból kell impulzusokat szereznie, s nem csak idézi, áttételesen alkalmazza is Luhman javaslatát, útinaplói a fikciót a fakcióval ötvözik, a szociográfia, a dokumentumirodalom és az önéletírás m?faji jegyeivel egyaránt operálnak. Útinaplók e szövegek, mégsem a látott (mert mint megtudjuk, az utazónak látnia kell!!!) útról, országról mondanak sokat (ezt is elárulja a szöveg egyik önleleplezésként is m?köd? reflexiója: ?messzir?l jött ember azt mond, amit akar?) ezek az írások, a sztereotip információkon túl igen keveset tudunk meg mind Norvégiáról, mind Hollandiáról, annál többet az utazó szubjektumáról. A visszatérés utáni út- és önértelmezések e textusok, s szándékosan nem a hazatérés kifejezést használtam ? hiszen éppen a haza, az otthon fogalmának problematikussága jelenti ezeknek az öndefiniálással próbálkozó szövegek értéktöbbletét. A dokumentumok beépítése és a hozzá f?zött kommentárok nem csak a múlt jelent meghatározó szerepe miatt fontosak, a köztes léthelyzetben él? szubjektum identitását is befolyásoló tényelemek ezek.

A térmozzanatok kiemelt szereppel bírnak Jódal Kálmán szövegeiben is, de azokban els?sorban az otthonosság vágyott és hiányzó terei, Újvidék meghatározó ?tájelemei? a hangsúlyosak. Különösen hangsúlyosan vannak jelen a My private Idaho No 2. cím? novellában, de a Crash cím? textus bizonytalan identitású h?se is Újvidék-közeli terekben mozog, s a taxisof?rrel folytatott diskurzusban benne foglaltatnak a térség közelmúltbeli társadalmi-politikai történései. Ebben a menekülttábortól a városig, illetve a módosítás után az egyik közeli települést célba vev? út során, országhatárok átlépése nélkül is alkalom nyílik kultúrák, nemzetek találkozására, illetve azok elválasztottságának problematizálására. A h?sök közötti távolság e szövegvilágban feloldhatatlan, ezt jelzi az utazás drasztikus befejezése. A novella mégsem ezzel a végzetes kimenetel? balesettel zárul, átvezet egy másik dimenzióba, ahol találkozhat a f?h?s A kis herceg pilótájával.

Az Agressiva cím? szöveg megosztott szubjektivitású h?se (?Hárman rugdostak. Egyikük én vagyok.?) a posztmodern önazonossághiány kérdéskörét az elmúlt évtizedek balkáni történéseit?l nem függetleníthet? módon problematizálja, az én mássá válásaira/változásaira az agresszivitás terében kerül sor.

Danyi Zoltán novelláit sajátos szövegszervezési és narrációtechnikai megoldások jellemzik. Sajátos lüktetés?, ?kezdet? nélküli hosszú mondatai különleges dinamizmussal bírnak az Ahogy a felh?k tükörképe cím? textusban, mely egy magát tudományosnak beállítani próbáló felejtéstechnika ecsetelésével indul, az viszont csak találgatható, hogy mi is a felejteni vágyott élmény: hogy saját megaláztatásáról beszél az én-elbeszél? önelidegenít? formában, egyes szám harmadik személyt alkalmazva, vagy csupán más megverettetésének látványáról van szó. S a látszólag alogikus szövegépítés nem is akar választ adni, a titokzatos esemény által el?hívott videoklip-elbeszélés narratívába épülése után a szubjektum hétköznapi tapasztalatai, hajnali futás-élményei kerülnek el?térbe ? többé nem esik szó a szövegkezdet problémafelvetésér?l: azaz beteljesültnek tekinthet? az elbeszél? szubjektum felejtésvágya.

Izgalmas narrációtechnikai megoldásként említhet? a H.-val a parton cím? novella eljárása, amely az én-elbeszél?i tudat síkján bontakoztatja ki csupán a cselekményt, s a szöveg feltételes modalitása következtében ez a kezdetekt?l egyértelm? is a befogadó számára, mégis sajátos elbizonytalanító hatással bír a különös, talán éppen a mondás válságára reflektáló, s az abból egy lehetséges kiutat mutató elbeszél?i módszer. 

A témának ellentmondó költ?iség, túlfinomultság, m?viség jellemzi túlnyomórészt  Danyi Zoltán A dögeltakarítók cím? paródiájának nyelvét, s hasonló eszköztárral dolgoznak Mirnics Gyula szövegei is: a mesterkélt, olykor er?ltetettnek t?n? megformálás, a narratív szerkezet olykor feleslegesnek t?n? diskurzív dúsítása egyaránt jelentésképz? funkcióval bírnak novelláiban. Vajdasági tér-tapasztalatokra, a jelen társadalmi-kulturális vonatkozásaira ismer rá a befogadó Az emberev? virág cím? naivitástextusban. A szöveg h?se, Mr. Fontos nincs tudatában a személyét körülleng? komikumnak, de az elbeszél? sem reflektál h?se nevetségességére ? a novella abszurd befejezése bír egyedül leleplez? er?vel. 

