Rizsányi Attila, Dancsó Andrea, Berényi Emőke és Antalovics Péter

Kezdjük egy hiánnyal: egy lényeges információtól fosztották meg az Újvidéki Művészklub irodalom- és vitakedvelő közönségét hagyományos kritikai beszélgetéssorozatunk új évadának első beolvasásán. Noha még messze vagyunk egy klasszikus mesterhármastól, mindenképp jegyezzük meg: Benedek Miklós, a Híd Kör költője az első olyan alkotó, akinek két kötete is terítékre került a budapesti FISZ – Fiatal Írók Szövetsége által életre hívott újvidéki sorozatban – első könyvét, a Sinkó-díjjal jutalmazott Nem indul hajó címűt nagyjából pontosan két évvel ezelőtt tárgyaltuk. A negyedik évad bevezető beszélgetésén Antalovics Péter, Dancsó Andrea és Rizsányi Attila vitatkozott Berényi Emőke moderálása mellett.

Amint abban nagyrészt egyetért az eddigi kritika, Benedek Miklós Mintha emberekből állna című új kötetének lényegi jegye az alulretorizáltság, egyfajta szikár, csupasz nyelvezet. Mindehhez járul hozzá a – Berényi Emőke megfogalmazása szerinti – topolyai couleur locale, illetve számos olyan formai-poétikai jegy, amelyek miatt Miklós költészetét gyakran a Telep Csoport költészeti műhely által is művelt újkomolyság nyelvi poétikájához hasonlítják. Dancsó Andrea ennek kapcsán megjegyezte, hogy a vizsgált költészetet nem minden esetben lehet ilyen egyértelműen beskatulyázni, ugyanis mindkét kötetben rengeteg olyan poémát találunk, amelyek valami miatt kilóg(hat)nak a mércéül használt fogalmak alól. Úgy vélte, hogy az újkomolysági is ilyen tényező, ugyanis a kötet sokkal vegyesebb költészeti anyagot vonultat fel annál, mintsem hogy csak ezzel a kategóriával határozhassuk meg. Antalovics Péter szerint a hasonlóság valóban létezik, ám ennél sokkal érdekesebb az, amit a költészet sajátságosságaként határozhatunk meg. Miklós új vershangulatokat, új poétikai szituációkat is teremt, s ebben eredményesen használja fel a már említett alulretorizáltság nyelvi eszközeit is. Rizsányi Attila sommásan megjegyezte, ha már skatulyázunk, csak akkor van eredménye a munkánknak, ha több ilyet is alkalmazunk. Véleménye szerint ciklusokat önnön sajátosságaik mentén érdemes vizsgálni, ugyanis lényeges különbségeket érezhetünk közöttük (ezzel a gondolattal csengett össze Péter megjegyzése is, ő az utolsó ciklusban fedezett fel egy kifejezetten erőteljes személyességet).

A Mintha emberekből állna című kötet lehetséges kulcsszavakként a vitázók a történelem, a prózavers, az elbeszélés fogalmait emelték ki. Antalovics Péter úgy látta, hogy az utóbbi talán a legfontosabb értelmezési pontja lehet az új kötetnek: az elbeszélt események egységes réteget alkotnak a versekben. Péter hozzátette, költőtársa bizonyos értelemben megújítja a prózaverset.

Benedek Miklós első kötete kapcsán a moderátor erőteljes intertextualitásról beszélt, és felvetette a problémát: vajon mennyire „engedhetőek meg” a második kötet szövegközi játékai? Antalovics Péter meglátása szerint ez szinte egyáltalán nem zavaró, egyedül talán a Weöres-allúzióról lehetne azt mondani, hogy kizökkenti a versek sorát. Dancsó Andrea a szövegköziség visszaszorulásáról beszélt, és úgy látta, ez határozottan jót tesz a verseknek. Ám a másik végletet, az intertextusok teljes mellőzését nem tartotta volna elfogadhatónak, ugyanis az túl éles váltást hozott volna. Rizsányi Attila egy kritikusi műhelytitkot is megosztott a közönséggel: először egy olyan kritikát olvasott el, amely kiélezte a háborús utalásokat, a kötetet olvasva azonban ő nem fedezett fel ilyen vonásokat. Hasonló úton járva Dancsó Andrea a kritika kritikájaként a posztháborús kifejezés helytállóságát kérdőjelezte meg.

A vitázó kritikusok egybehangzóan lényeges síkokként határozták meg a versvilág posztapokaliptikus voltát, a kihalt, elnéptelenedett vidékek szcénáit, a sivár világba beleszületett emberek léthelyzetét, a sivárságba beleszületettek nemzedékének fel-feltörő emlékeit. Nem lehet megkerülnünk a terek felosztásának és – esetleges – birtoklásának kérdéseit: a – cikluscímként is feltűnő – nématérképen csak a határok vannak feltüntetve, ezek alapján tájékozódunk. Úgy látták, maguk a határok az állandóság lenyomatai, a többi a bizonytalanságba veszik. Ehhez kapcsolódva Rizsányi Attila a törésformák funkcióit tartja fontosnak: ezek ugyanis minden esetben olyat emelnek ki, amik akár az addig olvasottak átértelmezését is előidézhetik. Dancsó Andrea „pszeudocsoportokat” vél felfedezni a versekben: egy ember akár lehet maga a csoport és maga a határ is, a versek énjei magánmitológiát építenek fel, a múltjukat is megalkotják.

Antalovics Péter óva intett mindenkit attól, hogy tematikus egységek alapján értelmezze a kötetet, ő hangulatok fontosságát tartja döntőnek. Olyan, mint hogyha egy szinte azonos tudatállapotban született az egész, ha pedig ez egyfajta rutin szüleménye, akkor Miklós irigylésre méltó berögződés birtokosa. Dancsó Andrea visszautalva az első kötetborítójának „színgazdagságára” – a zöld, a barna, a fekete és a szürke polgárpukkasztó kombinációja – megjegyezte, meglepte volna, ha az új kötet a fekete és fehér mellett más színt is felvonultatna. Rizsányi Attila a hirtelen váltások gyakoriságát is lényeges jegynek tartja, hiszen, mint mondta, ha két vers egymást követő vers teljesen más szólamban is csenghet. Az est legfontosabb leleplezését a beszélgetés egyik zárógondolata adta, miszerint a vizsgált kötet szerzőjének nevét és a könyv címét összeolvasva maga a nagybetűs Skizofrén Szerző jelenik meg az olvasók előtt.

Az újvidéki Híd Kör által lebonyolított Olvass be! kritikai beszélgetéssorozat következő, május 12-i estjén Turi Tímea A dolgok, amikről nem beszélünk című, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent verseskötetéről vitatkoznak majd.

Összefoglaló: PATÓCS László
Fotó: Brenner János