Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Szövegmutatványok Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
TÖRTÉNÉSEK

Én a fikcióban hiszek

Interjú Benedek Miklóssal — Benedek Miklós 1984-ben született Topolyán, ahol jelenleg is él. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén szerzett mesterdiplomát. Sinkó-díjas költő. Első kötetének címe: Nem indul hajó. Fiatal kora ellenére már második kötete is megjelent, ennek címe: Mintha emberekből állna. Ez utóbbi apropójából beszélgettem vele a többi közt intertextualitásról, fociról, tervekről és természetesen a verseiről.

* Hogyan viszonyulnak egymáshoz a könyveid?

— Miután 2012-ben megjelent az első kötetem, megpályáztam a Székely János-ösztöndíjat, munkatervemben pedig az szerepelt, hogy az előző kötetem utolsó ciklusának a történelmi témájú prózaverseit szeretném folytatni. Az új kötetben főleg az Újra csendes című ciklusomban olvashatóak ilyen költemények. Másrészt változás is történt, elmúlt két év, közben rengeteget olvastam, zajlott az élet. Úgy érzem, hogy az első kötethez képest a verseim szűkszavúbbak, egyre kevesebb szóval igyekszem elmondani a mondandómat.

* Termékeny költő vagy. A versek minősége még arra is enged következtetni, hogy nem minden költeményed kerül be a kötetbe, válogatsz. Rendszerszerűen írsz, vagy amikor ihletet kapsz?

— A határidő a legjobb múzsa, bárkit képes megihletni, viszont szerencsére nem vagyok rászorulva, akkor írok, amikor kedvem tartja. Néha eszembe jut egy mondat, és akkor azt kifejtem, vagy köré írok egy egész történetet, de az is előfordul, hogy megnyitok egy New Word Document nevű fájlt, majd azon meditálok, hogy mit írjak, hogyan kezdjek bele. Ez persze időigényesebb munka, mint amikor reggel az ágyból felkelve van egy jó ötleted, de így is meg lehet oldani. Ebben semmi rendszerszerűség nincs.

* Beszéljünk egy kicsit a köteted címéről: Mintha emberekből állna.

— Ez a félmondat a Kerítés című versemben szerepel, véletlenül felötlött bennem, hogy ez legyen a cím. Érdekes annak az összhatása, hogy a kötet borítóján az áll: Benedek Miklós Mintha emberekből állna — én ebbe belelátok egy kis skizofréniát is. Még mindig nem érzem úgy, hogy én folyamatosan egy hangon tudnék megszólalni, állandóan váltakozik a hangom, a hangulatom. A személyiségemet bele akartam vinni a kötetbe, de az ember személyisége nagyon bonyolult, olyan, mintha több emberből állna.

* Erős vizualitás jellemzi a kötetet. A képeket Blaskó Árpád jegyzi. Mennyire dolgoztatok együtt?

— Brenner Jánosnak, a kötet szerkesztőjének elmondtam, hogy azt szeretném, ha a verseim mellett fekete-fehér képek lennének. Ő elküldte a szöveget egy fiatal képzőművésznek, Blaskó Árpádnak, aki aztán elolvasta a költeményeket, és azok hatására készítette el ezeket az illusztrációkat. Örülök neki, hogy ilyen jól sikerültek, szépen összecsengenek a címmel is.

* Vannak témák, fogalomkörök, amelyek markánsan megjelennek nálad. Kezdjük, mondjuk, a focival.

— A foci (meccsnézés, tévéközvetítések, fogadóirodák úton-útfélen) annyira része a mindennapjainknak, hogy ennek óhatatlanul helyet kellett szorítani az irodalomban is. Esterházy, Darvasi és sokan mások is írtak a fociról, mondjuk úgy, hogy az írók nagy százalékánál megjelenik a téma. Értelmezhetjük életmetaforaként is, de akár pusztán olyan játékként is, amely része a mindennapjainknak. A foci valahogyan hozzám is beszökött. A focivers például, mellyel a második kötetem kezdődik, nagy írók szövegeiből lett többé-kevésbé összeollózva, szóval nemcsak a focihoz nyúltam, hanem a focihoz nyúló alkotókhoz is.

* Az 1999. évi bombázásokról is többször írsz a verseidben. Te hogyan élted meg a történteket? A verseid mennyiben önéletrajziak?

— Természetesen van életrajzi vonatkozásuk is, de azt szoktam mondani, hogy a művészetem száz százalékig fikció. Még ami velem történt meg, azt is igyekszem eltávolítani magamtól. Egyébként a szóban forgó periódus egy egészen különös időszak volt. Én abban az évben voltam nyolcadikos, aztán jött a hír a hosszú szünetről, mely abból állt, hogy mindenki a híreket olvasta, az eget kémlelte, mindig vártuk a füstöt Verbász vagy Szenttamás felől. Ez mindenki életében nyomot hagyott. Aki abban az időben nyitott szemmel járt a világban, annak a kilencvenes évek mindenképpen meghatározó élmény volt.

* Egy másik fiatal Híd-körös költő, Antalovics Péter verseiben az Örökszoba az én értelmezésemben egy olyan hely, amely egyszerre korlátoz és véd, egyszerre nyomasztó és komfortos. Jól látom, hogy az első kötetedben Feketicsnek hasonló szerepe van?    