Az én hazám cím? csattanóra kiélezett novella is a komikum eszköztárából merít, a groteszk határait is érintve, amikor a temetési búcsúztató m?faját választja formaként.

Hogy az iróniát a szöveg szintjén megkerül?, ironikus retorikai alakzatokat nem használó szövegek lehetnek az antológia legironikusabb, az iróniát radikalizáló textusai, azt példázzák Pressburger Csaba-Saul traktátusai. Traktátus és esszé m?faja elméletileg jól elhatárolhatók, mégis valószín?nek tartom, hogy a kisprózai forma intellektualizálódásával, az esszé felé való elhajlásával hozható összefüggésbe, hogy ?posztmodern? irodalmunkban helyet kaphatott ?az igazságban jobban hív? korok? bölcseleti m?faja. Pressburger traktátusainak tárgyválasztásai beszédesek (az egyik A kedves ismer?sök elkerülésér?l címmel jelöli ki/meg önnön témáját), de a tárgy, az idea ?banalitása?, parodisztikussága ellenére a szöveg kiválóan alkalmazza a m?faji jegyeket: törekszik az igaz(ság) körülhatárolhatatlan lényegiségének megragadására, ?nevel?? szándék mozgatja,  az egyesen keresztül próbálja megragadni az általánost, de visszatér az egyeshez, mivel az igazság érdekli.

Az Úr megnyilatkozásának módozatairól szóló traktátus már elvontabb tárgyválasztású, viszont a jelen viszonyaira vonatkozva keres ?megoldást?, így természetesen megkerülhetetlenné válik a médiavilág kérdéskörének tárgyalása.

A ?De amikor elj? a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik? ? formációjú   bibliai idézet Sirbik Attila St. Euphemia cím?, készül? kihagyásos regényének mottója, akár a textus ars poeticájának a foglalataként is értelmezhet?. Gyermekkori élmények/emlékek fragmentarikus elbeszéléseib?l áll össze a ?készül?? m?, de úgy, hogy az egyes szövegegységek önmagukban is megálló, jól komponált, többnyire poénra kiélezett rövidtörténetek. Vajdasági terekbe ágyazott a St. Euphemia szövegvilága, különösen a gyerekkor színhelyét jelent? szabadkai terek (Prozivka, ?buvlják?, Palics kett?, a kettérepedt Szent Teréz-templom stb.) hordoznak magunkban szociokulturális értelm? jelentéstöbbletet, de beszédesek a 90-es évek vonatkozásai és a határátlép? tompai ?kiruccanások? is.

Kiss Tamás elemeiben er?sen aktualizáló szövegei is a narráció hagyományaihoz való visszafordulás, a jelentések újrastabilizálása jegyében íródnak. Novelláinak és a rövid történeteknek is jól körülhatárolható fabulája van, s a csattanóra való kiélezettség is domináns. Írásaiban a legkülönböz?bb fiatalkorú én-elbeszél?k szólalnak meg, s gyakran fontos szerepet kapnak a férfi-n? viszonylatok, a különböz? bels? perspektívák ? leglátványosabban talán a Szem-pontok cím? szövegében. De akár lehet a szerepjáték az irányadó gesztusa az El (nem hangzott) beszél(get)ések  rövidtörténeteinek is.

Benedek Miklós, az antológia legfiatalabb szerz?je, els? Híd-publikációival van jelen a kötetben, s ezek a versek az egyszer?ség, a letisztultság fogalmaival jellemezhet?k. Gyakran statikus kép(ek) dinamizálódása lirizálódik verseiben ? a Te cím? állapotképet rajzol a más által determinált lírai énr?l, majd egy hirtelen törés/vágás után cselekv?vé válik a szubjektum, nem t?ri tovább a kiszolgáltatottságot. Ezt a szerkezetet megismételve, de már tovább finomítva építkezik a Pohár cím? vers is, mely az eredeti kett?sséget hármassággá b?víti. A csendbeszéd és az én tárgyiasulása is kiemelt fontosságú a versekben.

Ahogy a rituális labdajátéknak, e kötetnek is az a célja, hogy a ?labda? ne essen a földre ? de a leveg?ben tartás (részben) már a befogadó felel?ssége is.

 SZABÓ Szilvia (recenzens)


A játék elkezd?dött

Akkor is levenném a polcról, ha els? pillantásra nem vonná magára a tekintetem. Nem tudnám megmondani, hogy találkozásunkkor a kinézete, a címe, vagy talán meglétének tudata tette rám a legnagyobb hatást ? és noha az antológia szerz?i nem ismeretlenek el?ttem, ekkor még nagyon messze voltam a szövegek elolvasásától.

