Duna utca

családvers

és lehet,

én mégiscsak a Duna utcában

voltam egész életemben

a legboldogabb.

öten laktunk két szobában,

s apám sosem tudta

nyugodtan megcsókolni

anyámat, mi néztük

őket mindig,

talán ezért nem is csókolta sokszor.

anyám szájáról hiányoztak

ezek a csókok,

de én szerettem hallani

a másik négy ember szuszogását.

a nagymamának minden este

kinyitottuk a rekamiét,

és én ha féltem,

átlopóztam, hideg talpakkal,

mellé bebújtam,

és én féltem,

főleg az éjszakák közepén.

költözés, doboz, pakolás, zsinór,

körbekötni életünket,

a ruhák közé hajtogatta anyám

az emlékeinket.

betegen, lázrózsákkal, tüdőgyulladással

költöztünk át az új lakásba,

ami ház volt,

de mi megszokásból, dacból,

vagy csak helytelen nyelvhasználatból

(szintaktikai undor)

lakásnak hívtuk.

az új lakásban még hetekig nem voltak bútorok,

kibelezett ágyak

matracain aludtunk,

és még sokáig visszajártunk

a Duna utcába

nézni a tv-t,

vasárnapi gyerekműsort,

mert az új lakásban,

illetve ott a tetőn,

nem volt még

antenna.

minden vasárnap délelőtt autóba ültünk,

az anya helyére tettük a tv-t,

és a régi lakásban mesét néztünk

egy kéményseprőről.

én mindig szerettem volna

megnézni, milyen

az,

amikor a kéménymélybe

ólomgolyót engednek,

mert az új lakás kéményépítésekor

mesélte a Gergő bácsi,

hogy úgy lehet

kibaszni

az akadékoskodó megrendelővel

a kéményrakásnál,

hogy a kéménymélybe

egy kalapot is beleépítünk,

aminek a teteje négybe van vágva,

így az ólomgolyó átmegy és vissza is jut

keresztül rajta,

ha ellenőrzik,

de a füst,

a füst az kérem szépen odalent marad,

elárasztani a kályhát, a szobát,

orrlyukakat.

ehetik saját füstjüket,

rághatják csipkésre:

rábasztak.

Anti bácsi meg csak nevetett

s mesélte:

szerencsét hozna a családnak,

ha valamit,

használatlan holmit, vagy épp mi kedves nekünk,

beépítenénk a házba,

valami oda nem illőt.

de anyám szót értett a munkásokkal,

mert építésznek tanult,

s apám szót értett a munkásokkal,

mert ugyanannyi téglát pakolt mint ők,

mert ugyanannyi pálinkát ivott meg mint ők.

és én nem értettem még a szavakat,

amikkel szerelmes levelet írtam az egyik

munkásnak

és a levelet meg egy téglát

dugtam

a párnája alá.

még rosszul írtam le, hogy

szeretlek,

mert még nem tudtam rendesen írni,

pedig akkor még tudtam rendesen érezni.

Anti bácsi meg csak nevetett,

s végül a pincepadlóba

betonozáskor

egy csavarhúzót dobtunk,

a nappaliban meg a parketta alatt

egy sörösüveg lapul.

és én szentül hittem,

hogy a beépített holmiknak

jelentése van,

hogy miért épp a pincébe a

csavarhúzót és miért

épp a nappaliba a sörösüveget.

lehet volt is

neki.

és lehet,

én mégiscsak a Duna utcában

voltam egész életemben a legboldogabb,

pedig aztán egy másik utcában

Attila

olyan ügyesen szorította

mellkasára a mellkasomat,

porszagú hideg parkettán,

hogy azt hittem, ez nagyobb boldogság,

mint bármi más.

aztán túl sokan és

túl erősen vagy túl gyengén

szorítottak,

a bőröm is feljött,

a csontom is kilátszott,

aztán már nem szorított

senki, és Attila

kedve is elment az újraszorítástól.

kifogyott belőle a

dühös lázongó szorongatás,

vagy csak engem nem tudott már úgy

megszorítani, ahogy más lányokat,

ahogy azt én is szerettem volna

tőle.

albérletből lakásba,

lakásból bérelt szobába,

szobáról szobára

költözni évenként,

mint aki ráér csomagolni,

költözés, doboz, pakolás, zsinór,

körbekötötték az életemet,

a ruhák közé hajtogatta anyám

az emlékeimet,

betegen, lázasan, gyulladással

költöztem át az új lakásokba

új karok közé,

új ölelésekbe,

és ha sírtam, s az a

másik,

aki épp mellettem volt,

velem kiabált,

csukott szemhéjamon

szemeim kirajzolták

a Duna utcát,

ahol boldog voltam,

mert sokáig nem is ismertem

az én négy emberemen kívül

más embereket.

ahol a lépcsőházban

a lifttel szemben kis rakodóterünk volt,

mintegy tárgypihentető gyanánt,

s mi összecsavart szőnyeget

tartottunk ott

meg biciklit,

zöldet és félbehajthatósat,

ahol este féltem

egyedül a fekete folyosóra kilépni,

de kiléptem,

mert jó volt félni,

mert utána meg lehetett nyugodni,

megnyugtatták a gyereket.

ahol a teraszkorlát egybeöntött betonból volt,

és apám minden nyáron

felfújta nekünk a németországi gumimedencét.

pancsoltunk,

én a kiürült samponos flakont használtam

távcső gyanánt,

pucéran fürödtünk,

pucér volt az ég is,

nyáron nekem minden nap vasárnap volt.

és még lehetett nevetni meg örülni,

mert gyereknek lehet mindig mindennek örülni

és akármit kinevetni, mert

rámondják, hogy

jaj,

még csak gyerek.