— Ezt végül is el tudom fogadni. Ahogy az Örökszoba, úgy egy falusi környezet is korlátoz és véd. Én azonban megneveztem a települést, keretet adtam neki, és még mindig tágasabbnak érzem, mint, mondjuk, egy szobát. Egy faluba azért sok minden beszivárog. Szellősebbnek, komfortosabbnak érzem, itt még a szél is fúj, olykor beszűrődik valami, ha más nem, istállószag mindenféleképpen...  Életszagúbb, hogy úgy mondjam. Egy falut az is megkülönböztet egy szobától, hogy nemcsak nagyobb területet ölel fel, hanem időbeli kiterjedése is van. Van múltja, történelme és talán jövője is, egy szoba azonban csak addig bír jelentőséggel, amíg valaki él benne. A feketicsiek egyébként örülnek neki, hogy a falu nevét leírom a verseimben.

* Szereted a múltbeli történeteket. Felhasználtad hozzájuk a falusi és a családi legendáriumot?

— Igen, családi és saját történeteket is alapul vettem, de mint már mondtam, igyekszem mindent fikcióvá alakítani, úgy próbálom az olvasók elé is tárni, én a fikcióban hiszek.

* Az egyik versedben így fogalmazol: ha az intertextualitás fájna, te már... Pedig neked sem kell a szomszédba menned egy kis intertextualitásért. Mitől függ, hogy kit idézel?

— Ez mind a véletlen műve. Van egy noteszem, melybe kiírom az olvasmányaimban  szereplő jó mondatokat. Sokszor úgy megragadja a figyelmemet egy gondolat, egy sor, hogy meg kell írnom a saját szemszögömből, és ennek gyakran semmi köze sincs az eredeti szöveghez. Így született például a Quo Vadis című versem is.

* Az intertextualitás a posztmodern irodalom egyik sajátossága. Posztmodern költőnek tartod magad?

— Ha azt nézzük, hogy az intertextualitás a posztmodern irodalom egyik sajátossága, akkor igen, viszont hozzá kell tenni, hogy az intertextualitás egyáltalán nem posztmodern találmány. Például Arany János is átírta a Szózatot. A kortárs irodalomban most az „új komolyság” dívik, és Berényi Emőke a kritikájában engem is ide sorolt, én azonban nem szeretnék elmélyültebben foglalkozni az irodalomtudományi kategóriákkal.

* A Nem indul hajó utolsó és az új köteted Újra csendes ciklusa egyre epikusabb, áthajlik prózába vagy legalábbis egypercesekbe. Te mégis következetesen megmaradsz a vers mellett. Mi az, amit (próza)versben lehet, és prózában már nem?

— A lírában az érzések kerülnek a középpontba, a prózában pedig hűvösebb, leíróbb hangnem uralkodik. Azért tartom ezeket a verseket még mindig versnek, mert a prózában sokkal több mindent kell kimondani. A versben megtehetjük, hogy kihagyunk bizonyos dolgokat, itt azonban annak is jelentősége van, amit nem mondunk ki, a sortörések pedig — különösen ha még mondathatárok is — sokkal nagyobb súlyt adnak a leírt mondatnak. A prózában viszont a pont még nem egyenlő a határral. Számomra a vers alkalmasabb dolgok, érzések kifejezésére.

* Mit mondanál a terveidről?

— Jelenleg szerb verseket fordítok magyarra, ez most kielégít. Nem tudom, pontosan mikor, de minden bizonnyal harmadik kötetem is lesz. A mostani kéziratát 2013 decemberének végén zártam le, úgyhogy a 2014-ben írt verseim nem szerepelnek benne. Nem tudom, készül-e belőlük is kötet, nem igazán vagyok velük megelégedve, olyan irányba indultam el, amerre nem szeretnék továbbmenni. Szóval mostanában Tomislav Markovićot fordítok, és folyamatosan írok is, de nincs konkrét tervem.

PÁSZTOR-KICSI Gergely
Forrás: Hét Nap, 2015.02.18.
URL: http://hetnap.rs/mobil/?p=cikk&id=18658

BESZOLGÁLTATÁS

Már a háború vége felé megalakult egy úgynevezett osztag,
amelynek az volt a feladata, hogy a szocializmus szellemében
működjön a faluban.
Kezdetben csak az eszmét terjesztették, gyűléseket,
Sztrájkokat szerveztek, röplapokat osztogattak.
Később, amikor már a hatalom is őket támogatta,
a tettek mezejére léptek,
és ők irányították a beszolgáltatást.
Több embert megvertek vagy kivégeztek.
Apa, mivel nagyhangú ember volt,
már a kezdet kezdetén vezető szerepet játszott az osztagban.
Később hivatalosan is ő lett a vezető,
és saját hivatalt kapott a községházán.
Ő volt az, aki elment a püspökhöz,
Amikor az egyház is sorra került.
Ordibált a püspökkel, a pokolra küldte,
és az életét követelte.
A püspök lehajtott fejjel hallgatta és nem szólt.
Apa mérgében és tehetetlenségében,
Mivel fölülről azt a parancsot kapta,
Hogy egyetlen egyházi személynek sem eshet bántódása,
Az arcába köpött.
Az egyház vagyona az állam kezébe került.
Apa a szövetkezet igazgatója lett.
Négy évvel később a húgom, mivel elég gyenge teremtés volt,
Belehalt egy közönséges tüdőgyulladásba.
Anya sírt és hisztérikusan ordított,
Isten büntetésének tartotta a lánya halálát.
Az öcsém és én a nagymamánál aludtunk.
Harmadnap a püspök eltemette a húgomat.
Később azt mesélték, apa sírva kérte,
Hogy temesse el a lányát.


 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, Újvidék Város, valamint a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.