A Híd Könyvtár két tanulmány- illetve egy interjúkötet után szépirodalmi antológiával gazdagodott. Biztosan nem tévedek, ha azt mondom, hogy a sorozat legújabb darabja, a Rituális Labdajátékok cím? szövegegyüttes a jelenkori irodalom játékterének egyik értékes színfoltja lesz. Alkotói a nyolcadik évtizedeiben járó Híd folyóirat, a vajdasági magyar irodalom legfontosabb orgánumának szellemi holdudvarához tartoznak. A csapat a legjobb éveikben járó játékosoktól kezdve az ifjú titánokig igen sokszín?: a kiforrt stílusú, többkötetes, elismert szerz?k ugyanazon a ?pályán? szerepelnek a hangjukat sok esetben még keres?, alakulóban lév?, kísérletez? pályakezd?kkel.

Nem mindenki viszonyul egyenl?képp a labdajátékokhoz, és a játékosok se egyféleképp értelmezik a szabályokat. Ez a Rituális labdajátékokban is visszatükröz?dik, amelynek egyik legnagyobb értéke pontosan az, hogy egyszerre van jelen a vajdasági magyar irodalmi hagyományokhoz való szerves ragaszkodás, és a szerz?k innovativitása, újításvágya, a saját út keresése. A személyesség különböz? formái, az eltér? narratív eljárások, a fikcionalitás aktusai a szövegvilágok heterogenitásainak hordozói. A Rituális labdajátékok antológia nem akarja uniformizálni az irodalmat, és nem hivatott valami egészet konstruálni ? jól mutatja ezt a prózaszövegek fragmentáltsága, a rövidprózához, a töredékességhez visszanyúló textusok gyakori el?fordulása ? legyen szó készül?félben lév? kihagyásos regényr?l, novelláról vagy blog-bejegyzésr?l, esetleg útinaplóról. Az el?bbiekt?l függetlenül a kötet remekül ellátja feladatát, és más, jelen szövegben felsorolásra nem kerül? antológiákat megszégyenít? módon hoz létre egy koherens, sok ponton érintkez?, ám egymástól karakterisztikusan el is különböz?d? szövegegyüttest. 

A határfogalmak képlékenységére játszanak rá a szövegközi meccsek, intertextuális találkozók is, amelyek utat, játéklehet?séget nyitnak/adnak a nyelvi játékosságnak, a parafrázisnak és a szakralitást, illetve az obszcenitást súroló beszédmódoknak.

A labdajáték velejárója a mozgás. Ehhez h?en az antológia textusaiban megtalálható az úton levés, az utazás mint szövegszervez? elem ? el lehetne gondolkodni azon, hogy ebben mekkora szerepet játszik az elmúlt húsz év minden szegmensére ráteleped? vajdasági/ex?jugoszláv?balkáni valósága. Egyes szövegek szubjektumai csak rövidebb útra szánják el magukat, ragaszkodnak, beleágyazódnak a vajdasági locusba, kitéve azt az emlékezésnek és a fikciónak. Máshol az utazás, az idegen terek felé való nyitás kap jelent?s szerepet. A kötet utazás-formáinak a Majsai híd körüli kalandoktól kezdve a sajátos szenttamási faunán, valamint álom és fikció határterületén át egész Észak-Európáig jó néhány megállója van.

Az otthonlét és az idegenség, az én és a másik közti reláció milyensége/megléte, illetve a kapcsolat lehet?ségének kérdése is utat nyithat a szövegegyüttes megközelítéséhez. Ugyanis le kell szögeznünk, hogy egy labdajátékot ? lett légyen az bármennyire is rituális ? sem tudunk a másik nélkül játszani. A textusok jelent?s része megengedi az autobiografikusság különféle módozatai fel?li megközelítést is. Az önértelmezés, a sajátnak és ezáltal ismertnek vélt fogalmak idegen közegben történ? sz?rése, az eltávolítás mint jelentésképz?/újraképz? aktus mellett a fiktív, illetve fikcionalizált emlékek, az emlékezés folyamata és az identitás ehhez való viszonya  is mind hozzájárul ahhoz, hogy a Híd-antológia irodalmi léptékkel mérve is széles perspektívát mondhasson magáénak.

A Rituális labdajátékok háttérben maradó ?szabálykönyve? szerint a játék véresen komolyan veend?. Ahogy maga az irodalom is. Nyitva hagynám a kérdést, hogy a tizenkét szerz? szövegei a játék vagy a szertartásosság felé hajlanak. Ezt döntsék el maguk a befogadók, az olvasók. A játék az, ami a játékost hatalmában tartja, behálózza a játékba, a játék igazi szubjektuma tehát nem a játékos, hanem maga a játék ? olvashatjuk az Igazság és módszerben. Az irodalomban ehhez hasonló módon ? természetesen véletlenül se vonva kétségbe jelent?ségüket ? nem az író s nem az olvasó az igazán fontos, hanem maga az irodalom. Kedves ide-oda vezetett közép-kelet-európai olvasók: a játékosok a pályán vannak, s noha a szabálykönyvre sok helyen homály borul, senki se felejtse el: a játék elkezd?dött, és ? mint ahogy a Rituális labdajátékok bizonyítja ? komolyabb már nem is lehetne.

PATÓCS László (recenzens)

 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
JAK
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, valamint Újvidék Város támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.