1999 márciusában

Belgrádban, egy kerek

asztal tetején,

Ivan két kézzel veri

valami ócska szerb dal

ritmusát,

miközben Goran,

az asztal alatt,

a terítő szélével törli

le arcomról

a pálinkától kicsordult

könnyeket.

A sziréna hangjára

Ivan üvölteni kezd,

én a terítőbe kapaszkodok,

míg Goran a lábaim közt

utat tör magának,

valami szabadság felé.

Azt lihegi, az orosz nők

mind kurvák,

de én kivétel vagyok.

Ivan addig üvölt,

míg az ablakok,

a detonáció után,

abba nem hagyják

a remegést.

A végére kihúzom

a könyöke alól

az abroszt.

Nem találunk hidat,

amin át mernénk menni.

Ivan két órán át

számol és járkál

az autó mellett fel-alá.

Aztán a Szabadság hídra

bök rá, remegő kezével.

Táskámban Goran képét

úgy gyűröm össze, hogy

ki sem kell vennem

az öklömet.

Szibéria

Újra és újra havazik.

Néha hullás nélkül is

havas lesz minden zsinór.

Mintha a szárítókötél belsejéből

bújna ki éjjelente a hó.

S ha a kesztyűdet elveszíted,

apró kristályokat építenek

a fokok a kezedben

folydogáló vérből.

*

Az égből ereszkedik a hideg,

szétosztja magát a köveken lassan.

Húzza a szén

kezemből kifelé a vödröt.

A szomszéd kecskét hajt haza,

sáros a lába, nagyokat csap

a kecske hátára.

Belekapaszkodnék, csak húzzon el

az ajtó elől.

*

Az Urál lábánál állok,

a másik felén ott kell

hogy legyen egy férfi,

integet valahol,

felém integet,

de nem nevet,

csak mutat felém

egyre.

*

Egészen apró

részekre szakadtam

belülről.

Mint a szilánkok,

szúrják a keringésben

a szívem, ha az oldalamon

fekszem.

*

Az ablakot mosom.

Ivan a lábaim közt

mozgatja a létrát,

kihajolok,

a létrával együtt

dől a délután.

Meg kéne kapaszkodni.

Csillagok

Térdel a nyár,

30 éves vagyok.

Nézem az eget.

Nézem, ahogy néz

vissza rám a nap.

Elképzelem, hogy

olyan vékony vagyok,

hogy beleférek egy árnyékba.

Porzik minden,

mintha lassan morzsolódna

apró darabokra a táj.

A lábamat nem emelem,

csíkokat húzok a porba

magam után,

mint árnyékot húz

ember mögé a nap.

A lépéseidet keresem.

Mozdulataimban

a te tétovaságodat.

Miért próbálsz engem,

ha előre tudod úgyis,

hogy mennyit bírok el?

Állok a napon.

Lógó karokkal várok.

Az izzadtságcseppek

a gerincem vonalán

csúsznak egymás után.

A nevedet próbálom kiköpni

a számból, de nem jön ki

hang a torkomon.

Anyám arcára

szögekkel verted rá

ezeket az apró ráncokat.

A köhögésétől félek.

Nem meri kimondani,

de látom, ő sem tud mit kezdeni

az életben maradásommal.

*

Utakat keresek hozzád, uram,

de lelépsz az útról minduntalan,

mielőtt még a nyomodra akadhatnék.

Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat,

pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd.

És bánt ez az ostoba szédülés,

hogy nem talállak.

Állok a napon.

A hátamon

egyeneseket húz,

rácsot rajzol

izzadtságból a nap.

Szájamból kiszárad

az élet minden neve.

Fölém hajol az ég,

a vállaimat nyomja,

szilánkok pattannak le

a gerincem széléről.

Térdel a nyár,

mintha nem tudna

múlni.

Darazsak ülnek a fákon,

az árnyék a fa alatt liheg,

gyorsan szívja be a beton

a pocsolyányi vizet.

Ahogy felemelem a talpam,

a fűszálak összeesnek.

Sárga lábnyomokat hagyok

magam után a kertben,

kiszívja az árnyékom

színét is a nap.

Harapom a számat,

fogaim vége

már egészen véres.

Estig lihegek,

a nyelvem annyira

kiszárad, hogy

köpni sem tudok.

A számban maradnak

a meggymagok,

tágítják, feszítik

az arcomat.

Szavakat keresek hozzád,

de nem tudlak megszólítani.

Szavakat próbálok hozzád illeszteni,

de mind kihullik a számból.

*

Amerre én lakok,

görbék az utcák,

magasak a kurvák,

és esténként kiszúrják

az eget a csillagok.

Párologsz belőlem.

Egy-egy nap múltán

egyre kevesebb marad

belőled körülöttem.

S valahogy máshogy hiányzol,

kényelmetlenül.

Nem tudom megtalálni a helyed.

*

Úgy maradtam itt,

mintha célod lett volna velem.

De nem találok

magamon fogást,

nem találok lépéseket,

s valamirevaló irányt sem.

Úgy hagytál itt az életbe hajítva,

mintha soha el se kéne mennem innen.