A 2015-ös Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíj egyik kedvezményezettje a Híd Kör alapítótagja, Glavinić Vékás Éva. Vele beszélgettünk fordítói pályáról, műfordításról, és egymás nemismeréséről.

Hogyan lesz valakiből fordító? Nálad ez hogyan kezdődött?

– Amikor az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékére beiratkoztam, még azt hittem, hogy színházzal fogok foglalkozni. A művészetek mindig is érdekeltek, különösen a színház világa és persze az irodalom. Harmadéven még az is megfordult a fejemben, hogy a Tanszék elvégzése után majd Budapestre megyek dramaturgiát tanulni. A dramaturgia és a színház világába Gerold László tanár úr vezetett be bennünket. Ekkor kezdtem el kritikaírással foglalkozni. Az Újvidéki Színház több előadásáról írtam akkoriban kritikát, amelyek a Híd folyóiratban meg is jelentek. 2006-ban az a szerencse ért, hogy CEEPUS-ösztondíjas lettem, és eljutottam a pozsonyi Comenius Egyetemre. Az egyik első izgalmas tapasztalatom a szlovák nyelvvel való találkozás volt. Elkezdett érdekelni, tanulni kezdtem, hiszen annyira hasonlít a szerb nyelvre, könnyen értekeztem az ottani emberekkel. Én szerbül beszéltem (szerbül születésemtől fogva tudok, Újvidéken születtem, itt élek ma is), ők pedig szlovákul. Mindig is érdekeltek a szláv nyelvek, de a szerb az, amely körülvesz bennünket, amit legjobban ismerek. A színház és a fordítás iránti érdeklődés összefonódása akkor kezdődhetett, amikor az INFANT előadásait is elkezdtem látogatni. Akkoriban az Újvidéki Rádiónál dolgoztam tiszteletdíjas munkatársként. Ezután kezdtem intenzíven fordítani szerb szépirodalmat. Faragó Kornélia tanárnő volt az, akire mindig számíthattam, s számíthatok ma is. Ő volt, aki a kezdeti nehézségeken átsegített, aki tanácsokat adott, javítgatott és türelmesen vezetett fordítói utamon. Közben 2009-ben lediplomáztam, s 2010-ben már tanítani kezdtem először a budiszavai általános iskolában, majd a temerini Petar KoÄ?ić iskolában. Ma is itt tanítok. Közben folytattam a fordítást is. 2011-ben első helyezést értem el a Híd fiatalok számára meghirdetett prózafordítói pályázatán. 2012-ben az E-szerelem című antológiában jelentek meg fordításaim. A Híd Körön belül pódium-beszélgetéseket, fordítói műhelymunkákat szervezünk, s így próbáljuk a nálunk fiatalabbakkal is megszerettetni a fordítást.

 Több hazai és magyarországi folyóiratban is jelentek meg fordításaid. Mennyire „vevők” ezek a délszláv népek irodalmára?

– Azt gondolom, hogy igenis „vevők”. A kérdés csak az, hogy mely írók könyveit adjuk a kezükbe. Sok érdekes könyv vár még lefordításra, kár lenne ezeket nem megismerniük. Úgy látom, hogy Magyarországon sokkal többet olvasnak az emberek, akármerre fordulunk, könyvekkel találkozunk, még a legegyszerűbb vegyeskereskedésekben is (a könyvek minőségéről itt nem beszélek).

 Véleményed szerint mi, vajdasági magyarok mennyire ismerjük a délszláv népek irodalmát és fordítva?

– Borzasztóan nem ismerjük egymás irodalmát. Az emberek tele vannak előítéletekkel, sokszor ezért sem veszik kézbe szerb író könyvét. Annyit tudunk egymás irodalmáról, amennyit az iskolában megtanultunk, vagy még azt sem. Sok magyar író könyvét átültették szerb nyelvre, ezeket olvassák, kedvelik. Természetesen azok az írók lesznek a legkedveltebbek, akiknek több könyvét lefordították. Kár a többi jó szerzőért. De ez már a mi dolgunk, fordítóké, hogy ezen változtassunk.

 Kihez szólnak ezek a fordítások? Hozzánk, vajdasági magyarokhoz, vagy inkább a magyarországi olvasókhoz?

– Annak nem sok értelmét látom, hogy csak önmagunknak, vajdaságiaknak fordítsunk. Ismerjük a nyelvet, elolvashatjuk eredetiben is. A magyarországi olvasóközönségnek is meg kell mutatni a szerb irodalom nagyjait, a minőségi szerb irodalmat. Ők azok, akiknek igazán szükségük van jó fordításra.

 Egy jó fordításhoz mennyire kell ismerni a forrásnyelvet, -kultúrát? Egy kortárs szerb szerző lefordított szövegét be tudod illeszteni a kortárs magyar irodalom kontextusába?

– Mindent tudni kell, a nyelvet, a kultúrát is, a régies nyelvet ugyanúgy, mint a legújabb szlenget. Csak így keletkezhet jó fordítás. Igen, valahol a fordító mindig megtalálja a szerb szöveg/író magyar „párját”.

 Mit fordítottál eddig? Van-e olyan mű, szerző, ami, aki nagyon a szívedhez nőtt a fordítás során?

– Sok mindent fordítottam, rövid történeteket, regényrészleteket, verseket. Legnagyobb élvezettel talán David Albahari és Dragan Velikić szövegeit fordítottam. Verset fordítottam Vesna Koraćtól, Ivan Negrišoractól, Jelena Stanojevtől. Egy Korać-versfordításom például a Korunkban is megjelent 2010-ben. A versfordítás számomra mindig is nehezebb volt. Nagy kihívás tud lenni. Prózát szívesebben olvasok és fordítok.

 A Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat Laslo Blašković PriÄ?a o malaksalosti (Történet a bágyadtságról) című művének lefordításáért kaptad meg. Mit kell tudni erről a műről?

– Ez a kötet kisprózákat tartalmaz, 2010-ben jelentette meg a belgrádi Arhipelag Kiadó. Az életünk, az élete egy-egy szakaszát írja le rövid történetekben, egy sajátságos újvidéki perspektívából. Nem szeretnék többet elárulni, el kell olvasni.

 Mi dönti el, hogy mit fordítasz?

– Volt egyetemi tanáraim és a tapasztalt fordítók véleménye sokat számít. Ők ajánlanak, én választok. De a férjem is felhalmozott már bizonyos lefordításra váró könyveket a házban.

A Blašković-kötet mellett dolgozol máson is? Egy gyerek mennyire tud segíteni a munkában?

– Egyszerre egy fordításon tudok csak dolgozni, hogy az olyan legyen, amivel én meg vagyok elégedve. A kisfiam mindig erőt ad az újabb munkához, az egyetlen és örökös gond az időhiány.

BENEDEK Miklós
Forrás: Magyar Szó, 2015. május 6.
URL: http://www.magyarszo.com/hu/2697/kultura_irodalom/126661/A-ford%C3%ADt%C3%A1s-sz%C3%A9ps%C3%A9geir%C5%91l-%C3%A9s-neh%C3%A9zs%C3%A9geir%C5%91l.htm